Vagyis a Fidesz története, úgy, ahogy az velem megtörtént. Huszonhat év balról jobbra. Vagyis a fene tudja, hogy honnan hova. Mindenesetre oda, ahol ez a párt most található.
Vagyis a Fidesz története, úgy, ahogy az velem megtörtént. Huszonhat év balról jobbra. Vagyis a fene tudja, hogy honnan hova. Mindenesetre oda, ahol ez a párt most található.
1988–1990
1988 tavaszán még ungvári diákokként vendégeskedtünk néhány napig az ELTE-n, a Kőrösi Csoma kollégiumban laktunk. Egyik este ültünk lent valami sörivó helyen, egy Makkai Béla nevű történésszel (nemrég láttam a tévében), és mondta, hogy megalakult aznap egy ilyen Fidesz nevű ifjúsági szerveződés. Radikálisak a srácok, szólt a hír, merészek és tökösek, reméltük, nem lövet közéjük Kádár. 1989 nyarán aztán Orbán Viktor elmondta a csodabeszédet a Nagy Imre-újratemetésen, élete legnagyobb politikai teljesítményeként, egy pillanatig talán túlzásnak is éreztük egyik-másik kulcsmondatát, Kárpátaljáról nézve brutálisan hangzott, hogy takarodjanak az oroszok. A bátorság persze tetszett, drukkoltunk, hogy jussanak be az első szabadon választott parlamentbe, és örültünk, hogy összejött nekik. A békés rendszerváltás levezénylését mindazonáltal nem bíztuk volna rájuk, ahhoz komolyabb, okosabb emberek kellettek, akik nem hepciáskodnak, mert benőtt már a fejük lágya.
1990–1994
Az MDF azonmód megbukott, hogy kinek mekkora volt a felelőssége ebben, azzal nincs értelme vacakolni. Egyszerűen nem olyan időket éltünk, hogy sokáig tarthatott volna a türelem. Tetszettek volna sokkal jobban kormányozni. A továbbra is kemény és szókimondó Fidesz népszerűsége pillanatok alatt az egekbe szökött, el sem akartuk hinni, inkább azt gondoltuk, mégis az SZDSZ lesz a következő főkormánypárt, nem egy ifjúsági fiókszervezet. Hiszen az egy darabig még a rémálmainkban sem merült fel, hogy pikkpakk visszajönnek a kommunisták. De egyszer csak beütött a Demokratikus Charta, az MSZP a náciveszély miatt rebihalitálva lett, tokkal-vonóval. Eleinte még a Fidesz is ott tipródott, de hamarosan meggondolta magát. Ez egy csomó fontos következménnyel járt, a fontosabbakat mondom. Egyrészt a szocik nőttek és nőttek, mint a bolondgomba, az SZDSZ meg ott állt megfürödve. Másrészt a Fideszt megutálta a balliberális értelmiség (el kell higgyétek: az értelmiségen a 90-es évek elején nem nevetett senki, ha az értelmiség mondott valamit, az meg volt mondva), és ez szakadáshoz vezetett. A harmadik utas Orbán Viktor-vonal győzedelmeskedett, az SZDSZ-közelien liberális Fodor Gábor-vonal kifújt, képviselői távoztak. A Fidesz ezek után kis híján hasra esett a parlamenti küszöbben, de bejutott nagy nehezen. A választások éjszakáján Orbán Viktor szomorúan nézte, ahogy a jégkorong-vb-n elbukják a döntőt a kedvenc finnjei. Pont ugyanazt csináltam én is.
1994–1998
A Fidesz pici ellenzéki párt lett a parlamentben, szemben az óriás MSZP-SZDSZ koalícióval. Hogy a szabad demokraták miért mentek ebbe bele, máig nem értem (a hivatalos magyarázatokat és ellenmagyarázatokat ismerem mindet, de nem értem), sejthették volna, hogy nem koalíciós szerződést írnak alá, hanem saját halálos ítéletüket. Mindegy, most nem ez a téma. Az ellenzéki oldalon volt még pár párt: az MDF, az FKGP és a KDNP. A kereszténydemokraták nem voltak érdekesek, az MDF-esek nem bírtak felocsúdni, kettészakadtak, létrejött az MDNP. A kisgazdáknak nagyon ment a Bokros-csomag környékén, ők lettek az új sztárpárt, képtelenség, de egy ideig hatalmas fölénnyel vezették a népszerűségi listákat. A balosait vesztett Fidesz meg, miután a kihívó Wachsler Tamást legyőzte Orbán Viktor az elnöki székért, szép komótosan jobbra fordult. Orbán okos volt, látta, hogy nincs ott senki, aki okosabb nála. Úgyhogy úgy tett, mintha a híres antalli politika örököse lenne, vagy mi a manó. 1996 környékén még úgy nézett ki, első körben a Fidesz és az MDNP lehetnek egymás természetes szövetségesei, de a valóságban máshogy történt. Orbán Viktor nagyobbakat akart lépni, mint ahogy feltételezni lehetett, elhitte, hogy Horn Gyula legyőzhető (ezt rajta kívül talán senki sem), és inkább az MDF-fel állt össze, onnan remélt többet. Bónusz: felbukkant a Fidesz soraiban Tölgyessy Péter, az SZDSZ egykori elnöke is, így pláne szélesnek tűnt a jobbos-centrista koalíció. 1998 tavaszára kitisztult a pék, az emberek meglepő módon elhitték, hogy a korábban törpe Fidesz kormányzóképes erő, és az első fordulóban elegen szavaztak rá ahhoz, hogy a második körre legyen értelme megállapodást kötni a sokat gyengült, de még mindig fontos torgyáni FKGP-vel. (Na ezt ki gondolta volna azelőtt? A kutyám se.) A szociszadiknak lőttek, Orbán Viktor 35 évesen megalakíthatta első kormányát.
