Nem jól mennek itt a dolgok!

Egy “hazaáruló” kórházi beszámolója

Nem szeretem a demagógiát. Sem állításokból visszaköszönve, sem szemléletként, sem politikai eszközként. Pedig voltak esetek, amikor még szórakoztatott is. A rendszerváltás utáni Magyarország első két évtizedében, bár mindvégig szokás maradt, valamiképpen mégis cikivé vált demagógnak lenni. Lélegegeztető gépekben számolni nem illik. Valóban! Ízléstelen is. Emlékszem a vizitdíjra, a háromszáz forintra, a felháborodásra, és az ezen felháborodás farvízén repesztő, palackorrú Fideszre. Hozták a szociálisan érzékenyt, pedig már akkor is pazarul tájékozódtak – echolokációs szervüknek köszönhetően – a spotlámpás medencefalak között. 2010-et követően azonban más világ köszöntött be. A hatalom lett demagóg, méghozzá patológiai szinten. Kizárólag olyan dolgokat csinált, amelyek a demagógiától zsigeri szinten idegenkedő polgárokból is előcsalogatták a habzó szájú nyuggert.

Persze mindig, minden ciklus alatt fagytak meg emberek. Kihűlés következtében életét vesztette, így mondjuk, eufemisztikusan, még a saját lakásuk falának görnyedve kutyaszarrá dermedt emberekre is. Közbe’ meg lámpázzák a füvet a stadionokban, ugye? Hát így! Az igazságtalanságok és aránytalanságok útvesztőjében csak öklét rázó bolsevik, vagy fejét homokba dugó strucc lehetsz.

Miniszterelnökünk következetes, szándékai világosak. A magyar egészség ügye, a tömegsport ügye, és fordítva. Beton mosolyú árja nők hulahoppkarikás bemutatóján sem hangozhatna szebben e kultusz orbáni kinyilatkoztatása.
Az erő szép, a gyengeség visszataszító. Nem a betegekkel van itten minékünk dolgunk, a teringettét nekijje.

A negyedik bekezdésre már sokszorosan a demagógia bűnébe estem, arcátlanul mégis azt gondolom, hogy nincs még oda üdvösségem ügye. Pedig 2006-ban csaknem megítéltettem az Úr előtt, egy masszív keringési ktasztrófának köszönhetően. Mindez a szemkilövetés és tankberöffentés utáni decemberben. Még mindenki az események hatása alatt volt, úgy gondoltuk, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Ezt határozottan így ítélték meg az orvosok is, csak éppen az állapotommal kapcsolatban. A PTE négyszáz ágyas klinikájának coronaria őrzőjében vártam hogy eldőljenek a dolgok. Teljesen magamnál voltam, ezért közém, és a teljes idegrendszeremet sakkban tartó halálfélelmem közé nyugtatókkal emeltek kerítést. Állapotomra csak rátett egy lapáttal Pista bá, aki mellettem feküdt. Cefet állapotban volt. Egyszer, úgy este tíz felé, gondolt egyet, váratlanul felült, rám nézett, majd megszólított:

Fiam! Nem jól mennek itt a dolgok!

Talán még helyeseltem is, de pillanatok múlva elaludtam. Nem többet egy óránál, valaki ugyanis a kétségbeesett nyöszörgésével felébresztett. A mellettem lévő ágy, melyen az elébb még Pista bácsi szólt hozzám, üres volt. Szomszédom hogyléte felől az egyik morcos tekintetű ápolónál érdeklődtem, aki félreérthetetlen hangsúlytalansággal azt mondta: igen. A Pista bácsi elment.

Innen szép nyerni, gondoltam magamban. Az akkori kórházi viszonyok meglehetősen érdekesek és ellentmondásosak voltak. Egyrészt volt diétás nővérünk (már a hematológián). Hétfőn leadhattuk nála a kajarendelést. Persze a maga módján becsapás volt, de kegyes. Emberséges. 2006-ban, “Gyurcsótány” uralkodása alatt, még fontos volt a látszat. A lecsós borda, bár szó szerint volt értendő, azaz, egy híg lecsóval lelöttyintett bordacsont volt törtkrumpli ágyon, mégiscsak választásom következtében lett az ebédem, ebből pedig arra következtettünk, hogyha megvan a jó szándék, akkor lesz majd bizonyára jobb is. Ha máskor nem, majd akkor, amikor berúgja az ajtót a nemzetmegmentő Fidesz. Megjegyzem, én már akkor sem tartottam országunkat/fővárosunkat – nemzetgazdasági kondíciói miatt – Olimpia megrendezésére alkalmasnak.

A rögoldásomért felelő professzornő meg hip-hop Amerikába ment előadást tartani, egy hétre, plusz ottkarácsonyozás. Telefonon adott instrukciókat az őt helyettesítő fiatal orvosnak, betegenként. Ez akkor kétségbeejtő volt, de mai szemmel nézve kifejezetten állat. Mutassatok tízet, aki MA visszajönne onnan!!!

Persze tudom: nem volt fenékig tejfel az élet akkor sem. A budapesti kórházcsempék már akkor is rohadtak. Ápolók már akkor is kevesen voltak. De mindenki tudta, hogy jön a változás,előbb vagy utóbb, hiszen az elkerülhetetlen.

