Ez az 1677. posztom a Cinken, és ezt volt talán a legnehezebb megírnom. De a búcsúhoz legalább egy pozitív, jövőbe tekintő dalt választottam. r43lxo-0 kbIYZO js_post-content”>
Ez az 1677. posztom a Cinken, és ezt volt talán a legnehezebb megírnom. De a búcsúhoz legalább egy pozitív, jövőbe tekintő dalt választottam.
Nagy, rendes búcsúposztot túlzásnak éreztem volna, végül is alig több, mint egy éve vagyok csak itt, és a többieket sem szeretném ismételni. Én is arról írtam volna csak, hogy mennyire fura volt a Cinkre írni az Origo után, és hogy tényleg meglepő volt látni, hogy mégis van értelme a kommentelésnek.
Tavaly nyáron, az érkezésem idején Nick Denton valamennyire belefolyt még a Cink ügyeibe is, és mivel kifogásolta a közéleti-politikai túlsúlyt az oldalon, tőlem várták, hogy popkulturális és egyéb, nem közéleti posztokkal segítsek helyrebillenteni az egyensúlyt. Persze, írtam azért én is épp elég politikai posztot, bár meg kell mondjam, hogy most, amikor a nekem legkedvesebbekre emlékszem vissza, akkor egy ilyen sincs köztük.
Tizenegynél untam meg számolni őket, pedig így csak idei posztok kerültek a szórásba – 2014-ből kevesebb kiemelkedőre emlékszem, meg amúgy is, hol van az már?
A zenei témájú posztok közül talán kiemelkedett ez a felfedezés, miszerint az önismereti tréningjeiről ismert guru első generációs angol punkzenekarokban dobolt:
Vagy hogy itt ez a skót fiú, aki rajong Ambrus Kyriért és Magay Klementináért:
A különböző tematikus mixeket is szerettem csinálni, közülük talán ez lett a legjobb:
A focival kapcsolatos posztjaim közül egyértelműen ezt éreztem a legnagyobb dobásnak:
Ilyen az, amikor egy régi vágy beteljesül: