Nekik van az a híres számuk, ami a Blöffben is volt. És őket akarták kiírni a punk rock történetéből, amiért szintetizátort használtak és öregek voltak. Pedig simán vertek bárkit a színtérről, meg azon túl is.
Nekik van az a híres számuk, ami a Blöffben is volt. És őket akarták kiírni a punk rock történetéből, amiért szintetizátort használtak és öregek voltak. Pedig simán vertek bárkit a színtérről, meg azon túl is.
Bevezető
A Stranglers ugyan sosem volt úgy a legtöbbet hallgatott együttesem, mint a Madness vagy a Pogues, de stabilan ott volt az élmezőnyben – hogy mást ne mondjak, ’92-ben egy naptári éven belül átmásoltam az első hat lemezüket kazettára. Rájuk egyébként először a Könnyűzenei lexikon c. kiadvány hívta fel a figyelmemet: abban azt írták, hogy “azon kevesek közé tartoznak, akik a nyolcvanas évek maradandó értékű zenéjét játsszák.” Az a könyv természetesen nem volt túl megbízható, ez a kijelentés is több síkon hülyeség, de a maradandó értékben speciel igazuk volt.
Nekem egy pillanatig nem jutott eszembe, hogy a Stranglers ne lenne punkzenekar: erőteljes, lendületes és kellően egyszerű zenét játszottak az első három lemezen, de hogy emellett másra is futotta nekik, az inkább tök jó. Mint ahogy az is az volt, hogy rövid idő alatt elsőrangú kislemez-zenekarrá váltak, ami nem csoda, mert dalszerzőként is kiemelkedően jók voltak, nem csak zenészként. És egyébként is, kezdettől fogva megvolt bennük a hajlam a nagy ívű melankóliára is, ami később csak erősödött.
A Stranglers-szekérre szintén jókora késéssel pattantam fel: addigra már kivált az énekes-gitáros Hugh Cornwell, és bár az addig született lemezeket pár év alatt sikerült mind begyűjtenem, utána már nem tudott érdekelni, mert nekem a Stranglersben Cornwell énekel, és kész. Ennek ellenére örültem azért, amikor 95 nyarán nélküle is láthattam őket a Szigeten, és ezzel a Stranglers volt az első kedvencem, akiknek voltam a koncertjükön. Viszont azért Bécsbe már nem mentem el miattuk, amikor pár éve ott jártak.
Kik ezek?
Az angol pubrock-színtérről a hetvenes évek közepén felmerülő Stranglers szakadatlan koncertezéssel, és a hatvanas évek pszichedelikus rockját idéző, nyers zenével került a legnépszerűbb új angol zenekarok közé, pont akkor, amikor betört a punk. Ők azonban gyanúsak voltak, mert a legfiatalabb tagjuk is már 25 volt ’77-ben, a legidősebb, a dobos Jet Black pedig már majdnem 40. Ráadásul billentyűsük is volt, és kezdettől fogva komplexebb zenét játszottak a megengedettnél. Ennek ellenére a Stranglersnek lett az egyik legnagyobb tábora a punkzenekarok közül, és a sok botrányuk is kellő publicitást biztosított.
A Stranglers (Fojtogatók) azon kevés zenekar közé tartozott, akik nemcsak a nevükben keménykedtek: bunyók, beszólások, szövegbeli és egyéb provokációk jellemezték ezeket az éveket, a zenekart pedig nevezték rasszistának és szexistának is (szerintem tévesen). A baj aztán az lett, hogy jöttek a drogok is, a zenekar pedig az évtized végén kisebb válságba került, amelyből végül a világslágerré vált Golden Brown cibálta ki a Stranglerst – a legszebb szám, amit heroinról valaha írtak.