Miután kiengedtek, és hosszas lábadozás után újra teljes életet éltem, immáron a fővárosban, jó pár évig kórház közelébe se kellett mennem. Aztán az úr 2015. esztendejében, nagyjából hasonló, bár kevésbé akut probléma miatt, egy budapesti nagy kórház diabetolóigájára fektettek. Igen. Vérképzési zavar okozta megbetegedéssel. Ez az új protokol, mondták. Persze ki tudja így volt/van-e, de ha azt mondták, akkor biztosan úgy is volt (Pelikán elvtárs). Embólia veszélye állt fenn, mégis három napig sem ultrahang, sem CT nem volt. Viszont megállapították, nagyon lelkesen, és elhivatottan, hogy diabéteszem van, amit gyorsan el is kezdtek kezelni. Tehát 2006-ban vérképzési zavarral még a hematológia, 2015-ben pedig már a diabetes osztály foglalkozott. Belgyógyászat-belgyógyászat. Hö-hö!!!

A fejlődés megkérdőjelezhetetlen.

Főleg, ha látod az orvosok szemében megbúvó tanácstalanságot, amikor kezükbe nyomtam a kilenc évvel korábbi kezelésemről szóló, pécsi zárójelentésemet.

Negyedik nap, végre UH. A radiológus doktornő egy vadállat. Ne szépítsük, tényleg az. Egy igazi tapló. Kevés a radiológus, mondja a betegszállító, kicsit kivan. Éjjel a kórházban alszik, alig jár haza. Megvan az eredmény. 

Na mije van magának?

Egy másik arcpálma-pozitív jelenet, ugyanebben a kórházban: a pécsi leleteim, az összes radiológiai felvétellel egyetemben megvoltak CD-n is. Összevetés miatt fontos lett volna megnézni, de a radiológus asszony egyszerűen nem ért rá ilyenekkel tökölni. A hozzá küldő doki gépe – akihez aztán visszamentem a cédesszel -, 30 perc alatt sem töltötte be. Kivette a CD-t a gépből, siet, műtenie kell. Otthon megnézi. Viszontlátásra.

Hogy kell-e, szükséges-e csúszó-, hála-, vagy kenőpénz az életbemaradáshoz? A mai napig tartom, hogy nem feltétlenül. Akiben megvan a képesség, hogy önmaga iránt szimpátiát keltsen másokban, ebben az esetben történetesen az egyébként is kimerült, és ideggyenge ápolószemélyzetben, annak nincs veszve minden. Kemény valuta itt minden jó szó, vagy figyelmesség.

Bajban azok vannak, akiket nem látogat rokon, és nincsenek abban az állapotban, hogy kommunikáljanak ápolóikkal. Esetükben valóban a természet mondja ki az ítéletet. És ez így leírva, vagy olvasva valóban szörnyű, de aki ott van, aki átlátja a viszonyokat, a körülményeket, a lótó-futó, remegő hangú ápolókkal, a rájuk szakadó szarral és húggyal, a minden műszakkezdés első percétől fennálló kilátástalansággal, az lassan elfogadja, hogy nem a rendszer eme szereplői, nem is kifejezetten az ő nemtörődömségük vezetett ide, nem is a kilátástalanságuk miatt érzett közönyük, hanem a rendszer mindenkori fenntartóinak nem evilági lélektelensége.

A blokkban ahol voltam, egy éjszakás nővérre, közel hatvan beteg jutott. Ebből a hatvan betegből cirka negyvenet kellett kimosni, a saját szarából. Az ápoló ezt este nyolc, és fél tizenegy között leabszolválta. Ha mindeközben csörgött a telefon, azt felvette, ha csengetett egy beteg, azt ellátta. Éjfélre, egy félhulla lidérc ült le a nővérpulthoz pihenni. Így nem is csoda, ha – ahogy azt egyikük mesélte – árnyakat látnak éjjelente kószálni a folyosón a fáradtságtól.

A nővérek együtt sorvadnak a betegekkel, az orvosok pedig – akik még maradtak persze-, nem is tudom, hogy igazából kiben, vagy miben bíznak. Volt betegükként írom ezt: szürreális, hogy még ott vannak.

 

A kórteremben, ahol közvetlenül az ajtó mellett volt az ágyam, feküdt egy 101 éves bácsi. Még így, 101 évesen is, persze fekve nehéz volt megsaccolni, kb. 190-195 centi magas lehetett. A koponyáján nagy kiterjedésű, bűzlő sebek voltak. Családtagjai felváltva jártak be átkötözni a rosszindulatú bőrdaganat által roncsolt területet. napi rendszerességgel. Az osztály nem győzte volna kötszerrel, márpedig szegény bácsinak jókora turbánt kellett építeni a fejére, hogy ne üsse át azt a sárgásbarna genny. Ennek a sebnek a szaga a kórterem legmeghatározóbb szagává vált, körülbelül annyira, mint a patikák klórral keveredő kámforillata. Lassan koptak ki mellőlünk a betegtársak, hazament mindenki, csak mi maradtunk. Ritka az ilyesmi.

