Heroikus vállalkozásra adtam a fejem: összegyűjtöttem az elmúlt három évtized beteljesületlen ígéreteit a magyar fociban. Elkallódott és elszürkült tehetségek, derékba tört karrierek, Deák Sándortól Simon Krisztiánig, pontosan ötvenen, mert valahol meg kellett húzni a határt.
Heroikus vállalkozásra adtam a fejem: összegyűjtöttem az elmúlt három évtized beteljesületlen ígéreteit a magyar fociban. Elkallódott és elszürkült tehetségek, derékba tört karrierek, Deák Sándortól Simon Krisztiánig, pontosan ötvenen, mert valahol meg kellett húzni a határt.
A magyar labdarúgás egyik legjellegzetesebb szereplője az örök ígéret, az elkallódott tehetség. Ilyenből mindenütt van pár, de nálunk nemzetkarakterológiához passzoló elméleteket is gyártottak egy időben a tehetségét kisfröccsbe fojtó Kocsis Lajosról, az összeférhetetlen Varga Zoliról, vagy akár a semmibe lötyögő Törőcsikről. Utóbbiak példája azért is különösen szomorú, mert ők tényleg generációjuk legtehetségesebbjei voltak, és nekik ez jutott. Mexikó után pedig még ennyi sem: Détári Lajos egy magyarosan rossz karrierdöntéssel pecsételte meg a sorsát, utódai pedig még kevesebbre vitték. Pedig a tehetséggel elvileg nem volt gond.
És miközben volt sok példa azért arra is, hogy valaki kihozta magából a maximumot – mint Dárdai Pál, Gera Zoltán vagy Huszti Szabolcs –, a magyar foci elmúlt három évtizedének ismeretében joggal tűnhet úgy, hogy az örök ígéretek listája sokkal hosszabb lett. Hányszor hittük el (vagy akartuk hinni) valakiről, hogy na, majd ő lesz az új Nyilasi, de legalábbis az új Kiprich, aztán legközelebb már a Pápa cserepadján láttuk viszont a Leverkusen kezdője helyett. Már az olyan féloldalas karrierekből is könyveket lehetne megtölteni, mint az Ajaxot megjárt Fischer Pál, a sérülése előtt Bobby Robson által is megsüvegelt Lipcsei, a csodagyerekből vízhordó középpályássá lett Lisztes, vagy a langyos vizet választó Illés Béla és Sándor Tamás, de ezek a játékosok azért elértek egyet s mást, maximum valamivel többet vártunk tőlük fiatalon.
De mi lett azokkal, akiknek ennyi sem jött össze? Kétségtelenül szubjektív a határvonal, hiszen vannak, akikből nem is lett profi futballista, és olyanok is, akik azért lenyomtak pár évet az NB I.-ben, sőt még külföldre is kijutottak. Van, akinek sérülés vagy sima pech jött közbe, és van, aki magának köszönheti a sorsát. Van, aki csodagyerekként tűnt fel, és nem tudta kifutni magát, és van, aki egy jól sikerült évvel vezetett félre mindenkit, mire kiderült, hogy valójában nem is olyan jó. Van, aki már rég felhagyott a focival, és van, aki még most is aktív, de már látható, hogy a korábbi ígéretet nem tudja beváltani.
És most, amikor épp feltűnt egy újabb, egész tisztességesen szereplő garnitúra az idei U20-as vébén, itt az alkalom, hogy lássuk az elmúlt három évtized ötven örök tehetségét!
Deák Sándor
A középpályás az 1984-es, Bicskei Bertalan-féle ifi Eb-győztes csapat egyik legnagyobb tehetsége volt: már 15 évesen játszott az NB II-es Balassagyarmat felnőttcsapatában, a Fradiban három évvel később mutatkozott be. Az Eb-n ő volt a csapat irányítója, és addigra már a Fradiban is rendszeresen játszott. Még azon a nyáron súlyosan megsérült, de beszéltek szerencsejáték-függőségről is, és többet már nem is játszott tétmeccsen, aztán 22 évesen visszavonult.
Orovecz György
Deák mellett Orovecz volt a magyar középpálya másik motorja, pedig akkor még a 17-et sem töltötte be, ő volt a legfiatalabb a keretben. Ő lehetett volna a kilencvenes évek nagy magyar 10-ese, ehhez képest addigra már az NB II.-ből is kikopott. Előtte játszott pár meccset az MTK felnőttcsapatában, de nem tudott megragadni, végül hamar fel is hagyott a profi focival.
Zsinka János
A Bicskei-csapat szélvészgyors jobbszélsője legalább rendes profi karrierig jutott, sőt egyszer még a válogatottban is játszhatott, de ez semmi ahhoz képest, ami tizenéves korában kinézett neki. Amikor 84 nyarán a Fradihoz szerződött, akkor ő volt a Vincze Géza-féle fiatal csapat egyik fő reménysége, igaz, már akkor is meglepődtünk apámmal, amikor az első szezonja végén láttuk, hogy minden hírverés dacára csak 3 gólt szerzett az NB I.-ben csatár létére. Utána már csak lefelé ment, és bár voltak fellángolásai, vagy egy sérülés szólt közbe, vagy valami más, és miközben igazi vándorlásba kezdve bejárta a fél NB I.-et, klasszis sose lett belőle. “Bennem is lehetett hiba, talán a bulizások sem tettek jót, a rengeteg sérülés mindig visszavetett” – mondja erről ő. Talán igaza van.
