Vlagyimir nagymester idegesen töltött magának még egy pohárral a pincehűvös L’Art de Martell-ből, hanyagul visszadobta az üveget a hűtőrekeszbe, majd nagyot fújva hátradőlt a Maybach kézzel szegett, borjúbőr ülésében. Bár tudta, hogy semmi oka nincs az aggodalomra, mégis félt. Páni félelem fogta el, ha a Nagyúr elé kellett járulnia, bár ezt jelenlétében eddig mindig sikerült lepleznie, hiszen tudta, végzetes következménnyel is járhat, ha a Nagyúr gyengeség jelét érzékeli bármelyik tanítványán. A félelem leplezésének képességét tartotta a legnagyobb erényének.
Ez most más – győzködte magát, miközben a páncélozott üvegen keresztül figyelte az egyre ritkuló bajor erdő sötétjét, ahogy a limuzin az erőlködés minden jele nélkül suhant a hegy csúcsa felé a meredek és kanyargós szerpentinen. Ez a jelentés teljesen más. Izgalom fogta el annak gondolatára, hogy végre felteheti főművére a koronát. Keményen megdolgozott ezért a pillanatért, rettenetes áldozatok árán érte mindezt el, még a Nagyúr sem hitt a teljes sikerben. Egyedül ő látta át, hogy mindez megvalósítható és ezért mindent kockára tett. Mindent. Sem a zsenialitásához, sem a vakmerőségéhez nem férhet kétség, a gátlástalanságáról nem is beszélve, de ha mindez nem párosult volna feltétlen hűséggel a Nagyúrhoz, már régen nem lenne életben, ezt pontosan tudta. A Nagyúr kiszámíthatatlan természete és hatalma volt az, ami rettegéssel töltötte el.
Némán nyíltak ki a kovácsoltvas kapuszárnyak, lassítás nélkül haladtak tova az észrevehetetlen, de halálos biztonsági rendszerek mindig figyelő szemei előtt. Nem mintha szükség lett volna bármelyikre is a Nagyúr jelenlétében. Még húsz perc – gondolta. A vad erdőség ápolt franciaparkká változott, a vörösmárvány szegélykövekkel kirakott, tükörsima aszfaltút ismét némaságba burkolta a kocsi belsejét.
Sok mindent történt azóta, hogy inasként azt a feladatot kapta, hogy épüljön be a KGB-be. Szűkölt a félelemtől, mikor távozott arról a gyűlésről, csak a félelem mondatta vele, hogy sikerülni fog, csak a mesteri palást utáni olthatatlan vágya és a túlélési ösztön motiválta kezdeti lépéseit. Nem gondolta volna, hogy ennyire könnyű lesz megvalósítani az első szakaszt. A tanács onnantól hihetetlenül gyorsan számolta fel az általa alkotott rendszert. Talán túl korán jött rá a megoldásra. Belenézett bálnacsont keretbe foglalt sminktükrébe. Az arcfeltöltések ellenére is látszott rajta, hogy milyen kegyetlenül elbántak vele a hosszú évek, amiket türelmetlen várakozással töltött el, míg végre a Nagyúr engedélyt adott arra, hogy a hálót megismerhesse az emberiség. A háló nélkül elképzelhetetlen lett volna a végkifejlet. Mennyi minden megváltozott…csak ez a félelem maradt meg. Ez az átkozott félelem.
Rövid táncba kezdett az állkapcsán lévő izom, ahogy lassan kortyolt egyet az italából. Angelára gondolt. Nélküle és Barack nélkül most nem tartana itt, ezt pontosan tudta. Angelával sem voltak kegyesek az évtizedek, de ő sohasem törődött a külsőségekkel. Nem véletlenül kapta a ráosztott szerepet. Okos és céltudatos nő volt mindig. Ő választotta a keleti blokkot. Tudta, hogy ha onnan érkezik, akkor jóval hitelesebb lesz majd a liberalizmus álarca. Megborzongott. Csodálta Angela vérszomjasságát. Megelégedett volna azzal is, ha mindent elvesznek tőlük, de a teljes megsemmisítés a legbiztosabb megoldás, ezt el kellett ismernie. És most itt van. Írmagjuk sem marad, és ez Angelának köszönhető. Milyen könnyen manipulálták az egész világot. Mekkora áldozatot hozott Angela a terv érdekében. Az évek során megszokta már, hogy félik és gyűlölik, szerette ezt az érzést, mint mindenki, aki a Nagyúr szolgálatába állt, de Angelának el kellett játszania a naiv, befogadó kislányt is, éveken át, lehetővé téve a támadásokat, majd a második Londoni akció és Stockholm után vállalni a felelősséget, hogy aztán személyesen adhassa ki a parancsot, az agymosott európai társadalom legnagyobb megelégedésére. Ravasz kis ringyó.. – gondolta, és elmosolyodott. Nem csoda, hogy ő a Nagyúr kedvence. Nem érzett irigységet amiatt, hogy “lányomnak” szólította őt, hiszen valahol testvéreként tekintett rá, de a világot megölte volna egy “fiamért”, a saját puszta kezével.
