A gyűlölet hogyne zavarna? – Schiffer András a Cinknek

Az LMP nem antikapitalista – mondta a Cinknek Schiffer András. A párttárselnök aztán ki is fejtette, hogy miért nem az. Újabb nagyinterjúnkban szó esik továbbá arról, hogy hogyan lesz nagyobb a most még kicsi LMP, és kiderül, hogy Schiffer nem azonos Habony Árpáddal!

És többek közt ilyen témák jönnek még ebben a hosszúcuccban:

• mi tehetnek a szegény kis magyarok ebben a geopolitikai ütközőzónában?
• mi a különbség a forradalmi antikapitalizmus és a kapitalizmuskritika között?
• miért baj, hogy a multikhoz igazították a magyar nemzetgazdaságot?
• fáj-e a gyűlölet?
• jó srácok-e a szocik, és hozzájuk is képest milyenek a többiek?
• kivel fog együttműködni az LMP 2018-ban?
• mi köze az Amerikából kitiltott Vida Ildikó NAV-elnöknek a GMO-hoz?
• hideg volt-e 2002-ben a Ráckertben?

Ismerjétek meg a Cink segítségével Schiffer Andrást, az elemzőt, a stratégát és az embert!

Ezt a kérdést is kitehetnék az asztalra

– Két vitatott emlékmű áll most a Szabadság téren. Melyik van kevésbé jó helyen?

– Egyik sincs jó helyen. Perverzió, hogy egy ország fővárosának a szabadságról elnevezett terét telerakják megszállási emlékművekkel. Tiszta helyzetet kell teremteni a szimbolikus térben is.

– Le kéne bontani mindkettőt?

– Igen. Ha már Orbán Viktorék ilyen jó barátok lettek az oroszokkal, ezt a kérdést is kitehetnék az asztalra. A dolog persze nem fekete-fehér, a második világháború vége nemcsak megszállást hozott, hanem az üldözöttek számára felszabadulást is, de akkor sem hiszem, hogy a főváros szívében egy olyan emlékműnek kell állnia, ami százezreket nem a szabadságra, hanem az erőszakra, a kényszermunkára és a hódításra emlékeztet.

– Baj, hogy Orbán Viktorék jóban vannak az oroszokkal?

– Magyarországnak fontos, hogy beszélő viszonyban legyen minden környező országgal. Köztük egy olyan állammal is, amelynek energiarendszerétől – az elmúlt évtizedek politikája miatt – rövid úton nem lehet leoldódni. De az, hogy a magyar külgazdaság és külpolitika fókuszába keleti diktatúrák kerültek, erkölcsileg megengedhetetlen, és nem szolgálja az ország stratégiai érdekeit.

– Oroszország diktatúra?

– Mi más lenne? Ahogy Kína is az. Ezek különböző formákban megvalósított keleti diktatúrák. Miközben a rendszerváltás utáni Magyarország számára az egyik legfontosabb kérdés, hogy a külső függőséget hogyan tudja oldani, erre tragikusan rossz választ ad a magyar kormány. Az egyik típusú függőséget más típusú függőséggel kiváltani nem függetlenséget hoz, hanem a függőség hatványozódását.

Aki erről mást mond, nem mond igazat

– Geopolitikai ütközőzónában vagyunk, nem tudunk máshol lenni.

– Kétségtelen, csak az nem mindegy, hogy csupasz seggel vagyunk-e ebben az ütközőzónában. Történelmileg úgy alakult, ahogy, de a külpolitikát éppen ezért nem tanácsos összetéveszteni az útszéli vagánykodással és a kalmárszemlélettel.

– A kalmárszemlélet alatt mit kell értenem? A vélt vagy valós külgazdasági kérdések előretolását a klasszikus diplomácia kárára?

– Ahogyan a külpolitika összefonódik a külgazdasággal, és amilyen stílusban ezt Orbán Viktorék előadják a nemzetközi fórumokon, az elképesztő. A magyar kormány képviselői gyakran úgy tárgyalnak külföldön, mintha egy használtautó-kereskedést képviselnének.

– Az, hogy az Egyesült Államok elővette Magyarországot, csak a kormány teljesítményének köszönhető – az oroszokhoz való közeledéstől a korrupciógyanús ügyekig –, vagy az ukrán konfliktusnak is?