Lovász Ferenc
Már tizenévesen alapembere volt a Garami-féle ezüstérmes Pécsnek, és akkor úgy tűnt, hogy a gyors, technikás és gólerős csatár idővel a válogatott sztárja lesz. Nem így történt: a nemzeti csapatban pár perc jutott neki Skócia ellen, és a sérülékeny Lovász beleszürkült az NB I.-be. Később játszott még Újpesten is, de hamar kikopott az élvonalból, és nem volt még 30, amikor a máltai bajnokságba igazolt.
Tuboly Frigyes
A Vasas nagy reménységű középpályása is tinédzserként robbant be az NB I.-be, és egészen fiatalon válogatott kerettag is lehetett. Nagyszerű bal lába volt, de egy végzetes autóbaleset tett arról, hogy belőle se lehessen új Détári. Utána még próbálkozott a visszatéréssel, de hiába, a sérülése előtti formáját sosem sikerült elérnie, úgyhogy fiatalon el is tűnt az élvonalbeli fociból. Évekkel később láthatóan jólesett neki, hogy felismertem, amikor vett tőlünk egy telket.
Lehota István
Ő volt az, akiről az első élvonalbeli szezonja után azt híresztelték, hogy az összes NB I.-es csapat le akarja igazolni, a Dunaújváros kivételével – ők csak azért nem, mert náluk játszott. A villámgyors Lehota akkor volt 23, és úgy tűnt, itt az új magyar szupercsatár. Hosszú huzavona után a Pécs szerezte meg, de az emiatt egy teljes évet elvesztegető Lehota ott már meg sem közelítette dunaújvárosi formáját. Lehúzott jó pár évet az NB I.-ben, és 34 évesen vonult vissza a Stadlerből, ami tiszteletre méltó ugyan, de ha azt vesszük, hogy tíz évvel azelőtt rekordösszeget kínáltak érte (10 millió forintot!), inkább szomorú.
Rostás Sándor
A néha fehér kesztyűben játszó, gólerős középpályás már nem volt annyira fiatal, amikor berobbant: 24 évesen az Újpesti Dózsa legnagyobb sztárja lett, abban az idényben a gólkirályságért is harcban volt, sőt a válogatottban is bemutatkozott a lengyelek ellen. Joggal hitte mindenki, hogy ez csak a kezdet, Rostás azonban egyszezonos csoda maradt: nem érezte jól magát Budapesten, végül az NB I. és az NB II. között liftező Debrecenhez igazolt, és többé senki sem zaklatta olyan hülyeségekkel, hogy válogatott vagy külföldi karrier.
Lakatos Ferenc
Bár Verebes József a tizenéves Lakatosról még mint a jövő nagy irányító középpályásáról beszélt, a technikás győri játékos később inkább csatárként kapott szerepet. Egy siófoki kitérő után csatlakozott a Mágushoz az MTK-nál is, de ott már csak nagyon ritkán játszott a tehetségéhez mérten, de egyszer még így is behívták a válogatottba. Az amúgy is lefelé ívelő karrierjének egy szamurájkard vetett véget, amivel egy boltot benzinkutat rabolt ki, és ha jól emlékszem, börtönbe is került. Vajon most hol lehet?
Kisistók András
A Bicskei-féle ifi Eb-győztes csapat utáni generáció sem tűnt rossznak: a ’85-ös junior vébén legyőztük a brazilokat is. Annak a csapatnak a talán legnagyobb reménysége volt Kisistók, de igazán magyarosra sikerült a karrierje. Már 17 évesen játszott a Szeged felnőttcsapatában, majd katonaként a Honvédban is, akik a leszerelése után is vitték volna, a Szeged viszont nem akarta elengedni. A középpályás végül úgy vágta át a gordiuszi csomót, hogy húszévesen csapot-papot otthagyva elment az osztrák ötödosztályba. Azóta is ott él (nem is akárhol, hanem Amstettenben), utánpótlásedzőként dolgozik, és azt mondja, nem bánt meg semmit.
Csucsánszky Zoltán
A sok reményteljes irányító közül is a legígéretesebb. Az ifi Eb-győzelemről az érettségi miatt lemaradó csepeli középpályás a Videotonban lett stabil NB I-es játékos, de Kaszás Gábor edzősége alatt virágzott ki igazán: annak a csapatnak ő lett a sztárja, szenzációsan irányított, és nem volt nála jobb rúgótechnikájú játékos akkoriban idehaza. A stílusának az angol foci feküdt a legkevésbé – mi sem természetesebb, hogy a Coventry Cityhez vitték próbajátékra, ahol súlyosan megsérült, és a történet lényegi része véget is ért. Még játszott utána, de már láthatóan nem volt ugyanaz a futballista, mint előtte, és 26 évesen el is ment levezetni Ausztriába.