1998–2002
El tudjátok képzelni, hogy még a Népszabadság is arról írt vezércikket, hogy meg kell szavazni a bizalmat Orbán Viktornak, hátha jól fogja csinálni? De a békés várakozásnak pillanatok alatt vége lett, a miniszterelnök nem a konszenzusos politikát választotta, nem kenyere neki az ilyen, ment előre serényen (arra, amerre az előrét látni vélte), aprította az ellenzéket, ahol érte, és miközben a gazdaság ha nem is hét százalékkal nőtt, mint Matolcsy György megjósolta (a fantasztának akkor még nem mertek miniszteri széket tolni a segge alá), de a horni-bokrosi örökségnek és a nemzetközi konjunktúrának is hála prosperált. Másfelől máris Orbán szemére hányták, hogy túl sokat politizál szimbolikusan (egy példa: akkor vitték át a koronát a Nemzeti Múzeumból a parlamentbe, de közben még megúsztatták a Dunán), viszont szóba sem kerülhetettek volna ilyen NER-ek, Kerényi Imrék, Németh Szlárdok, alaptörvény asztalák, más kártékony baromságok. Göncz Árpádot sem valami idióta váltotta a köztársasági elnöki rezidencián, hanem a professzor Mádl Ferenc. Az utolsó pillanatig úgy nézett ki, minden billegés ellenére Orbán Viktor lehet az első duplázó miniszterelnök, Magyarország inkább működött, mint nem, és bár a kormányoldal népszerűsége a ciklus közepére alábbszállt, a vége felé gyarapodásnak indult. A kihívó is rengeteget töketlenkedett, azt sem tudta eldönteni, ki legyen a miniszterelnök-jelöltje, majd a tetőtől talpig alkalmatlan Medgyessy Pétert tolta előre. Ám jöttek a végzetes hibák, amelyek közül kettő vált legendássá. Az egyik: Kövér László köteles beszéde. A másik: a magyar-román egyetértési nyilatkozat, amelyet feje tetejére fordítva azt lehetett állítani, 23 millió aljas román özönölhet hazánkba, elvéve a magyar emberektől a kenyeret. Az első fordulót szűken bukta a Fidesz, úgy, hogy Orbán Viktor kénytelen legyen végigrohanni az összes billegő körzetet, és kis híján megfordítsa az állást. Nem ment, a kormányt kivették a kezéből, annyi öröme maradhatott, hogy a jobboldal mindenestül az övé lett, kereszténydemokraták beolvasztva, kisgazdák megsemmisítve, csak az MDF dávidista része erőlködött, közeledve a másik térfélhez.