– Ezeket nem lehet szétválasztani. Amerikának vannak érdekei, amelyeket kész érvényesíteni. Aki erről mást mond, nem mond igazat. Ez így volt a 70-es években is, amikor Salvador Allendét kitessékelték a hatalomból Chilében, de Grenadában, Kubában és Nicaraguában is, hogy csak azon a kontinensen maradjunk. Ebben nincs újdonság, de a kérdés az, hogy van-e felelős kormánya Magyarországnak. Nem úgy tűnik, hogy lenne. Arról van szó, hogy egy ilyen helyzetben a Déli Áramlat erőltetése vagy Paks bővítése nem pusztán egy zöld párt törekvéseinek mond ellent, hanem a teljes félreértése annak a geopolitikai szituációnak is, amiben ma Magyarország van. Az Egyesült Államok érezte, hogy Magyarország Oroszország irányába navigál, és ez sérti az érdekeit. A magyar kormánynak ezt régen fel kellett volna ismernie, és megfontoltabban kellett volna viselkednie. Most nem ideológiai lózungokról beszélek, félreértés azt gondolni, hogy Orbán Viktor filozófiai munkássága hozza izgalomba a State Departmentet. Amikor kiélezett konfliktus van Kelet-Európában, amelyben erősen ütköznek az orosz és az amerikai érdekek, és ebben az európai országok sajátos szerepet töltenek be, akkor nem szabad belevágni például a paksi bővítésbe. Attól teljesen függetlenül, hogy az LMP-nek egyébként alapvető kifogásai vannak az atomenergiával szemben, februárban-márciusban szent rettenettel figyeltem, hogy a magyar kormány úgy paksozik, hogy az ukrán válság eszkalálódásával egyáltalán nem is törődik. Az amerikaiak érdekeit egyébként az is sértheti, hogy Németország szoros energetikai kapcsolatokat alakított ki Oroszországgal…

– Ezek szerint az ukrán sztori a 2013-ig erősödni látszó német–orosz tengelyről is szól?

– Biztos, hogy ez is benne lehet, de a magyar politikának akkor is megfontoltabban kellett volna eljárnia. Hogy a dolog még bonyolultabb legyen: egy másik metszetben, az Európai Unión belül Magyarország sok tekintetben érdekkonfliktusban van a magországokkal. Ez nemcsak az Orbán-kormányra igaz, hanem általában a dél- és a kelet-európai országokra is. A helyes külpolitikai és uniós stratégia az lett volna, ha a magyar kormányok már évekkel ezelőtt, a világgazdasági válság mélyülése óta ezekkel az államokkal alakítottak volna ki érdekszövetséget.

– De hát Kelet- és Közép-Európa a Monarchia szétesése óta csak fikció.

– A Monarchiát nem is kell újjáéleszteni. Arról beszélek, hogy Európa kétsebességes lett, az eurózóna alakulása erre ráerősített, bentiek és kintiek érdekei különböznek. Ehhez képest miről szólt az elmúlt négy év politikája? Arról, hogy a magyar érintkezés a kelet- és dél-európai államokkal minimálisra szűkült.

– Mintha a többiek részéről sem lenne erre igény.

– Azt látom a legnagyobb problémának, hogy ezek az államok mindannyian egyénileg próbálnak érdeket érvényesíteni. Ez senkinek sem jó. Magyarország a hagyományokat felélesztve motorja kellett volna legyen egy ilyen érdekközösségnek. Ehhez képest nem tudok felidézni az elmúlt évekből egyetlen magas szintű kétoldalú találkozót sem a dél-európai államokkal. Azerbajdzsán az esztétikai szempontokon túl egyszerű földrajzi-fizikai okokból sem lesz úgy stratégiai szövetségese Magyarországnak, ahogyan az lehetne bármelyik kelet- vagy dél-európai állam. Ez egyébként nem teátrális kinyilatkoztatásokon és ideológiai eszmefuttatásokon múlik. Ügyről ügyre kellene így politizálni az európai fórumokon. Ehhez képest a V4-ek például a legkevésbé hatékony érdekközösség az EU-ban – és itt vissza is kanyarodnék az ukrán konfliktushoz. Amikor Orbán Viktor nekiment a szankciós politikának, egyáltalán nem számolt azzal, hogy elsősorban Lengyelországra kellene figyelnie. Ez tragikus. Az amerikai szankciós politikáról – és arról, ahogyan rátolják ezt az EU-ra – lehet véleményünk, de azt látni kell, hogy Magyarország súlya és érdekérvényesítési képessége nagymértékben függ a magyar–lengyel viszonytól.