A bácsi sajnos nem tudott magáról, de hangja az volt, irdatlan. Hol a (talán) feleségét szólítgatta, hol kávét kért. Máshol volt. Az ő halála volt az egyetlen, amit életemben láttam. Hiába néztem szembe korábban a halállal, ez a kérdés tabu volt a számomra. Aztán persze az ember beleszalad, vagy mint én, belefekszik egy ilyenbe, és be kell látnia, idővel legalább is, hogy ez csak úgy megtörténik, ahogy a lombhullás, vagy a halál reciproka, a megszületés. Már három napja jajgatott szegény, a nővérek pedig nem győzték. Sokan jajgattak. Elfekvő jellege volt az osztálynak, ma pedig még inkább ilyen, mint ahogy értesültem erről a közelmúltban.

Este nyolckor egyre erősebb jajgatás. Meghalok, meghalok… Napok óta ismétlődő szavak. Olyan mélyre nyomtam a fülhallgatót a hallójáratomba, hogy majdnem átfúrtam a dobhártyámat. Placebo volt a telefonomon(mi más?). Éjfél előtt öt perccel, a két dal közötti szünetben csend. Kivettem a fülest, és megfordultam. Szegén öreg, leesett állal feküdt tőlem három méterre. Szeme csukva. Az a csend… Csengettem a nővérnek, nem is mondtam semmit, csak fejemet a bácsi ágya felé billentve jeleztem, hogy nem velem van a gond. Fiatalemberként ez az egyébként kórházakban mindennapos történés úgy hatott, mintha tébolydában lettem volna. A kórházi ágyak megszüntetése, osztályok bezárása egyre többünknek fog hasonló élményeket biztosítani.

Nem is csoda, hogy amikor fél év múlva újra vissza kellett volna jönnöm ide, kézzel lábbal tiltakoztam. Még a Pécsre való leautózás is opció volt, aminek nem tudom mennyi értelme lett volna. Talán a kockázatokra való tekintettel fogadnak. Talán nem. Más világ. Mert ha nincs budapesti, kerületi állandó lakcímed, több kerület rendelőintézete nem is fogad már. Érdekes lenne, ha fordított esetben, mondjuk egy lebetegedett fővárosi nyaralót nem fogadnak Siófokon, szezonban, fecskében.. Lenne belőle botrány. Ebből kiindulva gondoltam azt, hogy a vidék talán még nem süllyedt idáig, és méltányosságból figyelmen kívül hagyják, hogy a kijelölt, ügyeletes fővárosi intézmény vendégszeretetét nem kívántam élvezni. A dolog aztán úgy rendeződött, hogy a körzeti orvosom kapcsolatait kihasználva, egy SOTE intézmény fogadott. Nagy duzzogva.

Minden amit láttam, tapasztaltam, csak és kizárólag azt erősítette bennem, hogy a rendszer alapjaiban rossz, a hatalomnak pedig egyszerűen semmilyen érdeke sem fűződik ahhoz, hogy rendbe tegye, amit rendbe kell tennie.

Az Olimpia megrendezése viszont érdekek mentén vállt fontossá, és most arról akarnak meggyőzni bennünket, hogy érdekközösség áll fenn köztük, hatalomgyakorlók, és köztünk, állampolgárok között.

Nincs hát mit tenni, nekünk is tudatnunk kell velük, hogy van igényünk érdekközösség létrehozására. Amennyiben rendbe teszik majd mindazt, amit rendbe kell tenniük.

Persze erősen kérdőjeles, hogy megkapjuk-e, megkaphatjuk-e a rendezés jogát, de egy nemleges népszavazás végérvényesen eldöntheti a kérdést. Az, a népével csupán lózungok szintjén kommunikáló hatalom, amely az erő kultuszának szellemében politizál, cselekszik, akár konkrét ügyekben, akár hatalomtechnikai játszmákban, nem érthet másból, csak az erőből, csak a pofonokból. Aki a leggyengébbekre, és legkiszolgáltatottabbakra magasról tesz, nem érdemel önfényezésre alkalmat szolgáltató, nemzetközi sportrendezvényeket sem.

***

Visszatérve a kórterembe, és az éjféli csendbe.

Miután az éjszakás orvos megállapította a halál beálltát, és álmosan visszaslattyogott az orvosi szobába aludni, a nővér kiszúrta, hogy a helyzet ridegsége, és idegensége miatt nem igazán találom a helyem. Elmondta, hogy az exitált beteget két órán át nem mozgathatják, csak utána vihetik el. Ez az előírás. De mivel látja, hogy ez a helyzet engem szemmel láthatóan zavar, áttolhatja a beteget a 104-esbe. Húhh, azt megköszönném, mondtam megkönnyebbülve. Napok óta nem aludtam szinte semmit, szegény bácsi miatt. A nővér elindult a bácsihoz, hogy áttolja, de hirtelen furcsa érzésem támadt:

– Elnézést nővérke, a 104-es kórterem üres? – A nővér kissé meglepődve nézett vissza rám: – Nem, dehogy! Fullon van az is, mint a többi.