A legfurább hely, ahol életemben jártam: Baszkföld

Rohanó világunkban nincs sok értelme a “titkos tipp kalandos kedvűeknek: Párizs!” típusú útleírásoknak. De Baszkfölddel most kivételt teszek, mert olyan kevesen járnak arra, és talán emiatt is akkora meglepetést okozott nekem.

A kocsma pultja fölött, a tölgyfának kinéző falborításba a PNV rövidítést vésték. Nem is az a meglepő, hogy valaki a saját kocsmáját fagraffitizi tele egy párt nevével – a PNV a Baszk Nacionalista Párt -, hanem hogy miért a gyűlölt elnyomók spanyol nyelvén teszi ezt, amikor a kedvenc pártjának van rendes baszk neve meg rövidítése is, a Euzko Alderdi Jeltzalea (EAJ), ami álltólag annyit tesz, hogy Isten és a Régi Törvények Támogatóinak Baszk Pártja.

Baszkföld azonban még ennél is sokkal meglepőbb hely, úgy általában: egyértelműen a legfurább, ahol csak jártam, pedig 16 évesen rendszeres vendége voltam egy katolikus papok által fenntartott föld alatti rock and roll klubnak is. Ha Twitter-terjedelemben kéne fogalmaznom,

Baszkföld első blikkre Svájc, letolva az óceánpartra, pálmafákkal és fügékkel.

Ahol a leggyakoribb látvány nem a benzines palackkal tüntető ETA-szimpatizáns, hanem a napi tizedik pohár borával hadonászó, jól szituált nyugdíjas.

Nem lettem persze kapásból a nagy ismerője, pedig kis területről van szó, ahol – ha a Spanyolországon belüli autonóm területet nézzük – annyi ember él összesen, mint Budapesten és külvárosaiban. Viszont mindenütt meredek hegyecskék meredeznek, az utak kanyargósak, a kocsmák viszont túl jók, így emberfeletti elszánás kell egy 50 kilométeres kiruccanáshoz is.

Igazából szinte véletlenül vetődtünk ide, miután volt egy fapados jegyünk Barcelonába, egy másik 12 nappal későbbre vissza, szállásunk viszont csak 5 napra akadt a városban, ahol régen laktam is, és ahová azóta is visszajárok.

Amikor véletlen keresgélés útján megtaláltam Mutrikut, a baszk halászfalut, fogalmam sem volt róla, hogy mennyire beletrafáltam a közepébe. Mutriku az Atlanti óceán partján fekszik, a Franciaországgal és a Pireneusokkal határos Gipuzkoa tartományban, és a nyár derekán pont annyira nincsenek szabad szálláshelyei, mint bármelyik baszk településnek. De mégis lett megoldás, utólag tudom, hogy jellegzetesen baszkos. A hetvenhetedik szálláshely, amivel leveleztem, egy Mutriku feletti turistaház-szerűség volt. Ennél a fázisnál kissé meg voltam már törve a sok visszautasítástól, ugyanakkor feldobott, hogy valaki megérti, amit spanyolul írok, így a levelem végéhez hozzáírtam, hogy tudom, nincs sok esélyem a szabad szobára, de próbálkozni végül is mindig érdemes, nemde? A spanyolul kommunikálók gyengéje a nemde, és Luis, a turistaház gazdája is ráharapott a csalira. “Tele vagyunk teljesen. De igazad van, kérdezni nem kerül pénzbe. Most még!” Majd megadta egy eldugott farm mobilszámát, ahol adnak ki szobákat. Ennyit tesz egy nemde!

5 nap Barcelona után autót béreltünk, vezettünk hat órát, majd megérkeztünk Gipuzkoába, ami minden értelemben sokkoló élmény volt. A forró város és a sziksós-dombos félsivatag után átbújtunk egy látványos sziklakapun, és egyszer csak valami kelta mesébe csöppentünk. Maximum 20 fok volt, mellbevágóan mély és erős zöld színek mindenütt, apró, meredek hegyek egymás mellett, smaradszínű rétekkel, tiroli jellegű almokkal, festőien elhelyezett tehéncsordákkal és a csúcsokhoz tapadt felhőkkel. Mintha mindent frissen mostak és festettek volna le, tiszta Svájc, esetleg Karintia, olyan légköri jelenségekkel, mint egy skót lovagregényben. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a meleg nap volt, mert később 18 fok lett, állandóan permetező vagy sunyin csapódó esővel. Itt az eső is más, mint nálunk: nem is cseppekből áll, hanem finom permetként lebeg mindenütt. Na jó, mindaddig, míg zuhogni nem kezd, onnantól az Álomgyár hazug futószalagján előállított ipari esővé válik.