Jó, mondtam, és utána mi van?

– Miért antikapitalista az LMP?

– Az LMP nem antikapitalista. Az LMP kapitalizmuskritikus. TGM-mel volt egy asszóm erről tavaly. Számon kérte, hogy nem vagyunk elég radikálisak. Az árutermelésen és a bérmunkán alapuló rendszerre kellene lőnünk, mondta. Jó, mondtam, és utána mi van?

– Forradalom?

– Oké, és utána? Erre nemigen tudnak kimerítő választ adni a neomarxisták. Maradjunk csak a kritikánál.

– Sokan mégis úgy olvassák az LMP politikáját, hogy az a globális kapitalizmus kritikájában nem különbözik a Fideszétől.

– Ez oltári nagy ökörség. A Fidesz tökéletesen kapitalista párt. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, az csak a tényeket nem veszi figyelembe. Szanyi Tibort idézve: a Fidesznek a nemzetközi tőkével ugyan baja van, a neki tejelő nemzeti tőkével azonban nincsen. Orbánék politikája tőrőlmetszett reaganista–thatcherista politika, megfejelve a bethleni konszolidáció hatalomszemléletével. A Fidesztől mi sem áll távolabb, mint a rendszerkritika. De még a multiellenessége sem emlékeztet az LMP kritikáira. Mi azt mondjuk: az elmúlt 25 év azért zsákutca, mert a külfölditőke-vonzó képességre alapozta a fejlődést, és óriási szakadék keletkezett a hazai kkv-k és a betelepülő multik között.

– Orbán Viktor is ezt mondja.

– Igen? De mit csinál? Nem a hazai kkv-szektort erősíti, hanem kijelöli a nemzeti burzsoáziát, a saját oligarcháit, és közben azzal dicsekszik, hogy hány összeszerelő üzemet telepít be az országba. Orbán gazdaságpolitikája semmilyen paradigmatikus változást nem jelent a Gyurcsány- vagy a Bajnai-kormány gazdaságpolitikájához képest. Annyi a különbség, hogy a posztkomcsi nómenklatúra tőkéseit kiszorítják, és a bankszektorban sem szeretik a külföldi tőkét. De a termelő ágazatokban semmi sem változik, legfeljebb annyi, hogy a Fidesz nemcsak a rendszer hazai, hanem a nemzetközi haszonélvezőit is ki akarja jelölni. A gazdasági szerkezet eközben kettészakított marad, és a siker fokmérője továbbra is az ország tőkevonzó képessége. A fideszeseket ugyanúgy nem érdekli, ha pusztul a táj, a termőföld vagy a víz minősége, ha nekik abból hasznuk van, vagy azt hiszik. Még egyszer mondom: aki szerint a Fidesz kapitalizmus- vagy multiellenes, az ostoba. Az egész orbáni politika alapja, hogy hogyan lehet úgy lerontani a béreket, a képzettségi szintet, a munkakörülményeket, a természetvédelmi szervezetrendszert, hogy megérje a külföldi tőkének összeszerelő csarnokokat létesíteni nálunk.

– Miből kell elsősorban kiderülnie annak, hogy az LMP nem -ellenes, hanem -kritikus?

– Amikor az LMP számon kéri a jogállami keretek és a jogbiztonság megrendítését, az nem pusztán alkotmányjogi hóbort. Hanem elengedhetetlen feltétele annak, hogy a tőke befektessen ebben az országban. Az LMP az egyetlen párt, amely letett egy kiszámíthatósági törvénycsomagot. Ez nemcsak a szerzett jogokat elvonó Fidesz-kormányzás kritikája, hanem az előző ciklusoké is, amikor a saláta-jogalkotással szétzilálták az alapvető gazdasági joganyagot. Elég furcsa az a kapitalizmusellenesség, amikor olyan jogi környezetet szeretnénk kialakítani, amelyben az elmúlt húsz évtől eltérően a vállalkozók – kicsik, nagyok, hazaiak, külföldiek – kiszámítható rendszerben tudnának kockáztatni, és nem kellene rettegniük attól, hogy visszamenőleg megváltoztatják a törvényeket, év közben az adózási környezetet. Ezen felül az LMP rendelkezik egyedül átfogó antikorrupciós programmal: az offshore lovagok kiűzésének, a politikai korrupció visszametszésének az első számú nyertesei között megint csak ott vannak a legnagyobb adófizetők. Mi számot vetettünk azzal, hogy Magyarországon piacgazdaság van, ezt tényként fogadjuk el. Ökoszociális piacgazdaságot szeretnénk, de a piacgazdadág legfőbb mozgatóit nem vonjuk kétségbe.