Jován Róbert
Az MTK fiatal csatára akkor robbant be, amikor egy évet Fehérváron játszott kölcsönben. A már említett Kaszás-csapatban rögtön mesternégyessel mutatkozott be, és egy elképesztően tehetséges csatár benyomását keltette, jól cselezett, robbanékony volt, gólerős. Nos, a későbbi Jován Robiról pont ezek a jelzők már senkinek nem jutottak eszébe, bár miután visszament az MTK-hoz, az első évben még a fehérvári formáját tartotta, bemutatkozhatott a válogatottban is – és nagyjából ennyi. Külföldre már csak a Bundesliga 2-be kellett, aztán oda sem, úgyhogy hazajött, de legendásan rosszul játszott, és bár a Vasasban még volt némi reneszánsza, de hol volt ez attól az ígérettől, amit egykor Fehérváron mutatott?
Petres Tamás
Jován egykori fehérvári csatártársa még rosszabbul járt, pedig ő is ott volt azon a bizonyos 85-ös juniorvébén, első teljes szezonjában a felnőtteknél pedig rögtön gólkirály lett, húszévesen. Kaszás Gábor arról beszélt, hogy Petresék nemzetközi szinten is kiemelkedő játékosok lehetnek, ha rajta múlna, ehhez képest egy évvel később már egyikük sem volt a Vidinél. Jovánt visszavitte az MTK, Kaszás autóbalesetben meghalt, Petres pedig megmakacsolta magát, és mindenáron menni akart. Ment is, Veszprémbe, majd hamarosan beleveszett a karrierje a rendszerváltás focizűrzavarába.
Kámán Attila
Ha úgy nézzük, az övé egy egész tisztességes focistakarrier: játszott több mint száz NB I.-es meccset, lőtt sok gólt (ezek jó részét tizenévesen), és még a válogatottba is befért. Ahhoz képest viszont már kevésbé, hogy 17 évesen élvonalbeli játékos volt, majd mesés összeget (6 millió forintot) fizetett érte a Honvéd a ZTE-nek. Kispesten viszont nem jött össze neki, és utána hiába voltak aránylag jó szezonjai Siófokon és Csepelen, a legélesebb emlékem róla az, amikor egy kihagyott helyzet után azt kiabálták neki a lelátóról, hogy “Hatmillió!” A nagy magyar csatártehetségnek tartott Kámán aztán eligazolt Koreába, és fiatalon el is tűnt szem elől.
Bácsi Sándor
A rendszerváltás korabeli magyar foci legtöbbet hype-olt ígérete igazi villámkarriert futott be: 17 évesen már játszott a Volánban, majd elhozta az Újpest. Elképesztően nagy tehetségnek tartották, zömök alkata ellenére gyors és gólerős volt, egyedüliként tűnt futballistának a magyarok közül, amikor alig 20 évesen bemutatkozott a válogatottban a spanyolok elleni 0-4-es meccsen. Bácsira felfigyeltek külföldön is, de itthon vitték el katonának, aztán elhízott, és hamar kikopott a fociból. Legközelebb már a bűnügyi hírek között találkoztunk a nevével, amikor kábítószer-kereskedelemért leültették, most meg szakácsként dolgozik.
Deéry Attila
A Haladás középpályása nem volt kikiáltva istenadta tehetségnek, mégsem kerülhette el a sorsát, amikor 1990 tavaszán, alig húszévesen lőtt egy mesterhármast a Fradinak. Úgy tűnt, itt az újabb irányító zseni, hiszen remek rúgótechnikájú, technikás játékos benyomását keltette. Mégsem sikerült az igazi nagy dobás, és még az is lehet, hogy aznap csak összejött neki minden, mert mindössze 22 NB I.-es meccs és 4 gól után eltűnt az élvonalból, Ausztriában folytatta alsóbb osztályú csapatokban. Annál sikeresebb lett később az üzleti életben, olyannyira, hogy 2010-ben már a Fidesz szombathelyi Simicskájaként beszéltek a később klubvezetőként is tevékenykedő Deéryről.
Fonnyadt Zsolt
A hévízi születésű balszélső húszévesen került a Fradiba, a gyors, technikás és gólerős játékos hamar kedvenc lett, főleg, miután kettesével lőtte a gólokat az Újpestnek. Mielőtt azonban igazán nagyot robbanthatott volna, megsérült, ezért a 91-92-es szezonban a fradisták kénytelenek voltak beérni Deszatnikkal, és Fonnyadt utána is többet járt orvoshoz, mint edzésre, végül ezért is kellett távoznia 93 nyarán. Alsóbb osztályokban még játszott pár évig, pedig ennél sokkal több volt benne is.