Aztán ez a mesebeli Ausztria egyszer csak kifut a nyílt óceánra, drámaian fekete sziklafalakkal, alant kavargó hullámokkal és apró, homokos stradokkal. Az ember megfordul, és almokat lát, birkát, tehenet, esőt, hideget. És pálmafákat. Meg emeletes ház nagyságú fügéket.

Mivel az ember a baszkokról legtöbbször a spanyolellenes zavargások miatt hall, én valahogy automatikusan szegény, keserű, elnyomva gyűlölködő vidéket képzeltem el, pedig tudtam jól, hogy ez Spanyolország leggazdagabb szeglete. Hát nem tévedhettem volna nagyobbat. Ez egy olyan hideg, tengerparti Svájc, ahol a pálmafák védelmében minden kocsma, bárocska, taverna és étterem, és általában minden szabad felület őrülten bulizó, txakoli nevű friss fehérbort vedelő és apró szendvicseket habzsoló öregekkel van tele.

Hogy a fiatalok hol vannak, az titokzatos. Pár nap után azt gyanítottam, hogy az egyik harmaduk biciklizik – a világon sehol nem láttam ennyi bringást, Indiát kivéve, de azok nem voltak testhez álló mezben, és nem jókedvükben tekertek -, a másik harmaduk szörfözik, a harmadik harmaduk meg abban a Donostiában bulizik, amit az Elnyomók San Sebastiánnak neveznek.

Az sem árt persze, hogy mindennek és mindekinek mesebeli neve van.

Néha biztosan van meleg is, idén augusztusban azonban villanásokra volt csak, bár Baszkföld annyira szuper, hogy ez egyáltalán nem volt zavaró azon túl, hogy a mellkasomból most is olyan szörcsögés hallatszik, mintha egy részeg borz lakna odabent, a fülem meg valami olyannal lehet tele, amit nem szeretnék most elképzelni.

A mellbevágóan szép környezet, a teljesen irreális színek és a gomolygó párafelhők mellett ugyanis őrült jókat lehet itt enni, ha az ember nem Orrfelhúzó János, és képes úgy élvezni egy kocsmapultra kitett falatnyi falatot, mint egy háromcsillagos dizájntányért. Na nem mintha nem lenne utóbbiból is rengeteg – lakosság- és méretarányosan nyilván itt van a világ legtöbb Michelin-csillagos étterme, egyedül a Miskolcnál kisebb San Sebastiánban 8 megcsillagozott hely van 15 csillaggal – de az igazi élmény az, hogy a legkoszvadtabb falu leglepukkantabb kocsmája is olyan, mint Molnár B. Tamás álma a gasztromennyországról. Azzal a megszorítással, hogy természetesen nincsenek lepukkant falvak, a helyek irtó hangulatosak és az összes vendég olyan, mintha Zürichből jött volna. De az igaz, hogy talán a múltnak adózva szeretnek itt-ott meghagyni egy-egy düledező romot, nyilván csak a kontraszt végett.

Szóval fergeteges a kaja, leginkább a pintxók miatt, amik az Elnyomók tapaszaihoz hasonló falatok, csak éppen még falatnyibbak. Kenyérkén vagy kenyérke nélkül, fogpiszkálóval átdöfve teszik ki a pultra a tengeri lényeket, disznóságokat, zöldségeket és ezek tetszés szerinti kombinációit, a belső-tokiói árszínvonalhoz képest őrült olcsónak mondható, darabonként 1,30-1,50-2 eurós árakon.

