Minden idők legijesztőbb fogsorú frontemberét és az egyik leghíresebb karácsonyi popdalt mindenki ismeri, de mondani sem kell, a Pogues jóval több volt ennél. Ráadásul az sem teljesen igaz, hogy ír zenekar lenne.
Minden idők legijesztőbb fogsorú frontemberét és az egyik leghíresebb karácsonyi popdalt mindenki ismeri, de mondani sem kell, a Pogues jóval több volt ennél. Ráadásul az sem teljesen igaz, hogy ír zenekar lenne.
Bevezető
Már nem is tudom, pontosan hogyan, de valamikor érettségi környékén (nagyon régen volt, 22 éve) megszerettem a Poguest: akkoriban rövid ideig egy olyan lakásban laktam, ami telis-tele volt lemezekkel és kazettákkal (anyám akkori barátjáé voltak, lemezboltja volt). Közülük a Pogues lett a kedvenc, és úgy két évig őket is hallgattam a legtöbbet, pedig sem előtte, sem később nem izgatott különösebben az ír-kelta népzene, valamiért a Pogues mégis betalált.
Talán azért, mert a punk és a popzene eszközrendszerével nyúlt a témához: a lemezeit hallgatva ritkán éreztem azt, hogy ez most népzene, nemcsak Shane MacGowan szövegei és rockandroll-attitűdje miatt, hanem mert egy rendes, fejlődő, élő zenekar benyomását keltették, amely nem csak a régi népdalokat hasznosították újra. Egyébként is, a Pogues a harmadik lemezére már elég eklektikus zenét játszott ahhoz, hogy elintézhessük annyival, hogy ír folk-punk lenne.
Amikor megismertem a zenekart, addigra MacGowant pont kirúgták, de én szerettem azt a két lemezt is, amiken már Spider Stacy énekelt, és még MacGowan új zenekara, a Popes első albumát is megvettem kazettán. A Poguest ráadásul viszonylag korán láthattam is, hiszen 1995 végén felléptek a Petőfi Csarnokban, és hiába nem volt addigra MacGowan és még pár alapember, az bizony őrült jó buli volt, még kicsit féltem is, amikor a Fiesta közben őrjöngő írek közé kerültünk (érdekesség: Puzsérral és a 444-es Haszán Zoltánnal). Aztán a Pogues feloszlott, én meg jó másfél évtizedre el is feledkeztem róluk, de három éve a Szigeten azért láthattam a rendes felállást is. Azóta kiderült, nem is lesz már erre több alkalom.
Kik ezek?
A Poguesról sokan a mai napig azt hiszik, hogy ír zenekar, pedig nem az. Pontosabban több ír is játszik/játszott benne, de az együttes a londoni punkból nőtt ki, és a tagok többsége angol (esetleg ír ősökkel). Shane MacGowan speciel ír származású, de már Angliában született, két rendes punkzenekar után alapította a Poguest a nyolcvanas évek elején. A cél valami olyasmi volt, hogy hagyományos ír-kelta hangszerekkel játsszanak punkzenét.
Kezdetben elég sok volt a népdalfeldolgozás, de a második, Rum, Sodomy & the Lash album idejére MacGowan dalszerzőként is kiteljesedett, később pedig a többiek is meglelték a szerzői vénájukat, illetve új tagok is érkeztek. Az évtized végére a Poguesnak világszerte tábora van, a Fairytale of New York sztárrá teszi őket, az együttes pedig mindenféle egzotikus és egyéb fűszerrel megbolondítja az ír folkpunkos zenéjét, amiben fontos szerep jut talán legtehetségesebb zenészének, Jem Finernek, de persze a lényeg továbbra is MacGowan.
Utóbbi azonban folyamatos piálása miatt egyre kiszámíthatatlanabb, végül 91-ben kirúgják. Rácáfolva azokra, akik szerint a Pogues egyenlő MacGowannel, két albumot is kiadnak, de a második után elfogy a lendület, és a zenekar feloszlik. 2001-ben MacGowannel együtt újjáalakul, de csak turnéznak, új lemezt nem csinálnak. Amikor 11 évvel később látom őket a Szigeten, MacGowan egy szélütött nagypapa benyomását kelti, a zenekar is lelassult kicsit, de azért így is élmény volt. Pláne, hogy akkor még nem tudhattuk, a gitáros Philip Chevron egy évvel később meghal rákban, és a legjobb felállást ekkor láthattuk utoljára.
Miért?
A Poguesból áradó energia és féktelen jókedv a sokszor sötét szövegvilág ellenére is átjött, pedig amikor megszerettem a zenekart, nem is nagyon ittam alkoholt, és rohadtul nem érdekelt semmilyen népzene, az ír sem. MacGowan iszonyú jó énekes (legalábbis az volt fiatalon), a korai számok focihuligán-kórusai pedig pillanatok alatt levettek a lábamról. Később az is tetszett, ahogyan azt a sokféle hatást gond nélkül beépítették a zenéjükbe.
Néha viszont kifejezetten szép dolgokat csinált a Pogues – az Eric Bogle-féle, Gallipoliról szóló And the Band Played Waltzing Matilda például egészen torokszorító MacGowan verziójában. Hiába volt forradalmár alkat és nyilvánvalóan elviselhetetlen barom, a saját szövegei nagyon komoly tehetséget árulnak el, kár, hogy nem engedte teljesen kifutni, bár az is igaz, hogy italozás nélkül valószínűleg ő sem lett volna ekkora király.
Ami a többieket illeti, ők is hozzátették a magukét: a rengeteg fura hangszeren játszó Jem Finer hozta a keleties hatásokat, és a végére szerzőként is felnőtt MacGowan mellé. De megvolt a helye a tényleg ír népzenei szcénából érkező Terry Woodsnak csakúgy, mint a később indie rockzenekarokban játszó basszgitárosnak, Daryl Huntnak, akinek az egyik száma, az I Love You ‘Till the End bekerült két filmbe is, és mára az egyik legtöbbet hallgatott Pogues-szám.
Három érv
The Sick Bed of Cúchulainn (1985)
Talán a legjobb dal a korai korszakból, átjön a zenekar féktelensége, a címben meg is idézi a kelta mitológia egyik fontos alakját, Cúchulainnt, de valójában egy ír nacionalista emigráns (aki Franco ellen is harcolt a spanyol polgárháborúban) emlékszik vissza az életére a halálos ágyán. De a lényeg a nagy ír önpusztítás, hiszen a hős belehal az alkoholizmusba. A kedvenc sorom: “There was lousy drunken bastards singing Billy In The Bowl.”
Turkish Song of the Damned (1988)
Itt találkozik össze középen a korai folkpunkos, MacGowan-centrikus és a kísérletező, egzotikus Pogues, hiszen a törökös motívumok a dal társszerzőjének, Finernek köszönhetők. Talán az If I Should Fall From Grace With God a zenekar legjobb lemeze, és azon egyértelműen ez volt a kedvencem, pedig volt vetélytársa bőven.
Tuesday Morning (1993)
És akkor a MacGowan utáni élet: nemcsak az, hogy Spider Stacy (aki korábban sípos volt a zenekarban) tök jó énekes, hanem a Tuesday Morning már egy modernebb hangzású rockszám, ami egész sikeres dal is lett a maga idejében. Örültem, hogy a Szigeten is eljátszották, ez is a része az életműnek.
Korábban: