Az értelmiség, valamint a sajtó 1956-os szerepét manapság is eltérően ítélik meg. Bill Lomax brit történész Magyarország 1956 c. könyvében azt állította, hogy az értelmiség csak a Nagy Imre által meghirdetett reformpolitika vidéki népszerűsítésére szervezett “haknikon” szembesült a munkásság és a parasztság elégedetlenségével, és elkeseredett dühével.
Az Írószövetség hetilapja, az Irodalmi Újság, 1956 őszén sorra jelentetett meg a korábbitól eltérő, éles bírálatokat megfogalmazó írásokat, melyek bár minden elképzelhető addigi határt átléptek a rendszer bírálatában, valójában csak kullogtak az egyre forróbb közhangulat nyomában, mely már 1956 őszének legelején rendszeres utcai megmozdulásokba torkollott.
Október 6-án, Rajk László, és mártírtársai újratemetésén mintegy 160 000 ember gyűlt össze, hogy méltóképpen elbúcsúztassa a koncepciós perben, kémkedésért elítélt magyar politikust. Ezen a napon jelent meg a Nagy Imre-közeli Magyar Nemzet újságírójának, Novobáczky Sándornak “Különös emberek” c. írása, mely az önkényuralomról, a párttagok kivételezett helyzetéről, és szektás magatartásáról (!!!) szólt. Ezen írásáért tartóztatták le, majd 1957. jan. 19-én a fővárosi bíróság tíz hónapi börtönbüntetésre ítélte. Kiszabadulása után évekig letiltották az újságírói pályáról, 1959-ig a Corvin Áruház propagandistájaként dolgozott.
NOVOBÁCZKY SÁNDOR – KÜLÖNÖS EMBEREK
Valamikor, nem is olyan régen, sokat idéztünk egy sztálini mondást: “Mi, kommunisták különös emberek vagyunk. Különös anyagból vagyunk mi gyúrva.” Annyit idéztük, hogy sokan el is hittük. Nem is vettük észre, hogy miközben azt mondjuk: különös emberek, úgy értjük: különb emberek. Minthogy pedig önmarcangolva állandóan ehhez a fantasztikus mércéhez mértük magunkat, • újra és újra megállapítottuk: nem,-még nem egészen vagyunk különös emberek, még túlságosan hasonlítunk a többi átlagemberhez. Megtapogattuk magunkat és azt mondtuk: ez még nem a “különös anyag”, még olyan, amelyikből paradicsomi őseinket gyúrták. S az önvizsgálat végén csak arra jutottunk, hogy “különösködnünk” kell, mássá lennünk, mint a többiek. Bárha inkább azonosulni akartunk volna! Bárha arra lettünk volna büszkék, hogy “mi, kommunisták és a többi ember, a nép egy és ugyanazon anyagá- ból vagyunk gyúrva…”. Bárcsak azt hangsúlyoztuk volna, hogy nem vagyunk különös emberek, éppoly egyszerű, örülni, szenvedni, érezni vágyó, tudó és akaró emberek vagyunk, mint a többi.
Nem eszményítem én az eszménytelenséget, nem emelem ki az égig a földhözragadságot. Az ember azért ember, a kommunista azért kommunista, hogy legyenek ideáljai, jellem, tudás, akarat dolgában törjön nagyra. Higgye magá- ról, hogy különbbé válhatik, mint a társa, és váljék is azzá. De ne higgye magáról, hogy elsajátítván a marxista elméletet, különbbé vált annál, aki ezt nem tette. Az ember, a szó szellemi értelmében is többdimenziójú. Ha jól ért a marxizmushoz, még nem biztos, hogy jó szakember, őszinte, nemes szívű, tehetséges, határozott, önálló stb., stb. Szóval a kommunista lehet különb a pártonkívülinél, de csak lehet és nem biztos, hogy az. Az pedig egészen bizonyos, hogy 1 millió párttag nem hiheti magáról, hogy különb a 9 millió nem párttagnál. Azt mondják: de hiszen mi nemcsak a marxista műveltséget “írtuk elő” a kommunistáknak, hanem azokat az emberi-jeliemi tulajdonságokat is, amelyekről fentebb szó volt. Éppen ez a baj! Ezzel a politikai meggyőződés nagyon komoly ügyét áttereltük egy másik síkra, az erkölcsi-jellemi tökély síkjára. A kommunista művelt, őszinte, nemes szívű, határozott, önálló és jó szakember — így szólt ez a naiv tízparancsolat. Mintha a pártonkívüli nem lehetne műveltebb, őszintébb, határozottabb és jobb szakember. Mintha ezek kommunista és nem általános emberi normák lennének. Mintha Pártonkívüli Pál nem lehetne jellemesebb, határozottabb, önállóbb Kommunista Károlynál, aki szintén nem tisztességtelen ember, de az említettek dolgában gyengébben áll. Pál nem kommunista, mert nem marxista, talán idealista, más a politikai meggyőződése, Károly viszont kommunista, ez a politikai meggyőződése, világnézete. Kommunista — de nem több, nem különb ember. Embernek, jellemnek esetleg Pál különb.
