​A látás túl van misztifikálva

Elmentem a Magyarország–Spanyolország meccsre, ezzel kezdtük a margitszigeti vízilabda Európa-bajnokságot. Jó volt, finoman éreztük magunkat a nyárestében, a friss levegőn, és nyertünk 12-9-re. Nem értek a pólóhoz, de gondolkodtam dolgokon. Mibe kerül az nekem?

Ült mellettem egy ember, aki egyszer csak azt mondta, Erdélyi fogja lőni, és mit ad isten, 1,5 másodperc és két passz után akkora gólt vágott a fent említett játékos, hogy csak úgy füstölt. Na, ez az ember értelemszerűen értett ehhez a sporthoz, és nem egy oldalról meginvitált kocadrukker volt. Mint egyesek. Meg az is érdekes volt, hogy csak úgy le lehet olvasni a játékvezetők kézmozdulataiból, hogy pontosan mit ítéltek. Nincs ebben amúgy semmi csodálatos, gondolom, más nem kell hozzá, csak rendszeres meccsre járás. Én is szoktam tudni visszakézből, mit ítél hokiban a zebra, úgy értem, nemcsak azt, hogy ki a hunyó, hanem azt is, hogy slashingért, hookingért vagy interference-ért kapja-e a két percet.

De nem is ebbe akartam belebonyolódni, hanem a lényegbe. Ami az, hogy szórakoztató volt elvegyülni ennek a szubkultúrának a sűrűjében. A vízilabda ugye a legsikeresebb magyar csapatsport – ha nem tévedek –, az érdeklődés iránta mégis csak világversenyek és főleg olimpiák idején mondható tömegesnek. Ez nem azt jelenti, hogy a magyar válogatott meccseire szóló jegyeket ne kapkodták volna el időnap előtt. Elkapkodták. De azért a magyar bajnokság meccsein általában nem tépik szét egymást a népek, és ahogy megajégcsarnokok, úgy gigauszodák, sőt falusi ékszerdobozok sem épülnek egyelőre.

A Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda – remélem, jól írtam le a nevét – sem giga, meg nem is ékszerdoboz. Arra azonban alkalmas, hogy barátságosan magába fogadjon néhány ezer lelkes embert. Ehhez természetesen mobil lelátók is kellenek pluszban, azt, hogy a tetőre is került néhány széksor, külön mókásnak találtam. A környezet tehát nem ultramodernül 21. századi, de meglehet, ettől válik családiassá. Mondom, szokva vagyok a hasonlóhoz, a fehérvári Ifj. Ocskay Gábor -csarnok például nagyságrendekkel ócskább ennél – az nem kifejezés, elnézést, Volán-drukkerek –, mégis óriási a buli az EBEL-meccseken.

A bulival itt sem volt probléma. Nem kellett sok hozzá, hogy levegyem – mondjuk előtte sem számítottam másra –, válogatott vízilabdára sem őrjöngő huligánok járnak, hanem vidám, kedves, békés emberek, köztük nők és gyerekek rengetegen, sok-sok piros-fehér-zölddel, zászlón, pólón, arcon egyaránt. Ha hiszitek, ha nem, még hokis mezt is láttam, ennek viselője mindenképp extra süvegelést érdemel, a meleg nyári estére való tekintettel.

Nem tehetek róla, szőrmentén kicsit muszáj hazabeszélnem, úgyhogy azt mondom: a jégkorongos drukkertábor – mely mutatványainak én egyébként csak közeli külső szemlélője vagyok, a kék vonal magasságából, fentről szoktam figyelni, mit művelnek a kapu mögött – általában meggyőzőbb teljesítményt nyújt hangosságban és változatosságban. Mindazonáltal nem lóverseny ez. Itt szeretném megállapítani ugyanakkor, hogy ha a hokiválogatott egy meccsén ilyen felháborítóan színvonaltalanul ordibálna a hangulatfelelős – és annyira felkészületlen is lenne, hogy bemondjon egy Románia–Montenegro 11-6-hoz hasonló eredményt –, az első alkalommal meglincselnék. Bónuszként azt is, aki kitalálta, hogy kell ilyen.

Ámbár nem kötözködni akarok – egyfajta kibicként –, hiszen életemben másodszor voltam pólómeccsen, tehát nettó pofátlanság lenne. Lehet, hogy már így is elkanászodtam. Ennél fontosabb, hogy összességében egész jól éreztem magam. Még úgy is, hogy az északi kapu mögötti C lelátóra szólt a jegyünk, és közénk meg a víz közé telepítettek egy széles vállú és pocakos kamerás embert, magasra, aki a ketrec kb. negyedét ki is takarta előlünk szépen. Viszont ez sem volt dráma. Az a helyzet ugyanis, hogy a tisztánlátás túl van misztifikálva. Messze meghatározóbb jelentőséget tulajdonítanak neki a kelleténél.

Szokás velem kötözködni amiatt, hogy olyan sportot szeretek elsősorban, amelyben nem is látszik a játékszer. Úgy értem, a korong. Ez egyfelől hülyeség, mert egy rendes csarnokban mindig látszik. Én meg gyakorlott megfigyelő lévén a tévében is tudom, hogy merre jár. Másfelől ha vannak is helyzetek, amikor eltűnik – ahogy tegnap is a labda a testes pasas mögött –, az úgyszólván mellékes. Mert az ember nem – vagy nem kizárólag – azért megy ki, hogy meglegyen neki minden századmásodperc. Hanem azért, hogy része lehessen egy közösségnek. Egy olyan közösségnek, aminek érdemes a részévé válnia arra az egy-két órára.

Vagy hosszabb időre is. Azt hiszem, mindjárt meg is nézem – nem kint, csak a tévében –, hogy mire jutunk ma a franciákkal. Persze annyira én is képben vagyok, hogy tudjam: a java csütörtöktől kezdődik, a szerbek elleni meccsel.

Fotó: Kovács Tamás/MTI