Éri-Halász Imre Ki ne mondja! című könyve Hernádi Miklós Közhelyszótárának volt a bevallott előképe, a szerző is hivatkozott rá az interjúnkban. Milyenek voltak a Horthy-korszak közhelyei és menő dumái?
Éri-Halász Imre Ki ne mondja! című könyve Hernádi Miklós Közhelyszótárának volt a bevallott előképe, a szerző is hivatkozott rá az interjúnkban. Milyenek voltak a Horthy-korszak közhelyei és menő dumái?
Az 1900-ban született Éri-Halász Imre újságíró és író volt, a legnagyobb sikerét az Egy csók és más semmi című zenés komédiával aratta, hogy aztán a negyvenes években harcot hirdessen a közhelyek és a klisévé lett bemondások ellen, először újságcikkben, majd könyvben is.
Ez volt a Ki ne mondja!, amely 1943-ban jelent meg, alig két évvel később pedig Éri-Halász Imre már halott volt: a zsidó származású szerző Zalaegerszegen rejtőzködött a német megszállás után, de ismeretlen okból feladta magát, ezután nyoma veszett, halála körülményei ismeretlenek. Szerencse, hogy a könyve még időben megjelenhetett.
A Ki ne mondja! nem szótár, hanem egy elég szórakoztató utazás a pesti társasági élet, továbbá a színpad, a politika, az irodalom vagy éppen az újságírás banális frázisain, és többször is érezhető, ahogy a szerző komolyan felhúzza magát.
Már rögtön az indítás sem mindennapi: Éri-Halászt meghívják egy házibuliba (na jó, társas estélyre), ahol rémisztően szar arcok licitálnak egymásra a béna vicceikkel. Ilyeneket mondanak, hogy "lehet fecsegni róla", meg hogy "ki követte el ezt a színdarabot?", és amikor valaki véletlenül fellöki a borospoharát, a háziasszony csak annyit mond, hogy "nem tesz semmit, sőt éppen kérni akartam rá".
Éri-Halász elmenekül, és így dohog: "Akárhányszor gondoltam is át, nem tudtam józan dolognak találni, hogy egy tisztességes úriházat 'kaffának' nevezzen saját gazdája, a csinos szobalányt – aki mellesleg értelmesebben és rokonszenvesebben beszél, mint a vendégek bármelyike – 'trampli' néven emlegesse az asszonya. És semmiképpen nem értettem, mi a humor abban, hogy ha egy fiatal ügyvédet 'édes marhának' becéznek." Úgyhogy indul is a harc a közhelyek ellen! (Ezt addig Éri-Halász szerint csak Glattfelder Gyula csanádi érsek-püspök tette meg hivatalosan!)
A szerző ellát bennünket tanácsokkal, hogyan kerüljük el a sablonosságot és a közhelyeket (ne szellemeskedjünk mindenáron! és ne szálljunk le saját színvonalunkról!), néha pedig kifakad:
Nyugodt lelkiismerettel lecsukattam volna azokat, akik Budapest bombázása után azzal köszöntöttek, hogy "mit szól, milyen bombás éjszakánk volt?"
A könyvben összegyűjtött korabeli dumák és bemondások tényleg rendkívül viccesek, én most csak kiválogattam a legjobbakat, és az alábbiak szerint csoportosítottam:
1. Fordulatok, melyekkel még akár Stromfeld Aurél is élhetett:
Ezek azok, amik már 1943-ban is évtizedek óta használatban voltak. Volt köztük pár meglepő – ki gondolta volna, hogy a "szintén zenész" például már száz éve velünk van? Vagy az, hogy "ne beszélj a száddal!"? És még néhány:
Ha a különbséget zongorázni lehetne!
Üzentek neki az Operából, hogy maradjon otthon.
Nem baj, kimegy a mosásban!
Pénztáros az ingyenuszodában.
Leégtem, mint Gyöngyös. (A városban 1917-ben volt tűzvész.)
Találkozunk a családi sírboltban!
Segédfogalmam sincs.
2. Fordulatok vagy szlengszavak, amiket még sosem hallottam, de a legfőbb ideje újra a közbeszéd részévé tenni őket:
A haverokat standepityere fatigra csinálta a pia. (= A haverok pillanatok alatt bekészültek a piától.)
Simon (A "nincs," vagyis az "alma" megfelelőjeként, pl. "kaja simon?" = "kaja nincs?")
Kaffa (lakás, ház, kb. kéró)
Nekem mondja, a tanárnak?
Kár a motalkóért! (Eredetileg kár a benzinért, a motalko az akkoriban alkalmazott, 1:4 benzin-alkohol arányú keverék volt.)
Fénypofa (A jópofa szinonimájaként.)
