Ott voltunk Dárdai Pál újdonsült Hertha-edző első – és máris győztes – Bundesliga-meccsén. Mármint ma, mármint Mainzban. A bormandineres Bukovics Martin révén, aki egyébként Németországban él. Olvassátok pulykát, rétest és Fantát is tartalmazó riportját szeretettel.
Ott voltunk Dárdai Pál újdonsült Hertha-edző első – és máris győztes – Bundesliga-meccsén. Mármint ma, mármint Mainzban. A bormandineres Bukovics Martin révén, aki egyébként Németországban él. Olvassátok pulykát, rétest és Fantát is tartalmazó riportját szeretettel.
Három a magyar igazság
"Szotyi remélem, van nálad!" – írja chaten a haverom, akinek épp átküldtem a gombás barnamártással leöntött főtt pulykahúsról fotózott fotómat, amit az újságíróknak kikészített svédasztalról szedtem a tányéromra. A közvetlenül a VIP-nézőtér alatt lévő sajtópáholy mögötti teremben perec van még meg zsemle, illetve három hatalmas hűtő kólával és Bitburgerrel. Valamint közel száz fontosnak tűnő, telefonáló, laptopozó sportújságíró, köztük legalább húsz távol-keleti.
A helyszín Mainz, ahol a Dárdai Pál vezette Hertha BSC 2-0-s győzelemmel varázsolta szebbé a Rajna-partiak napsütötte, ám jéghideg szombat délutánját. Az enyémet biztosan.
Kétszer voltam életemben focimeccsen. Utoljára körülbelül öt éve egy Magyar Kupa-döntőn, ahová a haverommal azért mentünk ki, mert még egyikünk se járt soha a Népstadionban, valamint mert nem volt jobb dolgunk éppen. A Debrecen játszott valakivel, és két dologra emlékszem: a Borsodi korsónkénti 400 forintos árára, valamint arra, hogy a szinte üres lelátón pár sorral mögöttünk két maffiózó a játékosok szerencsétlenkedésein való bazmegolások között éppen az üzleti ügyeit tárgyalta ki.
Ez is vicces sztori lenne, ha jobban emlékeznék rá, de most az első alkalom a fontos, ami az akkor még felújítás alatt álló, ezért félig építési területként funkcionáló Olimpiastadionban volt jó tíz éve: a Freiburg ellen játszott a Hertha BSC, 1-1 lett a végeredmény, és a berliniek két híres magyarja, Király Gábor és Dárdai Pál is a pályán volt – emlékeim szerint utóbbi még gólt is lőtt. Három a magyar igazság, szóval, amint olvastam a hírt, hogy Dárdai – aki miatt akkor kisgyerekként rögtön vetettem magamnak a nagynénémmel egy kék csapatsálat – lett a Hertha edzője, fogtam magam, és szereztem akkreditációt az első meccsére Mainzba.
HKM – die Handkäs-Mafia
A mainzi főpályaudvarról közvetlen szurkolói buszjárat vitt a körülbelül annyira a város külterületén lévő stadionig, mint mondjuk a budaörsi IKEA. A piros sálas Mainz-drukkerek többsége ekkor még bizakodott – csapatuk Paderborn elleni 5-0-s győzelme után minden okuk meg is volt rá –, bár voltak, akik a stadion előtt 1 euróért megvásárolható szurkolói laphoz hasonlóan óva intettek a csak "Öreg Hölgynek" nevezett Herthától, hiszen a történelem meg a statisztika a vendégek győzelmét jósolta. A kedvencem az a piros sál volt, amire az FSV Mainz 05 – a Bundesliga első klímasemleges klubja feliratot nyomtatták. A stadionban rögtön feltűnő a kisszámú, kékbe öltözött Hertha-drukker jelenléte, ennél viszont viccesebb a mainzi ultrák zászlóinak felirata: HKM – die Handkäs-Mafia.
A Handkässzel egyébként ölni is lehet. Ez a pálpusztai helyi verziója.