– Melyik oldal tette tönkre inkább Magyarországot az elmúlt két és fél évtizedben?

– Nem mennék bele ebbe a játékba. Ha valaki csak a jogi keretekre fókuszál, könnyen mondhatja: az alkotmányos rend, a jogbiztonság szisztematikus lebontása a Fideszhez fűződik. De ez a végeredménye valaminek, és itt nemcsak a közhangulatra, az erkölcsi romlásra és a gazdasági krízisre gondolok. A jogállam lebontása régebben kezdődött. Annyi a különbség, hogy a ballibek kétharmaduk birtokában sem szabták át a kereteket, noha igény lett volna rá. Ők inkább megszegték a létező szabályokat. A Fidesz ezzel szemben törvényesíti azt, ami korábban jogsértés volt. Orbánék a megalakulásuk óta ezt a játékot játsszák: a meglévő jogi kereteket addig tágítják, amíg kényelmesen el nem férnek köztük. Érdemes észrevenni, hogy már a 89-es indulás magában hordta annak a lehetőségét, ami kialakult.

– Vagyis?

– Vagyis egy olyan alkotmányos rend jött létre, amiben nem esett szó a tulajdoni átalakulásról, a gazdaságpolitikáról. A tárgyaló felek alkotmányjogászok voltak, nem közgazdászok, ezt a részét megspórolták. Így az új rend nem óvta meg a közvagyont, nem kímélte meg az országot az alapvető természeti-közösségi javak kifosztásától. Ezáltal alkalmas volt arra, hogy az emberekben húsz év után az az érzet alakuljon ki: amit jogállamiságnak hívunk, csak egy cinikus álarc a korrupt elit előtt. Az alkotmányos rend sokak számára nem jelentett többet a politikai játéknál. Több millió embernek az volt az alapvető élménye, hogy a reménytelen nyomortól, a lecsúszástól, a közjavak elherdálásától nem tudta megóvni őt az állam.

Nem késő, csak nehéz

– A kilencvenes évek második felében mégiscsak elindult az ország felfelé, más kérdés, hogy utána mi lett.

– Nem szeretem a fekete-fehér szembeállításokat. Nem az a kérdés, hogy az MSZP vagy a Fidesz csinált-e több rosszat. Olyan sincs, hogy idáig jobb volt, utána rossz lett. Ha a számokat nézzük, 1995 és 2004 között volt egy felfelé ívelése Magyarországnak, a társadalom- és gazdaságtörténeti könyvek is így fogják ezt egyszer értékelni. De a történelem természete szerint a későbbi hanyatlás csírái már ott vannak az emelkedő időszakban. Ami 2004 vagy 2010 után történt – akár a politikai felszínen, akár a mélyben –, annak a gyökerei ott voltak a 90-es években. Olyan felívelés kezdődött akkor, aminek az ára a közvagyon szétherdálása és a felgyorsított privatizáció volt, és egy olyan gazdasági szerkezet kialakulása, amiben a külföldi tőke súlya és jelentősége óriási. Mielőtt a multiellenességet rám ragasztod, érdemes megnézni, hogy a sikerországok Szingapúrtól Dél-Koreán át Finnországig – az Orbán által kedvelt tekintélyelvű rezsimektől a demokrácia mintaországaiig – úgy íveltek fel, hogy először a saját nemzetgazdaságukat erősítették meg. Lettek termékeik – egy Nokia vagy egy Hyundai –, amiknek a világ csodájára járt. A külföldi tőke pedig a már létező nemzetgazdasághoz igazodva települt be. Magyarországon nem így történt, itt a betelepülő külföldi tőkéhez igazították a nemzetgazdaságot.

