r43lxo-0 kbIYZO js_post-content”>
“Éget, egyre éget | Mert méreggel teli a véred | Benned tombol, ami rombol | És mindig csak terád gondol” Kovács Ákos, Méreg
Nem szerettem volna túlkomolykodni ezt sem, ezért keresgélni kezdtem a megfelelő nézőpontot. Hát, marhára nem találtam, úgyhogy ezzel a kompromisszumossal kell beérni. Ha inkább magad járnál utána a dolgoknak és nem vagy kíváncsi a véleményemre, félrefordításaimra, lényeget ki- és ki nem emeléseimre, a szöveget végiggörgetve könnyedén megtalálod azt a három cikket, ami alapján dolgoztam. Messze vannak az alábbi sorok a kora esti televíziós sokkműsoroktól, de a sok hónap, ami után végül csak ennyit sikerült összehoznom, amellett, hogy következtetni enged hobbibloggeri tehetségem hiányára, nekem azért azt is megtanította, hogy nem lehet egyszerű napi szinten borzalmas témákat feldolgozni.
Szokás a modern civilizáció, tudomány, technika és egyéb közhelyek hatásairól olyan vonatkozásban elmélkedni, hogy azok megkönnyítik a mindennapi életünket, jobbá teszik a mindennapjainkat, új, eddig nem ismert lehetőségeket hoznak el. Na meg olyan tekintetben is, hogy tönkreteszik azt, ami jó volt, feleslegesek, károsak, csak a baj van vagy lesz velük, nem kell nekünk az új, egyébiránt, régen minden jobb volt.
Hogy mikor volt az a régen? Hát, amikor még kisgyerek voltam, vagy épp katonakoromban, vagy amikor még volt anyag az autókban, amikor még filmre fényképeztünk (tudom, van még, aki most is). Sorolhatnám. Ugye, kinek mi. Nekem épp egyik sem. Tehát egyszer, a múlt egy távoli pontjában, sőt, ki tudja, akár időszakában, a világ tökéletes volt, de legalábbis kellőképp fasza. Aztán az emberek elkezdték elrontani. Például a teflonserpenyővel.
Azt ugye mindenki tudja, hogy a teflonserpenyőt nem kéne kapirgálni, illetve, ha sérül a bevonata, akkor egészségünk érdekében tanácsos megszabadulni tőle. Legalábbis olvastam, hallottam ezt már többször. Most azonban nem kifejezetten erről lesz szó, az sem fog kiderülni, hogy ez igaz-e. Hanem egyrészt másról, másrészt talán sokkal többről.
Kerül majd említésre cégnév több is, különösen rossz színben feltüntetve, de ez jószerivel kellemesen tökmindegy, ugyanis nem szeretném annak az érzetét kelteni, hogy egy teljesen egyedi esetről van szó. A fejlett világ velejárója a számos veszélyes anyag, amellyel körbevesszük magunkat, nagyon még csak nem is menekülhetünk, lehet, hogy nem is érdemes. Ráadásul ezek a veszélyek messze nem pontosan ismertek, alul- vagy túlbecsüljük őket minden bizonnyal a legtöbb esetben. Időnként felszínre kerül egy-két szélsőséges példa, ez is ilyen. Lehet szőni-fonni az elméleteket, hogy miért nem zajongott akkora médiavisszhangot a közvélemény zománcos bilijében, mint amekkorát más ügyek olykor. De, ha már szövünk és fonunk, javaslom inkább a tavaszi kollekció elkészítését, azzal többre megyünk. Még így is, hogy csak ügyenként, vegyületeként göngyölítjük fel azt, hogy esetleg hol csesztük el a jövőnket, lepődünk meg ezen-azon. Hát még akkor mi lenne vajon, ha holnaptól hirtelen mindenről tudnánk, hogy hogyan ártunk vele maguknak és a jövő generációinak.
Nem vagyok sem iparági szakértő, sem környezetvédelmi aktivista, sőt. Egy nagyobb adag szkepticizmus kíséretében fogtam hozzá kedves ismerősöm javaslatára a Huffinton Post túl hosszú, nem olvastam-terjedelmű, multimédiás, színes-szagos anyagának elolvasásához. Hiszen tudjuk, hogy milyen egy vállalkozó, és milyen egy nagyvállalat, ahogy azt is, hogy mennyi veszély leselkedik ránk. Nem is mondanám, hogy különösebben más szemmel nézem a világot a cikk elolvasása óta, ellenben nem tagadhatom, hogy azért egészen tanulságos volt. A cikk formátuma sokkal jobban illik szép dolgokhoz, márpedig ebben a történetben nehéz megtalálni a szépet, de azért ajánlom elolvasásra, megnézésre, az alábbi sorok helyett is.