Baszkföld ugyanis sajnos nemcsak külsőségeiben hasonlít Svájcra. Szinte minden istenverte drága, a szállás különösen. A mi, tényleg isten háta mögötti agriturismónkban összetehettük a kezünket az 55 eurós szobákért. Amikből kettő kellett, hiszen a gyerekekkel voltunk. Cserébe volt ló, birka, macska és kutya, akit Txikinek hívtak, hogy a házigazdánkkal megállapíthassuk, a Csiki az magyarul Kicsi, merthogy ezt jelenti az ismert baszk becenév. Az út pedig egy konkrét páfrányerdőben vezetett fölfelé, ahol egyszer találkoztunk egy fiatal borzzal, aki megállt az út közepén, és legalább egy percig bámulta az autót, miközben egészen közelre odajött. De hiába hegyeztem a fogpiszkálómat, a végén elkocogott.

A zabáláson, az ordítva borozáson, a heringként történő tömeges bulizáson és a hegyikerékpározáson kívül szörfözni szerettek nagyon a helyiek. Én eddig azt hittem, hogy a loncsos, melírozott haj teszi az embert igazi álszörfössé. Most már tudom, hogy egyszerűen mezítláb kell járni bárhol, és akkor mindenki tudja rólad, hogy szörfös vagy, még drága deszka sem kell hozzá.

Béreltem szörföt a gyerekeknek két órára, gondoltam, jól kirögöm őket, hogy rá sem tudnak állni, de kiderült, hogy ez nem így megy, és a végén harmic métereket tudtak siklani. Ezért is frusztráló a szülők élete! De a melírjukat akkor sem fogom kifizetni, elég sokba kerül a sajátom.

Végül villámútikönyv-szerűen beszámolnék a meglátogatott településekről:

Mutriku

A legkirályabb halászvároska, ahol jártam, pedig szeretem a műfajt. Egy irtó meredek minivölgybe épült, 4-5-6 emeletes keszekusza házakkal, jó sok kocsmával és tabernával, az óceán felől várfanyi hullámtörővel. A helyi közösségi közlekedés egyetlen képviselője egy lift.

A kikötőben pedig két félig természetes tengeri medence fokozza a hangulatot: három oldalról köves partfal, a negyedikről egy olyan magas betonfal határolja őket, amin dagálykor átbukik a víz, de ekkor is remekül lehet fejeseket ugrálni róla befelé, a kristálytiszta vízben úszkáló halak és helyi kamaszfiúk közé. Na mutatóba persze van drámai fekete sziklafal és homokos ministrand is. A törzskocsmánkban az utolsó nap mondtam, hogy na, ez lesz az utolsó főtt polipunk, mert hazamegyünk, mire eltűnt a tulajdonosnő, hogy egy üveg ajándék vörösborral térjen vissza, így kis híján együtt sírhattam egy baszkkal.

Bilbao

Odafelé menet óriási Gyűrűk Ura-ügyi felismerésem támadt: az idilli zöld dombok és smaragd rétek között fevő hely baszk neve Bilbó. Igen kellemes, mondhatni decens városka.

A híres múzeum meglepetésemre belül is remek, pedig ezt természetesen minden látogatója magasról leszarja. Most éppen két kiváló és egymásra rímelő alkalmi kiállítás – Basquiat és Koons – volt benne, Richard Serra ide készült, rozsdás vasakból építette gigaműve pedig egyszerűen fenomenális.

Vicces módon pont Jeff Kooons egyik műve mutatta meg, hogy a mindent reprodukálás korában is mennyit számít az eredeti alkotás látványa. A Bubbles majommal pózoló Michael Jackson szobra életem egyik legnagyobb plasztikai élménye lett egyből. Nekem mindig is az egyik kedvenc fociindulóm volt a West Ham legendás himnusza, de soha többé nem tudom úgy énekelni magamban, hogy I’m forever blowing bubbles, hogy ne borzadjak össze.

Donostia / San Sebastián

Az agyonsztárolt óváros undorító tömegnyomornak bizonyult, San Sebastián ennek ellenére szuper megnyerő hely, verhetetlen városi strandokkal, sugárzó bulihangulattal, illetve minden más baszk településénél hatalmasabb főtt óriás tarisznyarákokkal.

Zarautz

Ha kisüt a nap, sehol nem lehet jóízűbben röhögni az ál- és igazi szörfösökön, mint Zarautz óriási homokos stradján. Aztán, ha az ember kipróbálja, kiderül, hogy béna vádlitetkók ide vagy oda, szörfözni király dolog.