Elvont filozofálás — gondolhatják talán. Ha csak erkölcs-filozófiai kérdés lenne, szót se kellene vesztegetni rá. De ez a szektás emberszemlélet forrása és terméke is volt egyben a szektás politikának. Mert ha mi, kommunisták “különös anyagból” vagyunk gyúrva, akkor képünkre és hasonlatosságunkra kell formálnunk a többi kilencmillió embert, nem szabad engednünk, hogy tévelyegjenek, másképp beszéljenek, másképp énekeljenek, mint mi. Ha pedig nem szabad, akkor nem kell nagyon válogatnunk az eszközökben. A gyermek még kicsi és buta, nem tudja, hogy jót tesz neki a csukamájolaj, be kell fogni az orrát és a szájába önteni. A tömeg, a pártonkívüli massza még nem tudja, hogy a mi szellemi csukamájolajunk ruganyossá teszi az izmait, élénkké a fantáziáját, hogy ha kommunista lesz, akkor minden jó lesz neki — az érdekében (!) ne riadjunk vissza az erőszaktól.
Mi, kommunisták különös emberek vagyunk, mi csak tudjuk, mi a jó politika. És ha mi egyszer azt mondjuk, parancsoljuk vagy tanácsoljuk a többi kilencmilliónak, hogy ez és ez a gazdasági program, politikai program jó, akkor nincs helye a kételynek. Továbbá, lehet ugyan bennünket ellenőrizni, de felesleges, mert különös emberek vagyunk, bölcsek, akik mindent a nép érdekében teszünk és természetesen a legjobban. De, sajnos, a gondolatsor még ennél is tovább visz, sőt vitt. Mert ha mi, kommunisták különös emberek vagyunk, akkor mi, kommunista vezetők még különösebb emberek vagyunk, s ezek közül a legtekintélyesebbek, természetesen a legkülönösebb emberek, végül egy kiválasztott vezér a csúcson a legeslegkülönösebb, s az már igényt tarthat az istenítésre is. Ezt politikai nyelven úgy hívják, hogy személyi kultusz. A személyi kultusznak ez a kirívó formája remélhetőleg már örökre a múlté. Megindult a harc a főbolygó körül keringő nagyobb bolygók személyi kultusza ellen is. De harcolunk-e a kommunista kiválasztottság kultusza, ama felfogás ellen, hogy mi “különös emberek vagyunk”? Nemhogy harcolnánk, hanem inkább érzékenyen és sértődötten reagálunk a felsőbbrendűségünket bíráló megjegyzésekre. Hadd hozzam erre például azt a vitát, amely napjainkban az úgynevezett “funkcionárius-kérdésről” zajlik. Helytelen és téves minden megnyilatkozás, amely a múlt politikai hibái- ért a kommunista funkcionáriusokat általában felelőssé teszi. De egyes funkcionáriusokat nemcsakhogy felelőssé tehetünk, hanem felelőssé is kell tennünk az emberekkel, a párttagokkal és a nem párttagokkal szemben elkövetett súlyos bűneikért, ha hibájuk súlya ezt megkívánja. De nem is ez a fontos most.
