Egy olyan olvasói reakciót kaptunk a Lapindító cikkem alá, amit muszáj megosztanom veletek is. Nagyon örülök, hogy a szándékaink érthetőek, és eddig egy negatív véleményt sem olvastam tőletek. De emellett hetes olyan szintre emelte a véleményét, amit örülnék, ha nem sikkadna el a hozzászólások kazamatájában.
Köszönjük szépen a lelkes szerkesztőségünk nevében!
A legjobb barátom Steve volt, akit Istvánból magyarosított az angol tanár. Kamasz koromban rengeteget lógtunk együtt, hasonló zenéket szerettünk, ismertük egymás gondolatait. Volt, hogy olyan kérdésre feleltünk, amit a másik még fel sem tett. Remélem ez egy ismerős érzés mindenkinek! Egy alkalommal azt a kérdést tette fel nekem, úgy tizennégy éves korunkban, hogy voltam-e már felhőtlenül boldog? Én persze azonnal rávágtam, hogy igen, de aztán rá kellett jöjjek, hogy a felhőtlenül, az egy másik kategória. Steve már nincs, csak a feltett kérdése maradt. Sokat gondolkozom a felhőtlenül kategórián, mi is lehet olyan? Például adná magát, ha gyereked születik, az pont olyan. De akkor a felelősség érzése árnyalja a képet. Arra jutottam, hogy viszonylag apró dolgok tudnak kiváltani ilyet, igen ritka érzés, rövid ideig tart és meg kell becsülni. Mondok egy példát, egy régi munkatársnő, akivel már tizenöt éve nem dolgozunk együtt, és van már három gyereke, mindig eszébe jut a születésnapom, és nagyon örülök, ha felhív, vagy küld egy smst. Másik, a kedvenc rádióműsorom a Radio Cafeval együtt megszűnt. És amikor tök véletlenül újra meghallottam egy másik csatornán a Millásreggelit, madarat lehetett volna fogatni velem. Ezek nem óriási dolgok, de egy pillanat erejéig súrolják a felhőtlenül állapotot, és mint tudjuk, csak a pillanat végtelen.
Tegnap az a pillanat, amikor felfogtam, hogy mi is itt ez a Konc, egy picit ilyen volt!