Cservenkai Donát
A mai napig mindenkinek a Sampdoria elleni győztes Kispest-gól ugrik be róla, pedig ő már előtte sem volt ismeretlen, az MTK nagy csatártehetségeként tűnt fel a nyolcvanas évek végén, az első évében például Pintér Attilát beesernyőzve rúgott látványos gólt a Fradinak. Amikor két évvel később átigazolt a Honvédhoz, már nem volt akkora hírverés a kiegyensúlyozatlan formát mutató támadó körül, a sztárcsapatnak számító Sampdoria elleni gól pedig egyben az utolsó villanása is volt, többet már nem nagyon láthattuk az NB I.-ben sem.
Gréczi Gábor
Szegedi tehetségnek lenni nem volt túl jó előjel akkoriban: Kisistók után a három évvel későbbi korosztálynak is volt két szegedi sztárja (Gréczi és a védő Csányi József), egyikből sem lett NB I.-es focista. Közülük Gréczi volt annak a csapatnak a kapitánya és a játékmestere, amely a magyarországi ifjúsági Eb-n csak tizenegyesekkel kapott ki a Figo és Joao Pinto fémjelezte portugáloktól. A csapattársai közül Lipcsei és Halmai később sokszoros válogatottak lettek, a hasonlóan nagy tehetségként beharangozott Gréczi viszont nyomtalanul tűnt el a süllyesztőben: Szegeden nem kapott lehetőséget, és végül megragadt az alsóbb osztályokban. A fiából (szintén Gábor) viszont élvonalbeli játékos lett Kecskeméten.
Kenesei Zoltán
A mára csak a bundaügy miatt emlegetett idősebb Kenesei fivér annak idején legalább akkora tehetségnek indult, mint az öccse: az utánpótlás-válogatott középpályás a másodosztályúként kupadöntőbe és az NB I.-be jutó Haladásban tűnt fel, majd leszerződtette az MTK. Kenesei mentalitásával azonban nem voltak megelégedve, úgyhogy sehol sem maradt egy, maximum két évnél tovább. Közben egyre gyengébb csapatokba igazolt, megjárta Izraelt, Albániát és Ciprust is. Az aktív pályafutása után történtek pedig már a rendőrség hatáskörébe tartoznak.
Forrai Attila
A rendszerváltás idején jelent meg nálunk a tehetségek új prototípusa: a fiatalon Nyugatra került ígéret. Az első fecske Farkasházy László volt, aki a Bochumban nem vált be ugyan, de hazatérve legalább egy egész tisztességes élvonalbeli karrierig jutott. Forrai Rambóra tizenévesen a Leverkusen figyelt fel, és amikor még mindig csak 19 évesen hazajött, ódákat zengtek a nagy munkabírásáról. A középpályásról azonban egy idő után kiderült, hogy az egyre lejjebb csúszó Honvédból se tud kiemelkedni, és hiába roadshow-zta körbe utána még a fél NB I.-et, megragadni sehol sem tudott. “Belátom, nekem is hatalmas hiba volt korábban hazajönnöm” – mondja utólag, és valószínűleg igaza van.
Zombori Zalán
Na, ő aztán tényleg alibiző diszkókirályként maradt meg sokakban, pedig a pályája nem így indult: fiatalon játszott egy évet apja egykori csapatában, a Montpellier-ben is, majd itthon az utolsó jó csepeli csapatból még válogatott is lett húszévesen, kifejezetten ügyes támadó középpályásként. Innét került Újpestre, ahol már előjöttek a mentalitásbeli problémák, és attól kezdve ő lett az a tipikus magyar sztárocska, akinek ha volt kedve, akkor kivételes dolgokra volt képes, de kár, hogy általában nem volt kedve. Fehérváron még volt pár momentuma, de aztán már az se nagyon, és maradt a sétálgatás csípőre tett kézzel.
Bükszegi Zoltán
Aki a kilencvenes évek elején-közepén rendszeresen olvasott sportújságot, emlékezhet rá, hogy Bükszegit egész korosztálya legtehetségesebbjeként futtatták: a BVSC szőke jobbszélsője nem volt húsz, amikor bemutatkozott a válogatottban, és ott volt az atlantai olimpián is. Aztán? A Honvéd kivételével végigjárta az összes budapesti csapatot, plusz a Dunaferrt, és harmincéves koráig elfocizgatott az NB I.-ben úgy, hogy a válogatottnál szóba sem került többé. El ne felejtsem, játszott külföldön is: Cipruson és a Feröer-szigeteken.
Bukrán Gábor
Az egri születésű középpályás egész felnőttkarrierjét külföldön játszotta végig: 16 éves korában szerződött Belgiumba, nem sokkal később már játszott az élvonalban, és évekig ő volt a bezzegfutballista, akiből majd nagy játékos lesz külföldön. A legközelebb az áttöréshez az angol másodosztályú Walsallnál jutott (ekkor hívták meg a válogatottba is egyszer), de aztán innét már csak lefelé vezetett az út. “Utólag lehet, hogy jobban jártam volna, ha 2-3 évet még eltöltök a Honvédnál, de ki nem ment volna ki abban az időben külföldre?” – teszi fel a kérdést utólag Bukrán Gábor.