Innentől minden lemezre jutott pár kisebb-nagyobb sláger, de valójában Cornwell és a többiek (különösen a basszgitáros Jean-Jacques Burnel) viszonya egyre rosszabb lett, és ez vezetett 90-ben az előbbi távozásához. A Stranglers nélküle is folytatta, sőt, még az idén is turnéznak, ahol a 77 éves Black is dobol pár számot. 2004-ben még a slágerlistára is visszatértek: a Big Thing Coming nem is volt rossz, korrekt zenekar ez még mindig, de az a bizonyos szikra Cornwellel együtt távozott, és ahogy a dolgok most kinéznek, ez már örökre így marad.
Miért?
Ritkán idézek Pozsonyi “Bucó” Ádámtól, de a Stranglersben speciel teljesen egyetértünk: “Egyszerre van benne a zenéjükben a monotónia és a dallam, az agresszió és az érzelem, és tud lenni egyszerre bunkó és intellektuális is.” Röviden ennyi, de hozzátenném, hogy eredeti is. A Stranglerst az elején az orgona miatt hasonlították néha a Doorshoz, de ez is hülyeség, később pedig már senkihez, mert a Stranglers tényleg csak magára hasonlít, pláne, hogy egyik lemezükön sem ismételték magukat.
Burnel agresszíven lüktető, pengetett basszusa eleve iskolateremtő, de fontos eleme a hangzásnak Dave Greenfield arpeggiós billentyűsjátéka, és Cornwell nem túlbonyolított, a többieket pont kiegészítő gitárja, és ő szuper énekes is (Burnel hangja a bunkóbb számokban érvényesült főleg). Igen hamar kísérleteztek szintetizátorokkal és egyéb, akkori technikai újdonságokkal, a Stranglers-hangzás folyamatosan változott, de sose tűnik elavultnak, még a műanyag nyolcvanas éveket is hellyel-közzel átvészelték.
Az meg persze, nem szimpatikus, hogy a feketeöves karatemester Burnel megvert egy újságírót egy kritika után, de azt, hogy a Stranglers messze köröket vert tényleges keménységben az összes kivarrt, műmájer rockerre, nem lehet vitatni. És minden arrogancia mellett meg tényleg gyönyörű számokat is írtak, és egyáltalán nem buta emberek, sőt. Cornwell önéletrajzi könyve például tök jól megírt, olvasmányos mű, az meg külön vicces, hogy az utóbbi évtizedekben elismert krikett-szakértő lett belőle.
Három érv
No More Heroes (1977)
Ez tipikusan az a szám, amiről első hallásra azt mondtam, hogy na jó, ez a legjobb dolog a világon. Gondolkodtam, hogy valami mást teszek be a korai korszakból, hiszen ez azért eléggé ismert dal, de ennyire egyik sem testesíti meg a punk Stranglers értékeit: az ellenállhatatlan erőt és energiát, a rendkívüli dallamosságot, nem is beszélve a szövegben felbukkanó Trockijról és a jégcsákányról. Ha ez nem punk, akkor tényleg nem tudom, mi az.
Strange Little Girl (1982)
Na ez meg a Stranglers másik arca: egy korai szám, amit 82-ben elővettek, áthangszereltek, kiadták kislemezen és az egyik legnagyobb slágerük lett, még Tori Amos is feldolgozta később. Butuska kis szám elsőre, de inkább csodaszép, arra a szólóra a közepe fele pedig szavak sincsenek. A kicsit demagóg klippel együtt különösen jól működik.
Everybody Loves You When You’re Dead (1981)
A Stranglers-sztori talán legkülönösebb eleme, hogy mennyire nem ismeri el a rockzenei kánon, miközben a legtöbb punk/posztpunk kollégájukat igen. Egy Stranglers-lemez sem szerepel a kritika által elfogadott remekművek között, és lehet, hogy egyik sem tökéletes, de azért ez vicc – különösen a hülye amerikaiak nem tudtak mit kezdeni a Stranglers sajátosan európai zenéjével. Pedig a sima albumszámok között is ilyen gyöngyszemek vannak, mint ez a fenyegetően tökéletes dal – órákig tudnám sorolni a legalább közepesen híres zenekarokat, amelyek ennek a szintnek a közelében sem jártak soha.