Az európai gyökerű fantasy-irodalom humanoid bestáriumának egyik gyakran papírra és tintába (újabb időnkben porfestékbe) álmodott képviselője a troll. E csekély értelmű, ám agresszivitása okán önbizalommal túlterhelt lény ősmintája nem más, mint a csalitjáró pocok (Microtus agrestis).
Rögvest megválaszolva a mindenkiben elsőre felmerülő kérdést (és egyúttal figyelmen kívül hagyva a tényt, mely földhözragadt is némelyek gondolkodása), miként lehet egy erőtől duzzadó állapotban is mindössze 13 cm-es entitás a modellje a mesék sziklaállú teremtményének, nos úgy hiszem, a szárnyaló emberi képzelet és a messziről jött népek túlzásra mindig hajló jelleme épp elegendő magyarázat. Mire a közepesen tisztelt olvasó rövid kis esszénk végére ér, a csalitjáró pocok és a troll jellemének tökéletes egybeesése nem hagy semmilyen további kétséget afelől, hogy alaphipotézisünk mindenképp helytálló és egzakt.
A csalitjáró pocok a rágcsálók (Rodentia) rendjébe tartozik, azaz – mit szépítsük – a felületes szemlélő számára elsőre akár bájosnak és barátságosnak tetsző kis jószág egy álcázott patkány, annak minden taszító jellemvonásával, ám számos erénye nélkül. Bárhova menjen is a pihenésre vágyó madár, ember vagy kétéltű, legyen az akár saját otthonának kertje, ez a kis mocsok mindenhol ott lesz, s jelenlétével rontja a tájról agyunkba érkező összbenyomást. Sem éjjel, sem nappal nem vagyunk biztonságban, könnyen alkalmazkodik bármilyen napszakhoz, környezethez vagy pH-hoz. Szívós, mint a háromhetes nyers csizmatalp, és levakarhatatlan, akár a kullancs (Ixodes ricinus). Szellemi képességei sajnos legfeljebb a sarki csérrel (Sterna paradisaea) állnák a versenyt, ám az intelligencia és a logikai készségek teljes hiányát agresszivitással, önbizalommal és átható pézsmaszaggal pótolja. E három fegyver elegendő is ahhoz, hogy alig akadjon olyan bátor ragadozó, ki levadássza. Rendszerint ha egy csalitjáró pockot meglátunk, hamarosan tömegesen jelennek meg hasonló habitusú társai, hogy magukénak vélt területüket – mely furcsa mód általában egybeesik valamilyen sűrűn látogatott, frekventált pihenőhellyel – ürülékükből és vomitusukból rakott takaros kupacokkal megjelöljék.
A csalitjáró pocok mindenek felett összeférhetetlen és kötekedő, ám mindehhez hiányzik belőle a szarka (Pica pica) intelligenciája és humora, így ennek híján bűzös és maró nyálával kénytelen ellenfeleire támadni. Rendszerint lesből és orvul támad, hordákba verődve, mely hordát a legbűzhödtebb és leginkább hascsikarásos modorú tag, az ún. vezér irányítja, primitív parancsuralmi eszközökkel, és egyszerű, a pockok elképzelhetetlenül alacsony szellemi szintjén is befogadható jelszavakkal és parancsokkal (“köpj!”, “mókus!”, “ebéd!”, “térdre!”).
A pockok elképesztően szaporák, némely elmélet szerint vírusfertőzéssel adják át jellembéli fogyatékosságaikat bárkinek, aki gumikesztyű nélkül kerül velük fizikai kontaktusba. Hagyományos módon is szaporodik, s csak azért nem lepi a föld teljes felszínét immáron pocok- és pocokürülék-szőnyeg, mert a fészek legerősebb tagja gyakran falja fel gyengébb és kevésbé szánalmas testvéreit.
A csalitjáró pocok elleni védekezés történhet kémiai módszerekkel (a kellemes modorú illatok zavarba hozzák és elijesztik) vagy baglyokkal. Amennyiben képesek vagyunk a létezésnek ezt a visszataszító formáját bárminemű érdeklődés, szörnyülködés, hányinger vagy egyéb reakció nélkül figyelmen kívül hagyni, úgy a pockok rövid időn belül elveszítik érdeklődésüket és új területek felkutatására indulnak. Semmiképp nem javasoljuk módszerként a velük való vetélkedést, mert náluk szőrösebbek, büdösebbek és verejtéktől bűzlőbbek úgysem lehetünk.