Megnéztem végre ezt a nagyszerű iráni filmet, ráadásul munkaidőben

Jafar Panahi Taxi Teheránjáról van szó.

Én nagyon szeretem az iráni filmeket, ez például jelentős különbség köztem és Szily közt, őt ki lehet velük kergetni a világból, egyszer írt is egy brutális kritikát valamelyik Abbas Kiarostami-műről, amiben egy ember feszt telefonálni szeretett volna, de sehol nem volt térerő, és emiatt mindig fel kellett másznia egy dombra. Lehet, hogy nem is Kiarostami rendezte azt, sajnos nem jut róla eszembe semmi több, és a poén kedvéért – ilyen vicces hangulatban vagyok a mai napon – nincs kedvem utánanézni ennek.

Jafar Panahi legalább akkora király a szubkultúrában, mint az említett másik rendező, rengeteg elismerést és nemzetközi díjat szedett össze az elmúlt néhány évtizedben, megérdemelten, lassú, csendes – bár ha jobban belegondolok, annyira nem is csendes mind, az utcazaj fontos szerepet játszik bennük – és tartalmas dolgokat készít. A hatalom mindazonáltal kevésbé tartja őt nagyra hazájában, és ez azért is szomorú, mert gyakorlatilag megtiltották, hogy forgasson, volt eljárás alatt és házi őrizetben is.

Mindez azonban nem a rettegést és a letargiát hozta elő belőle, hanem a kreativitást, és most azt találta ki, hogy egy taxiban autózgat egy nagyot Teheránban, néhány kiskamerával felvesz eseményeket és párbeszédeket, és ebből készít filmet. Extra költségvetésre nem volt ehhez szükség, ez már egyszer biztos.

Általában kevésbé szoktam szeretni a kamaradarabokat, fontos, hogy sok minden történjen a vásznon, legyen változatosság és hasonlók, ez mégis más. Ráadásul úgy is más, hogy egyrészt nem azzal az elvárással ültem be, hogy na most valami szamizdatot látok, és lehullanak az összes leplek az elnyomó rezsimről, másrészt a rendezőnek sem az volt a szándéka – mondjuk az általam pár hónapja keményen leszidott Andrej Zvjagincevvel ellentétben –, hogy irdatlan hangsúlyokkal, harsányan kiabálva, a néző arcába tolt szimbólumokkal mondjon ki mérhetetlen igazságokat. Biztos vagyok benne, hogy az orosszal ellentétben az iráni mester lelki szemei előtt nem a nagyfesztiválok nagyzsűrijeinek elvárásai lebegtek – bár nyilván így is kapott Arany Medvét Berlinben.

Jafar Panahi tényleg halk szavú pasas – ez nekem eleve szimpatikus –, épp ettől lesz súlya mindennek, ami egyébként látszik és elhangzik direktben is. Már úgy értve, hogy nem kell olvasni a sorok között, mindig van valaki, aki kimondja a lényeget, hol egy cserfes kislány, hol egy gyönyörű ügyvédnő, hatalmas rózsacsokorral a kezében.

A Taxi Teherán kifejezetten vidám film, szinte mindenki mosolyog, aki felbukkan benne – bár egyikük-másikuk kénytelen sírva fakadni és jajongani, de egy motorbaleset után nem szokás hejehujázni –, és így, ilyen végtelenül könnyed módon esik szó bekötött szemmel történő vallatásról, cenzúráról, éhségsztrájkról, kivégzésekről. Miközben kiderül az is, hogy maga Panahi – ő vezeti a taxit keresztül-kasul a hihetetlenül lüktetős és életteli nagyvárosban – elképesztően jó arc, olyan figura, akivel az ember szívesen leülne sörözni vagy teázni, és tuti, hogy lenne miről beszélgetni. Sóhajtozás, homlokráncolás és az emberi és szabadságjogok kényszeres emlegetése nélkül, ha értitek, hogy hogyan is gondolom ezt.

Az utolsó pillanatokban aztán történik valami, ami után a kép elsötétül, de hogy mi, azt nem árulom el, hátha megnézitek a filmet valamelyik artmoziban, alig nyolcvan perc az egész. Azt viszont elárulom, hogy ne titokzatoskodással zárjam a posztot, hogy stáblista nincs, az illetékes iráni minisztérium ezt ugyanis csak a forgalmazásra alkalmas művek esetében engedélyezi.