– Korrigálni késő?

– Soha nem késő. Ha késő lenne, nem alapítottunk volna pártot Lehet Más a Politika néven. Nem késő, csak nehéz. A minimum, hogy kormányváltás kell. Ilyenkor persze az ember elmondja, hogy mi vagyunk képesek arra, hogy ezt végrehajtsuk.

– Mit?

– Egy fordulatot, ami a felzárkózási zsákutcából kivezeti az országot, és olyan pályára állítja, aminek az egyik alapja a tudásgazdaság fejlesztése. A költségvetés egyre növekvő forrásait oktatásra, képzésre, kutatás-fejlesztésre kell fordítani. Az egyik oldalon a humán- és a természeti tőkét fejlesztjük, a másik oldalon a helyi gazdaságot erősítjük, a hazai kkv-szektort támogatjuk minden módon, és így kialakulhat egy erős belföldi tőkeképző erő. Ez egy olyan nemzetgazdaság motorját indíthatja be, amely egyre nagyobb hozzáadott értéket tud termelni.

– Háztáji ökogazdaságból nem lesz Nokia vagy Hyundai.

– Magyarország a k+f GDP-arányos szintjében mélyen az uniós átlag alatt van. Magyarországon leépítik a képzési rendszert, Bajnai óta folyamatosan és egyre gyorsuló tempóban vonnak ki forrásokat az oktatásból. A magyar modell azzal jár, hogy összeszerelő üzemekben egyre alacsonyabb hozzáadott értéket tud termelni a magyar nemzetgazdaság, tehát a bérek soha az életben nem fogják megközelíteni az uniós átlagot. Akiben túlbuzog az alkotó energia, és nem elégszik meg azzal, amit az ország kínál neki, elmegy külföldre. Itt tartunk. Mi azt mondjuk, ha az állam a tudástőkébe tud fektetni, ha tud menedzselni perspektivikus hazai vállalkozásokat, ha a kkv-szektor fejlesztését erőlteti, akkor előbb-utóbb igenis lesznek termékek, amik a nemzetközi piacon is versenyképesek.

– Mikor?

– Nem azt mondom, hogy ha az LMP holnap hatalomra kerül, holnapután hatalmas változások következnek be. De már egy költségvetési éven belül létre lehet hozni a helyi gazdaságfejlesztési és zöldberuházási alapokat, amik az egész nemzetgazdaság szerkezetét képesek átalakítani.

Rossz ajtón kopogtat, aki efelől érdeklődik

– Szerintem jóval energikusabban ütöd a jobboldalt, mint a balt, mégis több kritikát – sőt gyűlöletet – kapsz balról, mint jobbról. Zavar?

– A gyűlölet hogyne zavarna? Abba viszont nem biztos, hogy bele kell menni, hogy ki a bal és ki a jobb. A szocialistákkal egyébként jó viszonyt ápolok. Arról pedig, hogy a gyurcsányisták és a bajnaisták – vagy az ő trollkommandóik – részéről mennyi gyűlöletet kapok, azt tudom mondani: őket nem tekintem baloldaliaknak.

– Hanem?

– A jobboldali liberális politika zászlóvivőinek, a kezdetektől fogva, változó köpönyegben. Azt gondolom, a DK-sok politikai kultúrája semmivel sem különb például a jobbikosokétól. Amit nyáron produkáltak például a miskolci polgármester-jelölés körül, az tömény rasszizmus. Az alapján a gyűlölködés alapján pedig, amit én elszenvedek – és minden politikai ellenfelük, a szocialistákat is beleértve –, nem tudom, mitől tekinthetők ők demokratáknak.

– A szocik viszont jó srácok?

– Ez nem arról szól, hogy ki jó srác, vagy hogy ki nem az. Tóbiás József tisztességében egyébként nem kételkedek, és azt gondolom, ha az elmúlt években meg tudtak volna szabadulni a piócapártoktól, akkor eredményesebbek lettek volna a 2014-es választásokon.

– Van bennük annyi fantázia?

– A szocialista pártban nincs fantázia, ezt nem gondolom. De azt igen, hogy vannak benne politikusok, akikben van önreflexió a saját kormányzásukkal kapcsolatban, és vannak olyanok is, akik bizonyos baloldali elveket talán komolyan gondolnak.

