A 70 éves Szörényi Leventéről könyv készült, bemutatták. A magyar rock egyik legfontosabb alakjáról általában mindenkinek van véleménye. Vajon egy ilyen esemény képes árnyalni ezt?
A 70 éves Szörényi Leventéről könyv készült, bemutatták. A magyar rock egyik legfontosabb alakjáról általában mindenkinek van véleménye. Vajon egy ilyen esemény képes árnyalni ezt?
Én például bírom Szörényi Leventét. Nem is konkrétan a zenészi munkásságára gondolok most (bár természetesen azt is, de erről később), hanem az egyéniségére. Pedig az is biztos, hogy nem egy könnyű eset. Mondják nagyképűnek, összeférhetetlennek, mások szerint érthetetlenül játssza a Kádár-rendszer ellenállóját, hiszen lemezei jelenhettek meg, ünnepelt sztár volt, megint mások pedig a jelenlegi kurzus kitüntetett művészét látják benne, akinek azt is elnézik, ha különutasként Alföldi Róberttel dolgozik vagy beszól Lázár Jánosnak.
Az egyik lehetséges válasz ezekre az, hogy ha ezek mind igazak lennének is, akkor is belefér, mert ilyen a magyar rockandroll. A másik meg az, hogy a fentiek többsége túlzás: Szörényi nem nagyképű, szerintem pont hogy “jól viseli a sikert”, de amúgy neki még alapja is lenne rá. Az összeférhetetlenségről annyit, hogy azért döntse el a kedves olvasó, Szörényivel sörözne inkább, vagy mondjuk Hobóval, esetleg a másik véglet Zoránnal? Ami meg az ellenállós dolgot illeti, saját szemszögéből abszolút érthető, ha úgy gondolja, a hanglemezgyári illetékes elvtársak csak hátráltatták a karrierjét, ami alakulhatott volna ennél is szebben. Ja és igen, nem az Illés lép fel Felcsúton júniusban, hanem az Omega.
Nekem Szörényi inkább egy karakán és jó humorú embernek tűnik, akinek általában van véleménye a dolgokról, ami frissítően hat a hagyományosan konfliktuskerülő és óvatoskodó magyar könnyűzenei életben. Mellesleg meg mégis ő énekelte az első magyar nyelvű pop-rock dalokat, amelyek ráadásul kiirthatatlan részei már a közös tudatalattinknak. Bevallom, korábban voltak előítéleteim, leginkább a pilisi ősmagyar kutatásai okán tartottam tőle, hogy valami holdkóros lett belőle, de ezek a személyes találkozásainkkor hamar el is oszlottak.
Naná, hogy érdekel egy könyv, ami róla szól.
Ezt az ex-Heti Válasz-os, jelenleg mandineres Stumpf András írta meg, sok-sok órányi beszélgetés alapján, és ennek a bemutatóját tartották kedd este a Muzikum nevű hely zsúfolásig telt termében. A közönségben volt egy-két ismerős arc: az Ivan & the Parazol frontemberén nagyon nem lepődtem meg, a Videoton focicsapatának egykori klubelnökén, Brávácz Ottón már inkább.
Hamar kiderült, hogy Stumpf kettős minőségben volt jelen, hiszen gitározott is abban a háromtagú akusztikus zenekarban, amely Szörényit kísérte néhány jól ismert Illés-sláger előadásában. Ezek szakították meg néha a beszélgetést, amit a Petőfi rádiós Horváth Gergely vezetett. Hogy megtudtam-e ez alatt a bő óra alatt Szörényiről bármi újat is? Pár dolgot igen, de hát egy ilyen könyvbemutató úgyis inkább a kedvcsinálásról szól. Ettől még meglepődtem azon, hogy a saját bevallása szerint a beatkorszak alatt is és most is a jazzt tartotta-tartja a kedvenc zenei műfajának (pedig jó lett volna egy vezető magyar rockzenész, aki kivételesen nem jazzista, de mindegy). Azt mondjuk lehetett tudni, hogy ő hová áll a Beatles–Rolling Stones vitában, de hogy kifejezetten utálta a Satisfactiont (illetve ahogy ő is mondta: a Getnót), a generációja egyik legnagyobb himnuszát, az meglepő kicsit.
Az nyilvánvaló volt eddig is, hogy ötven év alatt elég sok keserűség felgyülemlett Szörényiben, ebből most csak keveset engedett szabadjára, az is leginkább a Bors Jenő–Erdős Péter párosról szólt, akikről el is mondta, a könyvben ők kapják a legtöbbet. Illetve Koltay Gábor is, de ott gyorsan hozzátette, hogy “csak művészi szempontból”. Erdősről el is mesélt egy vicces anekdotát: a Hazatérés c. szólólemeze egyik dalának azért húzta ki az utolsó versszakát, mert a “sötét erdő” szófordulatot bújtatott sértésnek vette.
Az is kiderült, hogy Szörényi minden “leszarom” attitűdje ellenére olvas kommenteket: legalábbis azokat látta, amikben beszólnak neki, amiért faternek meg muternek szólították otthon a szüleiket, de erre csak annyit tudott mondani, hogy az ő családjuk felerészt német származású, úgyhogy “a fater nem szitokszó”.
A könyvből felolvastott részletek után eljátszott dalok – Az utcán, Amikor én még kissrác voltam, Óh mondd stb. – azt mutatták, még mindig elég jó formában van (bár az új Sonics-album kicsit relatívvá tette a 70 év feletti jó forma kérdését), és mondhat bárki bármit, azok a dalok Szörényi előadásában bárhogy megállják a helyüket, unplugged verzióban is tökéletesen működtek. Nem tudom, a könyv írásakor tudta-e már Stumpf, hogy gitározhat Szörényivel a magyar poptörténet néhány alapművében, de innét már csak lefelé vezethet az út, az biztos. Még irigy is lennék rá, ha tudnék gitározni.
Akkor viszont már eszembe se jutott volna irigykedni, amikor az egyik válaszánál Szörényi kicsit messziről futott neki, mire Stumpf segítőleg közbevágott, hogy biztos nem hallotta jól a kérdést, Szörényi viszont olyan ellentmondást nem tűrő magabiztossággal jelezte, hogy jól hallotta, hogy pillanatra megfagyott a levegő, de aztán hamar túllendült ezen az ünnepelt is, mert épp az unokáiról beszélt.
Ekkorra már elviselhetetlenül meleg és levegőtlen volt a helyiség, úgyhogy a legjobbkor fejezték be a beszélgetést, és indulhatott a roham a dedikálásokért. Szörényit körbevették a rajongók, ő pedig pár perccel korábban el is mondta, hogy az egész zenélést leginkább a csajozásért érdemes csinálni – igaz, azt is hozzátette, hogy egy bizonyos korig. Úgyhogy ezt a részét már inkább nem is vártam meg.
Fotó: Németh Dániel/Trubadúr Kiadó, Facebook