2002–2006
A haza nem lehet ellenzékben, hirdette meg Orbán az új programot. A Fidesz nagyjából három dolgot szűrt le a kurva nagy zakóból. Az egyik, hogy nem voltak elég kemények, nem takarították ki az intézményekből a kommunisták írmagját is, és ez probléma volt. A másik, hogy nem teremtettek maguknak médiát, nyilvánosságot. A harmadik, hogy nem tanultak meg úgy mozgósítani, ahogyan a szocialisták tudtak. Úgyhogy hozzáláttak üstöllést, hogy lemaradásaikat pótolják. Emlékeztek még a polgári körökre? Azok akkoriban jöttek létre. Velük párhuzamosan kikoptak a Fideszből a színek, fekete-fehér lett a világ arrafelé. A liberálisabb, szabadelvűbb vonal egyszer s mindenkorra eltűnt onnan. Lehet, hogy úgy gondolták, középről nem kell és nem is lehet már híveket szerezni? Lehet, hogy lemondtak a langyosakról? Lehet, hogy ehelyett a jobbot próbálták bejátszani a széléig? Viharos időkben azt biztosan könnyebb és egyszerűbb. Vihart pedig bármikor lehet teremteni. Mondjuk tény, hogy 2002-ben kiesett a parlamentből a MIÉP (nem utolsósorban, mert Orbánékkal szemben nem bírt markánsan politizálni, és nem jött rá arra, amire a Jobbik később igen, hogy cigányozni kifizetődőbb Magyarországon, mint zsidózni), azon a vidéken is volt tehát keresnivalója a Fidesznek. Jött is föl, az európai parlamenti választásokat nyerte (emiatt elkaszálták Medgyessy Pétert a sajátjai), a kettős állampolgárságról szóló népszavazást ellenben bukta, győzött az ocsmány-xenofób Gyurcsány-kampány. Orbán Viktor szárnyalásának íve megint megtört. A hab az i-n a súlyosan elhibázott 2006-os kampány volt (rosszabbul élünk, mint négy éve, hirdették, azután, hogy Medgyessy százezreknek emelte radikálisan a fizetését és a nyugdíját, és a válságnak híre-hamva sem volt még), és akkorát taknyolt a Fidesz, mint Makótól Jeruzsálem. Nem először tűnt úgy, de nagyon, hogy Orbán Viktornak kampec.
2006–2010
Csakhogy 2006 szeptemberében kiderült: Gyurcsány Ferenc hazudott reggel, éjjel meg este, folyton-folyvást, szakadatlanul. Volt, aki tudta ezt, de a zemberek nem tudták, így zavargások törtek ki, ebben a tekintetben is csatlakoztunk Európához. Zavargások minden normális nagyvárosban kell legyenek időnként. Az MSZP zuhant lefelé, mint az állat, fel sem merülhetett, hogy ez bárhogy is meg állítható. Pláne azok után, hogy beütött a világválság, és a magyar gazdaság összeomlott. Kész csoda, hogy nem kellett csődöt jelenteni, drabális IMF-hitelcsomag volt az ára, Bajnai Gordon válságkezelő miniszterelnöknek kellett köszörülgetnie a csorbát. Orbán Viktornak az egész cikluson át szinte semmit nem kellett csinálnia (a nyilvánosság előtt legalábbis), csak arra kellett figyelnie (nem is neki, a csapatának), hogy működjön a mozgósítás, dolgozzon a médió. Minden az ölébe hullott, kétharmaddal. A szocik és a szarrá porladt szabad demokraták el sem tudták volna képzelni, hogy ekkora dráma egyáltalán létezik. Hogy egyik pillanatról a másikra nincsen már semmi, ami olyan sokáig volt.
2010–2014
A négy évvel azelőtt politikaihulla-gyanús Orbán Viktor kétharmados többséggel kezdhette második kormányzását. Két lehetőség volt, én azt hittem. Az egyik, hogy felismeri, az utódpárt és az utódpártiság, ami ellen már a Nagy Imre-beszédben is olyan vehemensen küzdött, véglegesen megsemmisült, és lehet kezdeni építkezni a romokon. Nem ez lett. A másik lett. Orbán Viktor harcot hirdetett minden ellen, amit baloldal és liberálisok képviselnek (klasszikusan) nemcsak itthon, a nagyvilágban dettó. Ellenségeket keresett és talált, hogy legyen mihez képest felépíteni a nemzeti együttműködés rendszerét. Nem pragmatikus, hanem politikai kormányzást folytatott. Döntéseit nem a szükség- és célszerűség, hanem a (vélt vagy valós) politikai haszon határozta meg. Azoknak juttatott, akiktől várhatott, azoktól kért, akiktől kaphatott, mindenfelett pedig igyekezett állandó készenlétben tartani a tábort. Ez a négy év harc volt. Hol látható, hol láthatatlan, hol létező, hol fiktív ellenfelekkel szemben. A szociktól az Európai Unión és a multinacionális vállalatokon át a rezsidémonig. Úgy sejtem, amíg el nem tiporja, porrá nem zúzza összes ellenségét (bárkik és bármik legyenek azok), nem nyugszik. Csakhogy hiába hullik el egy, kerül másik. Másképpen nem történhet. Ha nincsenek már kommunisták, ha nulla a rezsi, akkor is kell valami. Ha kell ellenség, lesz ellenség. Ez ennek a politikának a lényege. Megmondom, mi a helyzet: a Fidesz története a permanens forradalom története. Ami viszont engem illet: hosszú-hosszú évek óta nem vagyok forradalmár. Lehet, hogy soha nem is voltam. Nincs mit szeretnünk egymáson, sajnálom.