Szili Attila
A Bukránról írottak hatványozottan igazak az Újpestről tinédzserként az 1860 Münchenhez szerződő Szilire, a minimumelvárás az volt vele szemben, hogy lobbantsa lángra a Bundesligát. Ő viszont két év után inkább hazajött, és így kiskirály lehetett az NB I.-ben (konkrétan a Vasas, Fradi, Honvéd trióban), anélkül, hogy egyszer is a válogatott közelébe került volna. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és 27 évesen elment a francia negyedosztályba, ahogy kell. Mondjuk a szabadrúgásokat tényleg jól rúgta.
Bárányos Zsolt
A kilencvenes évek közepén tele voltunk reményteli irányítókkal, igaz, ezekből külföldön rejtélyes módon sima középpályást neveltek, mint Dárdaiból vagy Lisztesből. Bárányos viszont itthon megmaradt igazi 10-esnek, méghozzá a Zombori Zalánnál már leírt balkáni varázsló fajtából, azzal a különbséggel, hogy még tehetségesebb volt. Sőt eljutott Belgiumba is, de ott nem váltotta meg a világot, itthon pedig pontosan tudta mind a 38 klub, ahol hosszú és kacskaringós karrierje során megfordult, hogy ha nem is szántja fel a pályát, félgőzzel is hoz annyit a konyhára, hogy érdemes legyen szerződtetni, és így elfocizgatott egész sokáig. Ezek fényében külön vicces, mit írtak róla még ifijátékosként: “A sportembernek az a típusa, akinek pályafutását szorgalma, töretlen akaratereje határozza meg és tette méltóvá a Puskás Ferenc Díj odaítélésére.”
Schultz Levente
A Fradi-tábor egyik utolsó saját nevelésű kedvence 18 évesen mutatkozott be az NB I.-ben, és gyors, jól cselező támadó középpályásként nagy jövőt jósolt neki Varga Zoltán és Nyilasi Tibor is, akik az edzői voltak akkor. Aztán közbejött egy lábtörés, majd még egy, és a gyorsaság megkopott, Schultz pedig sose nyerte vissza a sérülése előtti formát. Profi focista maradt ugyan, de ez a maximum, amit el lehet mondani a pályájáról.
Torma Gábor
A dunaújvárosi csatár igazi szupertehetség hírében állt, miután 18 évesen Belgiumba szerződött a Cercle Bruges csapatához, ahol rövid idő alatt a góllövőlista harmadik helyéig jutott, és úgy lett magyar válogatott, hogy ehhez sose kellett az NB I.-ben játszania. A villámkarrier azonban – ahogy az lenni szokott – hamar megfeneklett: 21 évesen Hollandiába szerződött, jöttek a sérülések és a formahanyatlás, és az ezredfordulóra már kikopott a neve a köztudatból. Pályafutása alkonyán hazajött a ZTE-be, majd a REAC-ba, de alighanem ő sem erről álmodott húszévesen, amikor a legtehetségesebb magyar csatárnak tartották.
Potemkin Károly
A kilencvenes évek közepének sztárcsapata, a BVSC a válogatott nagy neveket fiatal tehetségekkel egészítette ki, és közülük is kiemelkedően nagy reményeket fűztek a magas csatárhoz, Potemkinhez, aki tizenévesen is állandó csapattagnak számított. Hamar előjöttek azonban a mentalitásbeli problémák (egy ízben a klub akkori edzője, Simon Tibor a tévé Nap-Kelte című műsorából üzent neki, hogy legyen szíves megjelenni edzésen), és ezek után jött a törvényszerű vándorlás egyre gyengébb csapatokhoz, amibe még a Feröer-szigetek is befértek. Pedig már csak a neve miatt se ártott volna, ha összeszedi magát.
Böőr Zoltán
Az ő idesorolása talán vitatott lehet, de Böőr a kilencvenes évek közepén tényleg istenadta tehetségként tűnt fel, aki nívós bajnokságban játszhat, és a válogatott is köré épül majd. Ebből semmi nem valósult meg: jutott neki pár meccs egy gyenge török csapatban, és még az se jött össze, hogy igazi klublegenda legyen Debrecenben, mint Sándor Tamás, hanem öt másik magyar csapatot is végigjárt. A legreménytelenebb korszakát élő válogatottban leginkább állandó csere volt, és egy újabb súlyos sérülést követően most vonult vissza, méghozzá Dunaújvárosból.
Korolovszky Gábor
Az MTK-nevelés középhátvéd nevét akkor kapta fel a sportsajtó, amikor 1999-ben a Real Madridhoz, pontosabban annak a B csapatához szerződött. Persze ez még önmagában nem volt biztosíték semmire, de akkor elkerülhetetlennek tűnt, hogy Korolovszky legyen a következő évtized nagy magyar középhátvédje. Hát nem lett: nem fért be a spanyol másodosztályban játszó csapatba, egy év után hazajött, Újpesten pedig már világosan látszottak a korlátai, ennek ellenére a válogatottban is számításba vették, de sok jó nem származott ebből. Ő utólag azt mondja a madridi évéről: “Önkritikusan el kell ismernem, hogy nem ütöttem meg azt a szintet, amit megkívántak.” Ezek után nem csoda, hogy karrierje nagy részét Cipruson töltötte.
