A horror egy műfaj abból a kettőből, ami képes fizikai hatást tenni rád. Hogy melyik a másik? Természetesen a pornó!
Most jött el az az időszak az évben, amikor az angolszász popkultúra csak és kizárólag horrorfilmekről kezd beszélni, és én ezt egyáltalán nem bánom. A horrorfilm az egyik legizgalmasabb dolog a filmtörténetben, egy állandó, megbízható támasz, ami a némafilmektől a mostani 3D-hullámig minden egyes pillanatban jelen volt. És mindig egy dolog volt a célja: hogy verjen tőle a szíved, hogy megijedj, visszahőkölj, pihegj egy kicsit, aztán megint megijedj. El lehet ezt érni azzal, hogy valami szörnyen véreset látunk, vagy azzal, hogy pont nem látunk semmi szörnyen véreset, csak elképzeljük.
Ahogy mondtam, horrorfilm mindig is volt és mindig is lesz. Zseniális az eredeti Nosferatu, a Dr. Caligari, én még mindig félek az eredeti Hauntingon, szórakoztat a hetvenes évek szúró-vágóeszközös slasherhulláma, a trancsírozáson alapuló splatterkorszak a nyolcvanas évekből, aztán ott vannak a megkerülhetetlen Stephen King-adaptációk, a Lovecraft-tisztelgések, a kétezres évek eleje óta kicsit lecsituló kínzóshorrorok, a jobb-rosszabb remake-ek, a vadabbnál vadabb francia extrémhorrorok. Alkonyzóna, Alfred Hitchcock bemutatja, X-Akták, American Horror Story – évtizedek óta a tévében is kikerülhetetlenek.
Na de melyik a legjobb? És miért?
Én mindig három között vacillálok, az a három pedig a klasszikus Ragyogás, a gusztustalan Radírfej és az olasz Tenebrae. Az első kettő azért, mert a horrort a közönséges, mindennapi életben találja meg és azt túlozza el, a Ragyogás az alkoholizmust és a családon belüli erőszakot, a Radírfej pedig a családdal járó felelőséget. A Tenebrae pedig jó véres és perverz.
És szerintetek?
Ha egy kis segítség kell, akkor böngésszétek át a Slate 100 legjobb horrorfilmes listáját, ami ugyan holnap lesz teljes, de már van benne 60 jó tipp.
Akárcsak a hasonló kérdésekből, az ide érkezett válaszokból is lesz majd egy külön poszt.