Szerintetek szomorú voltam tegnap este, hogy nem nézhettem futballmeccset? Hát nem. És ma este már hiányozni fog, hogy még mindig várni kell a negyeddöntőkre? Fix, hogy nem.
Szerintetek szomorú voltam tegnap este, hogy nem nézhettem futballmeccset? Hát nem. És ma este már hiányozni fog, hogy még mindig várni kell a negyeddöntőkre? Fix, hogy nem.
Az első két héten azzal volt tele minden, hogy ez az utóbbi évtizedek legjobb futball-világbajnoksága. Én azért hajlamosabb voltam azt mondani – egyfajta óvatos duhajként –, hogy várjuk csak ki a végét. Hiszen a csoportmeccsek ebben a sportban nyíltabb, izgalmasabb játékot hoznak, akkor még mernek kockáztatni a srácok és a mesterek, de később már annyira félnek a kieséstől, hogy inkább tovább sem akarnak jutni. Ez egy.
A másik, hogy legjobb modern kori világbajnokságnak csak ott van az 1982-es (annak még a döntője is iszonyú menő volt, a történelemben először és utoljára feltétel nélkül lehetett imádni az olaszokat), sőt az 1994-es is, kár, hogy akkor meg a rengeteg jó meccs (zseniális nyolcaddöntő románokkal és argentinokkal, fantasztikus negyeddöntő hollandokkal és brazilokkal) után épp a finálé hozta a torna egyetlen 0-0-s szarakodását. Még szerencse, hogy Roberto Baggio legalább égbe lőtte a tizenegyest, van mire emlékezni.
De ennyire nem is, csak ennek a mostani vb-nek az elejéig akartam visszaszaladni. Egy csomó tényleg fasza összecsapással kezdődött, sokgólosok (Hollandia–Spanyolország) és góltalanok (Brazília–Mexikó) egyaránt voltak köztük, lettek a tornának új sztárjai (James Rodriguez) és meglepetéscsapatai (Costa Rica), egy szó, mint száz, remekül szórakoztam, magam is meglepődtem a lelkesedésemen.
Csakhogy telt-múlt az idő, és kezdtek ellaposodni a dolgok. Most már kezdem úgy érezni, hogy ez lesz minden idők legjobb egyáltalán nem jó világbajnoksága.
Mire gondolok?
Főként arra, hogy nem értem, egy ilyen tornán miért öli meg a tét a játékot? Komolyan, minden más sportban, amit ismerek, a tét növekedésével nemcsak a feszültség nő, hanem a színvonal is. Fogalmilag kizárt, hogy egy jégkorong-vb-n – és akkor az NHL rájátszásáról még nem mondtam egy szót sem – kevésbé legyen pörgős és nívós egy elődöntő, mint egy csoporttalálkozó. Nem azt mondom, hogy támadjon mindenki eszetlenül, de kapkodni a lábakat, sürögni-forogni, ad absurdum, rohanni még lehetne, nem? Az argentin–svájci utolsó öt percében több volt a pörgés, mint az előző 120-ban, senki se jöjjön azzal, hogy ez normális.
A nyolc nyolcaddöntő közül egy volt igazán vagány (a belga–amerikai), egy egész jó (a holland–mexikói), plusz a nem valami mozgalmas brazil–chilein legalább ott vibrált annak az izgalma, hogy a vb-esélyes házigazdák akár ilyen mocskosul korán is kirepülhetnek a mezőnyből. A maradék ötöt el lehet felejteni. Az, hogy a három utolsó rendes játékidőben 0-0-ra végződött (oké, a belgás így is szuper volt), különösképpen nyomasztó tény.
És ez csak az érem egyik oldala.
Van az is – ami ráadásul meghatározóbb –, hogy rohanó világunkban egy több mint egy hónapig tartó esemény nem bírja végig lekötni a szórakoztatóipari fogyasztó figyelmét. Pontosabban, nem tudja egyenletesen magas szinten fenntartani az érdeklődését. Főként úgy, hogy az egész rendezvénynek rossz a ritmusa. A jó meccsek ömlesztve jönnek a csoportkörben, egyik a másik után, pislogni sincs idő, majd a kieséses szakasz pocsék meccsei között napok telnek el. Két hét – ötvenhat meccs. Két hét – nyolc meccs.
Nem mondom, hogy nem érdekel akár a német–francia vagy a belga–argentin negyeddöntő (meg a másik kettő is, oké, ránézésre jó kis mezőny alakult ki ezúttal, hátha gurítanak valami értelmeset), de hogy jövő hétre, amikor még tovább nő a tét (tehát még mélyebbre zuhan a színvonal), durván elpilledek, attól nagyon is tartok.
Sokan mondják, sok a 32 csapat. Ez igaz, de nem azért, mert kijuthat a világbajnokságra Honduras meg Irán. Kell, hogy legyenek kiscsapatok is, Costa Rica mekkora színfoltja már az egész tornának, nélküle szürkébb lenne minden. Egyáltalán nem örülnék, ha olyan lenne ez is, mint a Bajnokok Ligája, ahol évről évre ugyanaz a két spanyol, egy német és egy angol ér oda a végén. (Szerencse, hogy az olaszok kikoptak.)
A 32 csapat azért sok, mert a magas létszám miatt nem lehet rövidebb egy világbajnokság. Az ebben a sportban nem megy, hogy egymás után két nap pályára lépjen ugyanaz a válogatott, megszoktuk úgy tudni, hogy a futball túl sokat vesz ki a spotolóból fizikailag. Úgyhogy ez egy feloldhatatlan, már-már antagonisztikus ellentmondás. Nekem legalábbis nem jut eszembe, hogyan lehetne értelmes rendszerbe szervezni a témát, úgy, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon.
Tanácstalan vagyok.
Fotó: Eduardo Verdugo/AP