Balaskó Iván
A kispesti nevelésű középpályás az MTK-ban egyike lett a számos potenciális új Illésnek, de nemcsak, hogy nem lett az új Béla, de még ritkán látható kanyarokkal is színesítette a pályáját. Miután a gólerősnek induló, de magát később az értelmetlen kiállítások mesterévé avató középpályás évek alatt sem tudta beverekedni magát az MTK kezdőcsapatába, megkezdte a kallódó focisták szokásos vándorútját, csaknem tíz állomással, az övét azonban egy ittas vezetés okozta autóbaleset, majd egy nemi erőszak kísérlete miatti felfüggesztett börtön tette teljessé.
Mogyoródi Gábor
Tizenévesen olyan sztárklubok láttak benne fantáziát, mint a PSV Eindhoven és a Girondins Bordeaux, a középpályás azonban egyiknél sem tudott megragadni, és itthon már semmivel nem igazolta a tehetségét, pedig megfordult Tiszaújvárostól kezdve Diósgyőrig sok helyen. Még érdekesebb a korai visszavonulása utáni tevékenysége: üzletemberként a Diósgyőrnél is feltűnt befektetőként, évekkel később aztán cége, az XGA Vagyonkezelő azért került a hírekbe, mert álkötvényeket bocsátott ki, és több száz embert sikerült átvernie. Vélhetően időben felmérte, hogy a bűnözés jobban jövedelmez a focinál.
Terjék Lajos
Simán lehetett volna belőle sokszoros válogatott csatár, hiszen gyors, gólerős, erőszakos futballista volt, a 21. század követelményeinek megfelelően. Nem lett, és emiatt csak magát hibáztathatja: “A tehetségem megvolt, ezt talán szerénytelenség nélkül mondhatom. De nem volt mellé megfelelő ész és intelligencia.” Az összeférhetetlen csatárból nem lett legenda se Újpesten, se Fehérváron, pedig mindkét csapatánál több mint biztatóan indult, aztán jött Izrael, és onnét már hiába próbálkozott a Bundesliga 2-ben, esélye sem volt. Viszont már tíz éve Cipruson él, boldog, és ez is valami.
Koplárovics Béla
Az ő nevét aztán tényleg mindenki ismeri, és amennyire megismételhetetlen élmény lehetett győztes gólt rúgni a Manchester Unitednek, olyannyira érthető, hogy mára ez szegény Koplárovicsnak a könyökén jön ki. A 21 évesen egy csapásra országos hírűvé vált szélsőre egész pályafutása során teherként nehezedett az a gól, és még hazai szinten sem lett belőle meghatározó futballista, később pedig Iránban is próbálkozott. Jelenleg egy repülőgép-alkatrészeket készítő gyárban dolgozik Ausztriában, mellette focizik, és nagyon ideges lesz, ha a Manchester Unitedról kérdezik.
Szollár Krisztián
Egyszerre került tizenévesen a Schalkéhoz Hajnal Tamással. Utóbbiból sokszoros válogatott lett, aki olyan sztárcsapatokban is megfordult, mint a Dortmund vagy a Stuttgart, míg Szollárnak csak harmad-negyed osztályú német csapatok jutottak. Hogy miért? Sérülések és rossz karrierdöntések miatt, ahogy az lenni szokott. Ő maga azt mondja, szerencséje sem igen volt, ami szintén kell a focihoz. Ezt a névsort elnézve inkább az a meglepő, hogy Hajnalnak sikerült.
Majoros Árpád
Az ő nevére már alig-alig emlékszem: nemcsak azért, mert az ő rövid tündöklése idején már egyre kevésbé követtem az NB I.-et, hanem mert akkor jobb híján tényleg mindenkit sztároltak itthon, aki nem volt teljesen reménytelen eset. Majorost látványos cselei miatt könyvelték el tehetségnek, de azt még a Vasas-szurkolók is korainak érezték, amikor két jó meccs után Lothar Matthäus behívta a válogatottba. Ebből a sokkból a nagy bulikirályként ismert Majorosnak sem sikerült felépülnie, és rövidesen véget is ért az élvonalbeli karrierje anélkül, hogy támadó középpályás létére egyetlen gólt is szerzett volna.
Bori Gábor
A kétezres évek közepének magyar tehetségeit leginkább az MTK gyűjtötte össze, közös bennük, hogy a többségük semmivel sem támasztotta alá a korai ígéretet, viszont külsőre már egészen úgy néztek ki, mint egy külföldi sztárfocista, tetoválásban és frizurában biztosan. Ennek a generációnak az egyik emblematikus alakja Bori, aki nagyon ígéretes támadó középpályásként robbant be, ráadásul pont akkor lett egyszeres válogatott, mint Majoros, de aztán mégsem jött össze a nagy dobás. Egyszer legalább közel került hozzá, 2008-ban játszott hat meccset a másodosztályú Leicesterben, de végül nem kapott szerződést, helyette olyan csapatokat boldogíthatott, mint a Kecskemét vagy a Paks.