Egy-egy téves vagy elhamarkodott“funkcionáriusellenes” megjegyzés ellenhatásaként felelős és nem felelős helyekről a funkcionáriusok olyan apoteózisa tört elő, amely immár megint kezd hasonlítani a “különös emberek” időszakának eszmevilágára. Olyan megállapításokat hallunk, hogy a funkcionáriusok népünk legharcosabb és legáldozatkészebb rétege, népi demokráciánk és szocialista hazánk támasza stb., stb. Kisebbik baj, hogy ez a funkcionáriusokat akarva-akaratlanul a bírálhatatlanság, a felelősségre vonhatatlanság hitbizományával ajándékozza meg. Az igazi, a nagyobbik baj az, hogy a “funkcionáriusok” érdekében indított kampány óhatatlanul azt a hitet erősíti az emberekben, hogy külön rétegről van szó, hogy vannak az egyszerű emberek és — vannak a funkcionáriusok, akik a legharcosabbak, legáldozatkészebbek (tehát ismét a “legkülönösebbek”!), akik népi demokráciánk és hazánk támaszai, ellentétben a többi milliókkal, akik élnek, dolgoznak és minden jót csinálnak, de a népi demokráciának nem támaszai. Ha olyan látszat keletkezik, hogy ebben az országban a vezetés a funkcionáriusokban látja a legfőbb vagy első számú “nemzetfenntartó erőt” — ez éppoly káros hatással lesz a funkcionáriusokra, amilyen lehangoló és kiábrándító a tömegekre.
A népi demokrácia támasza, a nemzetfenntartó erő ebben az országban a munkásság, a parasztság és az értelmiség, s mindazok, akik kezükkel, szívükkel, értelmükkel az ország üdvéért dolgoznak. És semmivel sem értékesebb az a munka, amely mondjuk, a közértüzletek jobb áruelosztását, mint amely a középfokú szemináriumok látogatottságát szolgálja. Semmivel nem tesz többet a népi demokráciáért egy kerületi vagy járási pártinstruktor, mint egy jó öntödei magkészítő. Ezért nem is szeretek olyan szavakat hallani, hogy “funkcionáriusréteg”, meg az “apparátus” vagy a “káderek”. Különösen a “káder” szónak egyre rosszabb és kellemetlenebb a csengése, annak megkülönböztető jellege mutatja: milyen káros és embertelen kategorizáláshoz vezetett a kommunista dölyf, s hogy taszította tőlünk azokat, akik nem tudták ugyan pontosan a “káder” szó jelentését, de azt nagyon is jól tudták, hogy őket nem tartjuk “kádernek”, legfeljebb csak — legénységnek. A szektás magatartásnak több jellemvonása van. A ridegség, a gyanakvás, a bürokratikus módszerek, a dogmatikus gondolkodás, a tekintély előtti hajbókolás. De sem egyik, sem másik nem “conditio sine qua non”. Találunk szektás beállítottságú vezetőt, aki rendesen bánik az embereivel, nem szolgál és nem hajbókol stb. Van azonban a szektarianizmusnak egy feltétlen ismertetőjegye: éles határvonás a kommunisták és a nem kommunisták között; a pártonkívüli és más világnézetű emberek nyílt vagy burkolt lekezelése, lenézése. Ismétlem: nyílt vagy burkolt. A szektások is jól megtanulták a leckét, hogy “jó viszonyt kell kiépíteni a pártonkívüliekkel”, hogy “a tömegektől tanulni kell” és a többi. De tényleg leckének érzik, amelyet fel kell ugyan mondani, de nem kell komolyan venni. Mondok egy pár szép reprezentatív mondatot a pártonkívülinek, meg is hívom őt a díszelnökségbe, sőt (különösen ha nem mond ellent nekem) magas funkcióba is helyezem. De a bölcs, a harcos, a nép demokrácia támasza, a “politikus”, a “különös ember” mégiscsak én vagyok.
A szektás kommunista soha nem tekinti egyenrangú félnek a pártonkívülit. Uralkodásra hivatottnak érzi magát, civis Romanusnak a barbárok között. S rendszerint úgy is jár, mint a római helytartó a korinthosiaknál. A béketűrő és tisztelettudó görögök meghajoltak, ha találkoztak vele, de mikor elhaladt, gyűlölettel néztek vissza rá. Abban a kommunistában bíznak a pártonkívüliek, aki nemcsak nem érezteti velük, de nem is érzi, hogy különös ember, akinek világnézete, meggyőződése kommunista, de egyénisége, jelleme ugyanolyan anyagból (s még az sem baj, hogy “kishibás” anyagból) való, mint az övék.
Irodalmi Újság, 1956. október 6.