– Ha úgy hozná a politikai praktikum, akkor a szocikkal együtt tudnátok működni a következő választások előtt – vagy esetleg után?

– 2018-ban sem fogunk választási együttműködési megállapodást kötni senkivel. Már most szeretném elejét venni minden összefogás-hisztériának. Rossz ajtón kopogtat, aki efelől érdeklődik.

– Oké, és utána?

– Hogy 2018 után mi lesz, azt szerintem hagyjuk. Nagyon-nagyon messze van. Egy biztos, az LMP-t nem azért hoztuk létre, hogy akár a Fidesz, akár az MSZP segédcsapata legyen. Ez nem fog változni 2018 után sem.

– A többi ellenzéki erőről ezzel összefüggésben ne is beszéljünk?

– Tekintettel arra, hogy a többi ellenzéki erő az említettekkel szemben korábban sem számított soha meghatározónak, és ez a jövőben sem lesz másként, felesleges.

Könyörgöm, mitől távolodott volna el?

– Mi a három legfontosabb topik most a magyar belpolitikában?

– A magyar belpolitikában vagy a magyar társadalom számára? Ha belenézel a sajtóba, akkor az ott pörgő témák nem azok, amiket én a legfontosabbaknak gondolok. Számomra ezek a fontosak: a munkahelyteremtés, az oktatás és a korrupció. Lesz-e hosszú távon esélyük a magyar fiataloknak arra, hogy alkotóképességüket itthon tudják kiteljesíteni? Ez a magyar vidék nagy kérdése is, hiszen azért néptelenedik el, mert egy huszonéves embernek esélye sincs munkát szerezni. Szembe tud-e szállni a magyar nép a rombolással, amit Orbán Viktor és kedvenc oligarchái itt művelnek? Fel tudjuk-e számolni, hogy a magyar politika ezeknek az oligarcháknak a játékszere legyen?

– Van annyi az LMP-ben, hogy ezeket a topikokat tényleg fontos topikokká tudja tenni?

– Van.

– 2010 óta szinte ugyanolyan a támogatottsága a pártnak, azóta sem távolodott el a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöbtől.

– Könyörgöm, mitől távolodott volna el? Ott álltunk tavaly a szakadás után minden szempontból kivéreztetve, amikor az LMP-t a szent Orbán-ellenes szabadságharc jegyében el akarták tüntetni. Ezek után minimális erőforrásból letudtunk három kampányt, hoztuk a kötelezőt. Mitől nőtt volna néhány hónap alatt ugrásszerűen a népszerűségünk? Amikor azt mondom, az LMP képes rá, hogy 2018-ra kormányváltó tényező legyen, akkor tudom, hogy ehhez évekre van szükség. Több mint három évre.

– Kiegyezhetünk abban, hogy a lélektani határ 10 százalék körül lehet? Mikor lépitek át?

– A Jobbik 2003-ban alakult. Öt évvel azután Vona Gábort még senki sem ismerte. Mi 2009-ben alakultunk, öt év telt el azóta. Tippelni nem akarok, de nagyon remélem, hogy a ciklus felénél már tartunk majd valahol. Ez logisztikai kérdés is. Áprilisban Kisvárdán és Vásárosnaményban értük el a leggyengébb eredményt. Nem véletlenül. A lélektani határt akkor tudjuk átlépni, ha ezeken a helyeken nemcsak négyévente és nemcsak óriáspkalátokon találkoznak velünk. Ha ott is lesz élő és működő LMP-csoport. Ha bemegy valaki a kocsmába, és tudják róla, hogy LMP-s. Idáig kell eljutni a ciklus közepére. Ezt fontosabbnak tartom, mint azt, hogy a közvélemény-kutatások mit mutatnak. Itt van a kispártiságból a kormányképességhez átvezető híd. Ami viszont nagyon jó hír: az LMP iránti potenciális szimpátia sokkal magasabb, mint 2010-ben volt. A nyitottság tehát megvan.

– Erős és izgalmas üzenetek is kellenek, nemde?

– Nyilván, de a politika akkor sem PR. Soha nem az nyeri választásokat, aki a leghangosabb kampányüzeneteket fogalmazza meg.

– A rezsicsökkentéssel kétharmadot lehetett csinálni megint.

– Annál azért több kellett, és kormányon amúgy is mások a lehetőségek.