A focihoz egyébként nem értek, sportlapokat sem olvasok, viszont amíg Magyarországon éltem, viszonylag gyakran jártam sajtótájékoztatókra, néha sportújságírókat is láttam. A német kollégák ugyanolyanok, mint az otthoniak: jellemzően a svédasztal körül gyülekeznek, cinikusan, nagyzolóan, bennfenteskedve beszélgetnek szakterületükről, és ha épp nincs ott, cikizik a konkurenciát. Bármennyire is próbáltam hallgatózni, nem csíptem el beszélgetést, aminek Dárdai lett volna a témája, viszont síelős élményekből csomóba belehallgathattam.
Berlin bleibt stark
A meccs első tíz perce alapján nem is nagyon lett volna mit beszélni Dárdairól. A negyedik percben rögtön kaptak egy sárga lapot, végig a Mainz támadott, és már az eseményszámba ment, ha a Hertha a felezővonalon túljutott. A jég a 14. percben tört meg: a berliniektől mintaszerű, élvezetes támadást láthattunk. Az ekkor felállított "agresszív, össze-vissza támadó Mainz vs. ritkán, de szépen és átgondoltan támadó Hertha" képletem végig megállta a helyét. A 31. percben hatalmas lehetőséghez jutott Dárdai csapata: a mainziak kapusa valami miatt úgy elszórakozott a labdával, hogy a berliniek csatára elvette tőle, akit ezért jobb híján rögtön fel is rúgott. Kariust kiállították, a Hertha részéről Jens Hegeler bevágta a 11-est. Ezt követően mindkét csapat és a magasabb hangerőre kapcsoló szurkolótáborok is felébredtek: a Mainz emberhátránya dacára is egyre jobb és ötletesebb támadásait a Hertha hátvédei betonbiztosan verték vissza, hogy a 42. percben kicselezve a mainzi védelmet 2-0-ra írják át az eredményt.
Na, ez a félidő most jól jön Dárdainak – hangzott a szünetben a sajtos-meggyes Streuselkucheneket hármasával fogyasztó kollégák egybehangzó véleménye. A falon lógó plazmatévék a pálya közepén nyilatkozó mainzi trénert adták, de nem tudtam rá figyelni, inkább ittam egy Fantát, és megállapítottam róla, hogy sokkal narancsosabb és kevésbé édes, mint magyarországi verziója. Közben hallani lehetett, hogy a két csapat ultrái a szünetben sem hagyták abba, és noha a berliniek hetedannyian sem voltak, mint a mainzi keménymag, simán hozták a hangerőt. Berlin bleibt stark!
Remélem, semmit nem láttál a mai meccsből!
A második félidőben már elég elfogultan szurkoltam a Herthának. Volt is miért, hiszen kiállították a csapatkapitányt, Fabian Lustenbergert, aki dühében rögtön földhöz vágta kesztyűjét, ráadásul a Hertha emberelőnye is megszűnt ezzel, tízen voltak tíz ellen, még jobban pörgött a meccs. Dárdai kapitány itt már elég feszült lehetett, hiszen az ezt követő percekben összetűzésbe keveredett az egyik partjelzővel, arrébb rúgta az Opel-gyár közelben található reklámját, és innentől gyakorlatilag végig a kispad előtt neki kijelölt vonalról figyelte a történéseket sötétszürke pufidzsekijében.
Cserékkel reagált: lehozta az egyik gólszerzőt, és gondolom, a védelmet erősítette, mert innentől a Hertha alig támadt. Viszont zseniálisan védekezett: kedvencem a 26-os Nico Schulz volt, aki reflexből kábé négy embert cselezett ki tíz másodperc alatt. Egy komoly helyzetük volt csak a mainziaknak: a 88. percben simán lőhettek volna akár kétszer is gólt másodpercek alatt, ám a földön fekvő kapust mindig helyettesíteni tudta egy védő. Hiába jelentettek be a három perc hosszabbítást, a közönség elkezdett szivárogni a stadionból. A mérkőzés végét jelszó sípszó megváltás lehetett mind a mainziaknak, mind Dárdainak, aki alig tudott elszabadulni a csapatához, úgy megrohamozták a berliniek kispadján a gratulációkkal.
"Ez kábé a harmadik liga szintje, amit a csapat ma produkált" – értékelte a többség a buszra várva a hazai teljesítményt. Egy idősebb úr még egy manzi sállal körbetekert ötéves kisfiúnak is odaszólt: "Jó neked, hogy te ilyen kicsi vagy! Remélem, semmit nem láttál a mai meccsből!"