Princ (Kb. "klassz", "király" stb.)
Gyerünk a fúróval! (Fogalmam sincs, mire vonatkozik, de használni fogom!)
Csak előbb hülyének maszkírozom magamat.
3. Amikből ki nem nézném, hogy már ilyen régiek:
Jó hülyének lenni?
Hogy oda ne rohanjak!
Benne vagyok!
Amíg a készlet tart.
Ilyen az én formám.
Gennyesre keresi magát
Összetéveszti a szezont a fazonnal.
Régen rossz.
Nyert! (Mint kérdésre igenlő válasz.)
Tedd azt!
Mi az, hogy!
4. Amik most is ugyanolyan idegesítőek, mint 70 éve:
Kémeim jelentik
Nem vagyok cukorból
Nagylábon él (Nagy lábméretű emberre.)
Egy női hölgy
Hinni a templomban kell
Lepsénynél még megvolt
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!
Régi motoros vagyok
5. Amik (segéd)fogalmam sincs, mint jelentenek
Szereti a sajtot?
Megelőzött Moskovitz
Korához képest eleget beszélt
Plüre estem
Ilyen emberre spórolok
Ha egyikünk meghal, én Miskolcra költözöm
Mit csinál maga reggel 6-kor Gyöngyösön? (Utóbbi kettő egykor jól ismert viccek klisévé lett csattanói, a szerző nem is ismerteti magukat a vicceket. Vajon mik voltak?)
6. Ami jellegzetesen korabeli modorosságnak tűnik
Lecsúsztattam őket, mint a vöcsök. (= Leráztam)
Ez az öngyújtó úgy működik, hogy gyufával kell meggyújtani.
Ha szeret, mondja meg hangosan! (Ha egy láb véletlenül hozzáér egy másikhoz az asztal alatt.)
Beszélgessetek a cserebogarak halhatatlanságáról!
Csókolom a kisztihandját!
Népünnepély volt számomra.
A sagschon tipikus esete.
Sütni nem tud, de főzni igen.
A vérfagyasztó viszontlátásra!
Van szelencém!
Összetéveszti az allegóriát a Filatorigáttal.
Távoztam, sőt, mentem.
Nem olyan jól, mint maga! (Hogy van? – kérdésre)
Ezek tehát csak szemezgetések, de mint mondtam, a könyv nemcsak felsorolásból áll. Sőt, egyik-másik fejezet például komoly tanulmánynak is beillik, például a pesti köznyelv fejlődéséről, egyes, közhellyé lett szállóigék eredetéről stb.
Külön érdekesek az irodalom, a színház vagy a slágerszövegek közhelyeiről szóló fejezetek, még úgy is, hogy azok nagyobb részben már elavultnak tűnnek. Viszont nem konkrét szövegekről szólnak, hanem inkább műfaji közhelyekről, vagy a színház esetében közhelyes szereplőkről, melyek változnak: ma már egész biztos nincs minden második színdarabban előkelősködő inas, vagy férfias és szivarozó nagymama. Viszont a szerepcserére építő vígjátékok például ugyanolyan unalmasak most is.
A sajtóról szóló fejezetben visszaköszönt néhány ma is használatos fordulat, mint például "gyermekcipőben jár" vagy "futótűzként terjedt a hír", de számomra az igazi meglepetés az volt, hogy nem a mai, kattintásvadász filmes újságírók találták ki azt, hogy összekeverik a szereplőt a színésszel: "Tettleges inzultus Karády és Jávor között" típusú címek már a harmincas években is voltak, és természetesen arról szóltak, hogy az új filmben esik egymásnak a két színész.
Végül a kedvenceim azok a diákok, akik levélben példákkal segítették a szerzőt, és egyikük az alábbi szöveget küldte elrettentő példaként:
Egyik osztálytársam a napokban panaszkodott, hogy a legújabb szekundáját valaki beköpte a szüleinek, most alma a focázás, mozi is simon, pedig marha stramm filmet játszanak. Indítványozta, hogy némi vígasztalására lógjunk be a cukiba. Belépve könnyedén így szólt a tulajdonoshoz: "Legszebb főnököm, mondja már meg a vidám rabszolgáknak, gurítsanak ide három krémest, de a legcsodállatiasabbakat, mert betegnek lesz!"
Innét már tényleg csak a "szia uram!" hiányzik, úgyhogy mielőtt végleg beszippantanának a korabeli közhelyek, a távozás hímes, sőt stikkelt mezejére lépek. A viszontlátomásra!
Éri-Halász Imre. Ki ne mondja! Stílus Könyvkiadó, 1949. Grafikus, illusztrátor: Sár Ági.
Fotók és gif: Nagy Attila/Cink