De ha egy demokrácia normálisan működik

– A netadóval ki lehetett vinni az utcára több tízezer embert. Olyanokat, akiket még soha nem sikerült mozgósítania senkinek. Az LMP-nek sem.

– Ez igaz. MSZP-s politikus az utóbbi nyolc évben nem tudott akkora tömeg előtt beszélni, mint Gulyás Balázs. De szerintem végül az nyer, aki úgy tud alternatívát mutatni, hogy egyúttal a mértékletesség erényének is birtokában van. Amikor a Fidesz választást nyert, mindig behúzott középre. Amikor megbukott – mint 2002-ben –, azért bukott meg, mert radikalizálódott. De én nem vagyok PR-guru. Nem vagyok Habony Árpád, nem vagyok Ron Werber sem. Nekem nem ez a szakmám. Tudom, hogy a sikernek vannak kommunikációs előfeltételei. De aki a tartalmat összetéveszti a PR-ral, az ráfarag. Ezenkívül az elmúlt egy évben azt láttam, hogy bizonyos ellenzéki csoportok kitaláltak trükköket, amikkel a média figyelmét ugyan felhívták magukra – akár még a külföldiét is –, de ezt mégsem sikerült szavazatokká konvertálniuk.

– Azért is mondtam a netadót, mert az éppen arról szólt, hogy lehet más a politika.

– Ilyesmire volt példa máskor is. A netadós tiltakozáshullám kapcsán nekem az 1990-es taxisblokád is eszembe jutott. Amikor egy kormány full idióta módon viselkedik, és felelőtlen módon turkál az emberek pénztárcájában, az ilyen szintű tiltakozást válthat ki.

– Ezeknek az embereknek az utcára hívásában – ha már lehet más a politika – nem kellett volna szerepet vállalnia az LMP-nek?

– Szerintem teljesen rendben van, hogy egy kormányzati ámokfutás nyomán az emberek megszerveződnek és kimennek. De ha egy demokrácia normálisan működik, akkor nem a parlamenti pártok dolga, hogy lázban tartsák az utcát. A parlamenti ellenzék feladata és küldetése, hogy ha az emberek megszerveződnek, akkor a követeléseiket politikai programmá formálja.

– Vasárnap este a Vida Ildikó-ügy miatt tüntettek. Még mindig a GMO jut eszedbe róla?

– Azért álljunk meg egy percre! Amikor a kitiltásos hír napvilágot látott, és azt én úgy kommentáltam, ahogy, akkor még szó sem volt Vida Ildikóról.

– Kitiltott tisztségviselőkről volt szó.

– Nem-nem. Az első hír kormányhoz közeli üzletemberekről szólt. Erre azt írtam: nagyon helyes, és remélem, hogy ugyanígy járnak el, amikor mások mondjuk Brüsszelben próbálják befolyásolni a döntéseket. A GMO példa akart lenni arra, hogy egyébként a brüsszeli döntéshozatalt akár amerikai székhelyű globális nagyvállalatok is gyakran próbálják befolyásolni. A zöldek vagy a radikális baloldal legfőbb kritikája az EU működésével kapcsolatban pontosan arra vonatkozik, hogy elbillent az egyensúly. A nagytőke befolyásolási képessége óriási a civil szervezetek és az emberek kárára. Miközben az európai polgár számára kevéssé átlátható az EU dötéshozatala, zárt ajtók mögött, titkos tárgyalásokon felfoghatatlan méretű pénzek érdekében nyomulnak hatalmas erejű lobbicsoportok.

– Ez is a kapitalizmuskritika része?

– Igen, ez a globális kapitalizmus jelenlegi irányának a kritikája.

Ha hideg lesz, kegyetlenül föl fogom venni

– Ez esetben már csak egy kérdésem maradt: 2002 táján miért viseltél rendszeresen pulóvert a zakód alatt a Ráckertben?

– Valószínűleg azért, mert hideg volt. Engem a divat viszonylag kevéssé érdekel. Az jobban érdekel, hogy ne fázzak.

– Azaz mostanában is szoktál pulóvert viselni a zakód alatt?

– Az idén még nem volt ilyen. Kellemes volt az idő. Klímaváltozás. De ha hideg lesz, kegyetlenül föl fogom venni.

(Fotó: Nagy Attila/Cink)