Szarok a zsidókra, ők is csak ugyanolyan emberek, mint bárki más

A múltkori Émile Ajar után kénytelen voltam újraolvasni ezt a régi Émile Ajart is. Hát jól tettem.

Már csak azért is muszáj volt ilyet csinálnom, mert a Salamon királyról szóló poszt alatt kiderült, hogy arra is rosszul emlékeztem, hogy hol történik az Előttem az élet. Úgy rémlett, hogy valamelyik észak-afrikai nagyvárosban, de nem, a kommentelő jogosan tette szóvá, hogy Párizsban. Hiába, harminc-egynéhány év nagy idő, és az az igazság, hogy nem is értem, miért nem vettem elő azóta egyszer sem ezt a könyvet. Pedig tizenéves koromban nagyon komoly hatással volt rám, majdnem annyira, mint mondjuk a Zabhegyező, aminek távoli rokona is érdekes módon. Nemcsak azért, mert ideges kamaszokról szól mindkettő, hanem pl. eléggé hasonlóan érnek véget. Hogy hogyan, azt nem szpojlerezem el, mert ki tudja.

Ezzel együtt az Előttem az élet sokkal viccesebb és vidámabb, talán nem túlzás megkockáztatni, hogy ez az egyik legmókásabb szomorúkönyv, amit a világirodalom a 20. században produkált.

A sztorival nem fárasztanálak benneteket részletesen, idétlen lenne, ha elkezdeném mesélni egy olyan könyv történetét, ami magyarul is megjelent vagy tucatszor, és százezrek olvasták ebben az országban – is –, vagy ha nem, akkor látták a filmet Simone Signoret-val. (Én nem láttam, azokat a filmeket, amik nyelvi leleményre, stílusra és ezekből összeálló hangulatra építő könyvekből készülnek, jobb kihagyni.) Maradjunk annyiban, hogy az egymásra utaltságról, az öregedésről és a felnőtté válásról szól, roppant szórakoztatóan. Nem volt meglepetés, de így is extra örömet okozott, hogy mennyire élő ez a hetvenes években írt és fordított szöveg.

Nem kopott semennyit sem, tényleg nem.

Pedig kophatatlannak gondolt dolgokkal is előfordulhat, hogy kopnak.

Attól, hogy az Előttem az élet most külön is aktuális bizonyos szempontból – ugyanis gazdasági bevándorlók és leszármazottaik a főszereplői: az egyik kedvencem Valumba úr, a kameruni néger, aki azért ment Franciaországba, hogy felsöpörje, de túlórában tűznyelő, a másik Lola asszony, aki nehézsúlyú bokszbajnok volt Szenegálban, ám utána buzimaca lett a Bois de Boulogne-ban –, nem lehet elvonatkoztatni, de ész nélkül belemenni sem érdemes az ilyenekbe, a regény megértéséhez és értelmezéséhez nincs szükség aktuálpolitikai elhajlásokra.

Még egy vicces eszembe jutott, olvastam, hogy annak idején antiszemitizmussal is vádolták az átmenetileg ismeretlen szerzőt – csak a halála után derült ki, hogy Émile Ajar is Romain Gary volt, mint még sok mindenki más dettó –, ebből is világos, egyetlen kritikusnak sem érdemes a kelleténél sokkal nagyobb arcot növesztenie. Kár, hogy ez praktikusan képtelenség.

Na de egy szó, mint száz, ez a leghíresebb Émile Ajar-könyv nem véletlenül a leghíresebb Émile Ajar-könyv, negyven évvel a megjelenése után is hadd szögezzem le: kb. kortalan remekmű.

Az imént futólag láttam, hogy tele van az internet belőle származó idézetekkel, de sebaj, amikor elkezdtem kigyűjteni ezeket – valamikor a 80. oldal környékén jutott eszembe –, akkor még nem tudtam, hogy ez a dörgés. És hátha az enyémek nem mind a legnépszerűbbek közül vannak. Tizenhárom darabbal kedveskednék nektek – jó kis szám –, mellékletszerűen, íme:

• Nem érdemes szóba állni a kokósokkal, nincs bennük kíváncsiság.
• Hamil úr azt mondja, hogy az emberiség csak egy vessző az Élet Könyvében, és ha egy öregember ekkora ökörséget mond, hát nem tudom, mit tehetnék én hozzá.
• Már rég kifigyeltem, hogy az öregek azt mondják: “fiatal vagy, előtted az élet”, és jóságosan mosolyognak hozzá, mintha örömük telne benne.
• Egy öregasszonynak, aki kénytelen volt zsidó is lenni, annak mindig sokkal nehezebb, mint egy vasúti alkalmazottnak.
• Az öregek pont annyit érnek, mint bárki más, még ha összemennek is.
• Nem tudom, értik-e, mire gondolok, de nem érdekes, mert ha az ember értené, biztosan még rohadtabb volna az egész.
• Franciaországban nincsenek törzsek az önzés miatt.
• Az orra sokkal hosszabb volt, mint az enyém, de az orrok már csak ilyenek, együtt nyúlnak az élettel.
• Meg kell hogy mondjam maguknak, hogy sosem tudtam, hol az eleje és hol a vége, mert szerintem folyton csak folytatódik.
• Ami engem illet, én szarok a zsidókra, ők is csak ugyanolyan emberek, mint bárki más.
• Egyszer majd biztos úgy fogok beszélni, mint a többi ember, úgy van rendjén.
• A természet törvényei, az valami akkora disznóság, hogy be kellene tiltani.
• Azt hiszem, Hamil úrnak igaza volt, amikor még teljesen az eszénél volt, hogy az ember nem élhet anélkül, hogy valakit szeressen, de nem ígérek semmit, majd meglátjuk.

Ma este pedig hozzálátok Romain Gary A virradat ígérete c. művéhez.

De ti is olvassatok mindennap!