Aztán csak elérkezett a napja a beszarásnak is.
Cidriznek, reszketnek mint a nyárfalevél, és ötletelnek. Kényszerhelyzet az övék. Örökös kezdeményezőből megszólítottá válni zavarba ejtő dolog. Fellazult a védelem, sürgető lépéskényszer állt elő. Legelébb ki kell lépni a sakkból. Bár a tábla még az övék, és parasztjuk is több van, a helyzet szokatlansága mégiscsak vitathatatlan. Népszavazás? Még mit nem. Pedig itt kérem demokrácia van.
Még.
Mondják ezt szépen csengő neveik mögé bújó, egykor Bibóhoz igazodó, tőröl metszett demokraták. Egypártrendszer, de a nép akaratából (Kádár-hangon). Nekünk pedig könnybe lábad a szemünk, mert nyilatkozataik után szürcsölés nélkül eszik a krumplilevest, a Holdudvar vendéglőben fenntartott törzsasztaluknál. Irigyek az emberek, na.
Tisztes polgárok a megszólítottak, ércesen magyarok, és szoftosan keresztények. Zsurpubiság kizárva. Nem törnek, és nem hajlanak, csak folynak mint a takony, ki a rádióból, le a tévé monitorjáról, vagy be az ágyszivaccsal szigetelt ablakréseken, amiket oly sok helyen látni. Minden csatorna az övék, fent és lent, minden rothadó almacsutkával álmodó, napfényt sose látott patkány, és abban fürdőző királylány. Így gőzölögnek ki dzsinnként a kanálisokból, és mérgezik szavaikkal a némákat.
Nincs fogás a Momentumon, egy szerencsétlen blogposzton, és egy conchitásnak vélt szakállon kívül. Ez kurva kevés, bajtársak!!! Mi lesz így a nemzettel, és az annak a zsebében könyékig kotorászó, igaz magyarokkal?
A nemzeti ügyeinkről már nem is beszélve. Ha Bástya elvtárs többet is ért a szarnál, az olimpia ügye már biztosan nem. Ballaszttá vált, röptették. Leszarva, lehugyozva ezzel minden szerencsétlent, aki meggyőződésből, vagy hivatalból még mellette állt. Nem volt kedvük demokráciásat játszani a fülkeforradalmároknak, hát istenkém.
Durci van.
Új háború, régi eszközökkel: feltekerik majd a mocskolódás-potmétert, és a kopaszok mobilja is megcsörrenhet.
Azonban a gyomorforgató rendszernek, mely immáron 27 éve nyomorítja lelkünket, baloldali bástyái is vannak. Struktúrájának védelme, amely a lopás lehetőségét hordozza magában, minden valaha hatalommal fertőzött erőnek elemi érdeke. Az étvágy változó ugyan – ínyencek és zabagépek váltják egymást -, de mégiscsak állandó. Éhen halni meg nem lehet. Enni muszáj. A lecsoffadt kapitányok bástyái éppúgy ropognak, mint tábornokunk erősnek hitt falai. Ettől függetlenül simán meglehet, hogy mindez visszafordítható, a reménykeltő mozgalom lelkesedése pedig szalmaláng csupán, aminek percnyi lángolásában gyönyörködünk éppen. Az égés azonban csak sebességében különbözik a rothadástól, az enyészet pedig előbb vagy utóbb ezt az egész szarhalmazt elemészti. Siker lesz vagy kudarc? Esetleg egy újabb behúzott NER-győzelem?
Teljesen mindegy. A folyamat megállíthatatlan.