Méghogy a tanárok és a keményen dolgozó kisemberek érezték igazán a bőrükön a Csomagot! Nekem személyesen meg kellett támadnom miatta Bokros Lajost egy vidéki zuhanyzóban, de a felesége előbb kapott el engem. 2015. március 12. van, 20 éves jubileumi sztori következik.
Méghogy a tanárok és a keményen dolgozó kisemberek érezték igazán a bőrükön a Csomagot! Nekem személyesen meg kellett támadnom miatta Bokros Lajost egy vidéki zuhanyzóban, de a felesége előbb kapott el engem. 2015. március 12. van, 20 éves jubileumi sztori következik.
1995 elején nemcsak Horn Gyula magyar miniszterelnök életében zajlottak sorsfordító változások, hanem az enyémben is.
- a miniszterelnök szembesült az államcsőd rémével, ezért nagy titokban a kőkemény költségvetési kovboj hírében álló Bokros Lajos bankárt kérte föl pénzügyminiszternek
- én néhány hónap után otthagytam életem első munkahelyét, a lapot szó szerint puskával a kezében irányító Fenyő János Népszaváját, és átigazoltam a Magyar Hírlap igen híresnek számító gazdasági rovatához
Ha nem is gyakornokként, de erős kezdőként érkeztem a Hírlaphoz. Pár napja dolgoztam ott, még a neveket sem tudtam, amikor egy délután, az ebéd utáni ejtőzés közben berontott az egyik szerkesztőnő, extázisban, hogy szuperexkluzív infója van: a Horn a Bokrost, igen, képzeljétek, a Bokrost kérte fel pénzügyminiszternek, a Bokros feltétele meg az volt, hogy kapjon szabad kezet. Ezért leutazott Harkányba, akkori munkahelye, a Budapest Bank vállalati üdülőjébe, hogy a világtól elzárva, teljes titokban megírjon valami pontokba szedett listát arról, milyen brutális lépésekkel lehet elkerülni a tutinak kinéző államcsődöt. Állítólag az van, hogy ha Horn rábólint a listára, akkor a Bokros vállalja, ha nem, nem, és akkor jön az Armageddon.
"Sima ügy. Lemegyünk, megszerezzük a listát, de legalábbis elmondatjuk vele a lényegét – mondta az ügyeletes rovatszerkesztő. – Gyorsan kéne indulni, Harkány rohadt messze van."
"LemegyÜNK?" – gondoltam magamban, de ekkorra minden szem rám szegeződött. "Én??" – néztem körül lesokkolva. "Nem is ismerem a Bokrost, itt meg mindenki lajosozza és együtt járt vele egyetemre. Amúgy is, annyi a közöm a makrogazdasághoz, mint az operaénekléshez."
De nem volt mit tenni, egy napilapos szerkesztőségben szigorú hierarchia volt, és én voltam a legzöldfülűbb, ráadásul délután kettő volt, Harkány meg akkoriban, amikor M6-os még nem létezett, 4 óra autózásnyira volt Budapestttől, így pár perc múlva már a kocsiban ültem Harkány felé. Azt a szerkesztő is érezte, hogy ez szemétség volt, ezért azzal indított útnak, hogy a végeredménytől függetlenül kapok tízezer forint rendkívüli jutalmat a szívatásért.
A Hírlapnak akkoriban még jól ment, így a szerkesztőség ajtajában ott állt egy fixen kibérelt céges Mercedes taxi, arra az esetre, ha hirtelen rohanni kéne valahová exkluzív anyagért.
Indulás előtt még megkérdeztem:
Mi van, ha nem akarja odaadni?
Könyörögj! – tanácsolta a szerkesztőnő.
A négyórás úton volt időm felkészülni. De gondosan kovácsolt terveim abban a pillanatban váltak füstté, ahogy odaértünk az épülethez.
Semmit sem tudtam sem Harkányról, sem a konkrét helyszínről, de az egész helyzetet úgy képzeltem, hogy megérkezem egy nagy, csillogó fürdőszállóba, ahol lekéretem Bokrost a hallba, majd snájdig fellépésemmel/kisfiús bájommal meggyőzöm arról, hogy ha már ilyen rohadt messze eljöttem, mondjon három szót a Csomagról, amit akkor még Listának hívtunk.
Harkány ehhez képest eleve nem olyan volt, mint Karlsbad. Nyüzsgő fürdőszállók és fényes sétányok helyett egyiptomi sötétség és csend fogadott, pedig csak 6 óra tájban voltunk. Nem volt még Google Maps, húsz percet keringtünk, mire találtam egy élő járókelőt, aki tudta, hol van a Budapest Bank üdülője.
A megjelölt épület kriptaszerűen néma, teljes sötétségbe merülő, nem túl nagy háznak bizonyult. Rettegve gondoltam arra, mi lesz, ha minden ajtón be kell kopogtatnom, amikor kijött egy fickó cigizni, és legalább megmutatta, melyik a Bokrosék szobája. Szó sem volt hallról, portásról meg ilyenekről: a ház bejárata egy keskeny folyosóra vezetett, ahonnan pár szoba nyílt jobbra-balra, és kész.
A víz zuhogását akkor hallottam meg, amikor bekopogtam. Mocorgás hallatszott, aztán – kínosan hosszú idő elteltével – egy frottírköpenyes, igen dühös asszony jelent meg az ajtóban, hogy a hóna alól két kisgyerek dugja ki a fejét, és tágra nyílt szemmel bámuljanak rám. Az asszony úgy nézett rám, mintha én lettem volna a legendás Baranyai Testetlen Fej vagy méginkább Kula Bácsi a South Parkból.
– Jó estét kívánok, Szily László vagyok a Magyar Hírlaptól, és Bokros Lajost keresem.
– A férjem zuhanyzik. Mint láthatja, szabadságon vagyunk. Nem szégyelli magát?
Jó lenne most behazudni valami frappáns választ, de akkor még háromnegyedrészt normális civil ember voltam, aki ráadásul világ életében félt a dühös asszonyoktól, ezért Kossuthoz illő, teátrális mozdulattal körbemutattam a vaksötét folyosón, és annyit mondtam:
– Gondolhatja, hogy nem az én ötletem volt. Engem leküldtek ide. Megkérdezné a férjét, hogy válaszolna-e pár kérdésemre?
Bokrosné erre annyit mondott, hogy:
szégyellje magát,
és rácsapta az arcomra az ajtót. "Embert azért nem ettem" – motyogtam magam elé, aztán úgy álltam ott még vagy öt percet a homályban, mint a hülye főszereplő a szerelmes filmből, aki nem jött rá, hogy éppen kirúgták.
Visszavonszoltam magam a taxihoz. A sofőr megveregette a vállam.
Le van szarva, az is igaz, hogy rajtam kívül tuti senkinek sem szólalt meg a Bokrosné – mondtam. Jót röhögtünk, aztán megbeszéltük, hogy ha már így megszopattak minket, vacsorázunk egy jót a dunakömlődi halászcsárdában.
Azzal elindultunk vissza, Budapestre.
A tízezer forintomat azóta sem kaptam meg.