Czvitkovics Péter
Ennek a bizonyos MTK-s csodagenerációnak az ékköve Czvitkovics volt: 16 évesen bemutatkozott az NB I.-ben, és az ezredforduló idején ő volt a potenciális magyar szupersztár. Talán nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy nem lett az. Igazi magyar sztárocskaként játszogatott az épp legjobban fizető NB I.-es klubnál, néha még sikerekben is része volt, mint a Debrecen BL-csoportköre, illetve játszott egy szezont Belgiumban is, de a lelassult, motiválatlan jobbszélsőről akkor már senki sem hitte, hogy egyszer még európai élcsapatban fog játszani.
Farkas Balázs
Az övé is szép sztori: a korosztályos válogatottakban nyújtott teljesítménye miatt egy igazi nagycsapat, a Dinamo Kijev szerződtette 18 évesen, és még az első szezonjában bemutatkozott a nagycsapatban és a válogatottban is, sőt állítólag Alex Ferguson is felfigyelt rá, és szerette volna Manchesterbe vinni, de nem engedték. Az új edző pedig nem tette be a csapatba, ráadásul megsérült, és amikor Fehérvárra adták kölcsönbe, már nyilvánvaló volt, hogy nem ő lesz az új Sevcsenko. Aztán végleg hazaköltözött, de itthon már vagy sérült volt, vagy más ok miatt nem játszott. Most éppen nincs csapata, pedig még csak 27 éves.
Rudolf Gergely
A Nyíregyháza őrülten tehetséges csatára 17 évesen szerződött Franciaországba, ahol nem sikerült megragadnia, ezért hazatért, de ekkor még nem eresztett le, sőt beverekedte magát a válogatottba is. Aztán kapott még egy esélyt a profivilágtól, elvitte a Genoa, de sajnos nem jött össze, ahogy Görögországban sem, ahová az olaszok továbbpasszolták. 27 évesen hazajött a Diósgyőrbe, és ezen a ponton befejezettnek is tekinthetjük a sokkal többet ígérő pályáját.
Filkor Attila
A középpályást 18 éves korában vitte el az MTK-tól az Internazionale, ami akkora örömöt okozott itthon, hogy Várhidi Péter be is hívta a válogatottba, mielőtt bármit is elért volna felnőttként. Pedig az évente fiatalok tucatjait szerződtető, majd kikölcsönző klub esetében még az sem jelent sokat, ha valaki a felnőttcsapattal készül, ahogy Filkor is. Négy év után végül anélkül igazolt el Milánóból, hogy egy bajnokin is szerepelt volna, azóta is megszámlálhatatlanul sok alsóbb osztályú csapatnál játszott, most pedig lehet, hogy hazajön.
Hrepka Ádám
Az üstökösként feltűnő, majd gyorsan kihunyó MTK-fiatalok közül a szegedi csatár a nevezetes Várhidi-féle fiatalítási hullámmal került a válogatottba Filkorral és Farkassal együtt, amikor egyébként tényleg volt egy jó fél éve. Több viszont már nem volt, pedig kapott egy lehetőséget Hollandiában, de nem tudott élni vele, úgyhogy maradt az NB I. langymelege, illetve másfél évig a kellemesebb éghajlatú Izrael. Micsoda mázli, hogy nem kellett Angliába mennie, pedig állítólag figyelték onnét is.
Vass Ádám
Volt idő, amikor Vass Ádámban látták az új Makelelét, és ezt az optimizmust fűtötte az a tény is, hogy fiatalon kikerült Angliába a Stoke Cityhez, majd onnét az olasz másodosztályú Bresciába vezetett az útja, no meg a válogatottba. A gondok akkor kezdődtek, amikor az U21 válogatott bundázásairól nyilatkozott, és szép lassan megfagyott körülötte a levegő, de az olaszok nyilván nem ezért mondtak le róla. Kolozsváron keresztül aztán haza vezetett az ő útja is, most pedig ott tartunk, hogy az MTK-szurkolóként érthetően nem túl igényes Szily László is tragédiának nevezte a hírt, hogy a klub szerződést hosszabbított vele. Pedig még mindig csak 26 éves.
Vadon Dávid
A kapus, aki 17 évesen kiszorította a Manchester City ifjúsági csapatából Kasper Schmeichelt. Utóbbi most a Leicesterben véd a Premier League-ben, Vadon a harmadosztályú Salgótarján cserekapusa. Hogy mi történt a kettő között? Vadonnak állítólag azért kellett eljönnie a Citytől, mert “Magyarországról rendszeresen leveleket kaptak, amelyekben afelől érdeklődtek, mikor kap profi szerződést”, amit nem is értek egészen. Jött még egy súlyos sérülés, aztán hiábavaló próbálkozások, és most itt tartunk. Persze egy 27 éves kapus még mindig fiatalnak számít, de innét nagyon nehéz lesz visszatérni.
