A fotót Radó Manci tette ki a Tumbr-re még tegnap, A felháborodott pizzafutár üzenete a liftben címmel, viszont csak ma reblogolta a témában a másik oldalról jártas Mondja, kedves Potrien!, és olyan jól összeszedte a lényeget, hogy én a Cinkre reblogolom egyenesen.
Mint valaki, aki éveket töltött (tölt) a vendéglátás-idegenforgalom párosában, azt hiszem, van tapasztalatom a jatt működéséről.
- A jatt kurvára nem jár alanyi jogon.
- A jatt azért jár, mert kedves vagy, mosolyogsz, kiszolgálod a vendég holdbéli kívánságait is; adsz valami plusz szolgáltatást magán a "terméken" fölül.
- A jatt kurvára nem tíz százalék.
- A jatt annyi, amennyit a kedves vendég gondol vagy amit könnyedén oda tud adni. Ha nyolc százalék, akkor nyolc, ha tizennégy, akkor tizennégy. A tíz százalék az szokás, nem pedig kőbe vésett szabály.
- A jatt miatt kurvára nem panasszkodunk, hanem megbecsüljük.
- Igen, van, hogy kevés. Igen, van, hogy jól esne egy hosszú és szopó nap végén. Ha nincs, nincs, vállat vonunk. Ha csak öt forint van, annak is örülsz. A vendég is szívesebben jattol legközelebb, ha látja, hogy örülsz a pénznek – ha viszont bunkózol, akkor ne csodálkozz, ha legközelebb annyit se kapsz. Lásd első pont.
- És a legfontosabb: kurvára nem a jattért csináljuk.
- A jatt csak egy jutalom, egy bónusz. Ha azért csinálod a munkát, hogy adj valamit az embereknek és jó napjuk legyen, az egyrészt neked is jobb, másrészt még a végén jobb jattot is kapsz. Ha csak a pénzt akarod számolni, a vendéget meg leszarod, drága fiam, akkor neked bizony szar lesz.
Ami engem illet, szinte mindig adok – nagyon durva késések és balfaszkodások kellenek hozzá, hogy elmaradjon –, de némi sóherkedés előfordul. Ha mondjuk tízezer környéki összegért rendelünk sokat, alámegyek a tíz százaléknak eléggé.