Németh Krisztián
Generációja legnagyobb tehetsége: amikor 18 évesen elvitte az MTK-ból a Liverpool, akkor az volt a minimum, hogy ő lesz az új Michael Owen. Egy ideig úgy tűnt, összejöhet neki, de aztán a felnőttek szintjén már közel sem ment annyira a játék. Az U20-as vébé idejére pedig már az is nyilvánvaló volt, hogy a mentalitása sem megfelelő, hiszen a nevezetes Dárdai-interjú óta azt is tudhattuk, hogy lusta és öntelt. A Liverpool után a lecsúszás csak fokozódott, és amikor már úgy tűnt, végleg elfelejthetjük Némethet, az MLS-ben újra elkezdett focizni, és pont Dárdai Pál hívta vissza a válogatottba nemrég. Szóval Németh Krisztiánt még korai teljesen leírni, de azt a nemzetközi karriert már biztosan nem fogja befutni, amit nyolc-tíz éve jövendöltek neki.
Simon András
Ő is az U20-as válogatottunk (amely egy évvel azelőtt bronzérmes volt az U19 Eb-n) alapembere volt, akit ugyancsak az MTK-ból vitt el a Liverpool. Bár nem kezelte senki Németh-szintű szupertehetségnek, azért annál egész biztosan többre számított mindenki, hogy 25 éves korára ötvennél kevesebb felnőtt meccsen játsszon. Tényleg peches volt a sérülésekkel, de amikor véletlenül egészséges, akkor se mutat semmi olyat, amiről elhinné az ember, hogy egykor a Liverpool is látott benne fantáziát.
Koman Vladimir
Ha volt valaki abból az U20-as csapatból, akinek a tehetsége legalább megközelítette Némethét, akkor az Koman. A 16 éves korától a Sampdoriában nevelkedő középpályást nagy harcban sikerült megszereznünk az ukránoktól, és sokan még akkor sem fogtak gyanút, amikor az istennek sem sikerült állandó kezdőemberré válnia az olaszoknál. A Monaco, majd a Krasznodar már a lefelé vezető út állomásai voltak, de amikor a Diósgyőr következett, eljött a pont, ahol már nyilvánvaló volt, hogy nincs tovább. A durva az, hogy Koman így is 36-szor játszott a magyar válogatottban, és egy darabig nem is rosszul.
Gosztonyi András
A trükkös szélsőnek induló Gosztonyi a legnagyszerűbb magyarfocis hagyományokat viszi tovább a Premier League-színvonalú tetkókkal és a Végh Antal után kiáltó mentalitással. Pedig ő is ott volt az U20-as vébén, kimondottan jól is játszott, bár amikor a Bari fél évvel később mégsem élt az opciós jogával, már sejteni lehetett, hogy bukott a mutatvány. Itthon a Vidiben még király lehetett volna, ha nem csak 60 percig bírja erővel, aztán menetrendszerűen jött a bukott magyar focisták utolsó mentsvárává vált Diósgyőr, ahonnét most fog elmenni, egy gonosz kommentelő szerint távozása érzékenyen érinti majd a Mandarin bár forgalmát. Viszont pár éve megválasztották az NB I. legjobb pasijának, az sem akármi!
Futács Márkó
Rudolf Gergely és Dancs Roland után ő volt az újabb magyar a híres nancyi akadémián: a 196 centis csatár pedig olyannyira megállta a helyét, hogy a Werder Bremen szerződtette. Kár, hogy a német klub nagycsapatában sosem játszhatott, úgyhogy továbbállt Angliába, ahol a termete miatt azt gondolták, teremhet neki babér a másodosztályban, de sehol se sikerült megragadnia, úgyhogy két éve hazajött – hová máshová, mint Diósgyőrbe. Nagyjából itt szoktak a hasonló történetek véget érni, de Futács becsületére legyen mondva, csak egy évet volt itthon, és most a török első osztályban játszik. Ez nem éppen Németország vagy Anglia, de nem is az az egyértelmű parkolópálya, ami két éve kinézett neki.
Simon Krisztián
Az Újpest fiatal szélsőjét már egészen fiatal kora óta kínálgatták külföldi kluboknak: a Wolverhampton még nem harapott rá, de egy évvel később már az isten se menthette meg “az új Dzsudzsák” bélyegtől, amikor 19 éves korában elvitte ha nem is a PSV, de egy másik holland sztárcsapat, a Feyenoord. Simon az Ajax ellen debütált, minden rózsaszínűnek tűnt – aztán a szezon végén mégis hazaküldték. Évekkel később sikerült aztán Újpestről beverekednie magát a Dárdai-féle válogatottba, majd idén jött egy újabb külföldi kaland, a Bundesliga 2-ben kiesés ellen harcoló 1860 München vitte el. Nyelvi problémák és “túlérzékenység” miatt nem lett alapember a csapatban, de szégyent sem vallott. Igaz, az új Dzsudzsi ezzel együtt sem ő lesz.