Sok év színjátéka után végre egyesülhettek a keresztény világ tapsviharától kísérve. George mester mohósága sikeresen alapozta meg a Közel Kelet visszafordíthatatlan destabilizálódását, de George mohó volt és buta. Hosszú időn át tartott, mire olyan bizalmi viszonyt épített ki a szállítmányozási piacon keresztül Oszamával, hogy bevezethesse őt a tanácsba, mint inast. Szépen kivitelezett terv volt a new york-i terrortámadás is, de nem dolgozta ki alaposan a folytatást. Pár háborúra és egy csupán egyetlen ország kollektív gyűlöletére volt elég a terve. Amikor a Nagyúr büntetésként ostobaságáért, ujjának egyetlen mozdításával egy három éves gyermek szellemi színvonaláig sütötte az agyát, majd kijelölte feladatára Barackot, még Vlagyimir sem gondolta volna, hogy tervének kulcsfigurájává fog válni. Katartikus pillanat volt, mikor felismerte a migrációt, mint terve megvalósításának végső eszközét. Ott volt végig a szeme előtt és mégis Barack kellett hozzá, hogy észrevegye. Egy helyén maradó célcsoportot senki nem fog közvetlen fenyegetésnek felfogni. Mindig lesznek olyanok, akik ellenezni fogják a nagy összeolvadást egy közös ügy érdekében, ha az ellenség csak egy távoli ködkép marad. Barack egy zseni. Innentől már csak Vlagyimir szíriai inasának közbenjárására volt szükség. Barack a szaúdi üzletfelek segítségével szinte a semmiből pénzelte fel az ISIS-t. Csúnyán bekapták a horgot. Nagyon csúnyán. Olyan hamar verték szét az országot, hogy kis híján nagyobb népvándorlást generáltak, mint ami eredetileg be volt kalkulálva. Rezgett a léc, Angelának is mindent be kellett vetnie, hogy tűréshatáron belüli mértékig megmaradjon az össznépi hurráoptimizmus látszata.
Vlagyimir ezután egy mesteri palást és egy saját szemétdomb lehetőségének ígéretével találta meg a lázítás propagandájának szócsövét egyik kelet európai inasában. Bár mindig megvetette őt szervilitásáért és közönségességéért, de azt el kell ismerni, hogy jól végezte a dolgát. Olyan szépen okádta ki magából a gyűlölet és a félelem magjait, hogy azok gyorsabban csíráztak ki az emberek szívében, mint a tanács várta volna. Némi kockázatot jelentett, hogy emiatt rövidebb idő állt rendelkezésre a hadgyakorlatokhoz, de az egymásra acsarkodó agyatlan tömeg nem fogott gyanút. Sose becsüld le az emberi természetet. A többi már magától ment. Pár fegyveres és párszáz áldozat árán a franciák már ugrottak is, ennek hála, először mutatkozhatott a Szövetség egy oldalon állva a nyilvánosság előtt. A teljes sikerhez azonban több kellett ennél, és ezt nem bízhatták ostoba terroristákra.
London és Stockholm ugyanabban a percben borult lángba. Tökéletesen megszervezett akció volt. Még szét sem oszlott teljesen a nukleáris gombafelhő, a svédek már olyan vehemenciával követelték a háborút, hogy Vlagyimir a későbbi megtámadásuktól is elállt, annyira impresszívnek találta a tomboló dühüket. Európa napok alatt burkolózott keresztes zászlókba, az utcákon halmokban égtek az elkobzott koránok. A lincselések mindennapos, megtorlás nélküli akciókká váltak, ipari méreteket öltött a menekültek deportálása. Sorra dőltek a kormányok, a muzulmánellenes tüntetések gyakorlatilag egymást váltották Nyugat Európa fővárosaiban. A szélsőjobb sosem látott hatalomra tett szert az egész kontinensen, Vlagyimir kémei az előző évek alatt szépen megalapozták hűségüket némi alamizsnáért cserébe. Az osztrák kancellárt otthonában gyilkolta meg egy szélsőjobboldali szervezet.
Vlagyimir az emberi természet kiváló ismerője volt, évtizedekig kísérletezett saját országa népével, hogy megtalálja a tökéletes megoldást, de még ő is elképedt azon, hogy mennyivel fertőzőbb a gyűlölet, mint az elfogadás. Az elkényelmesedett, toleráns Európa két hét alatt változott habzó szájú, veszett kutyává. Már csak rá kellett mutatni, hogy hová harapjon. A háború úgy terjedt el a muzulmán világon, mint a rák. A nyugat gazdasága szárnyalt. Az elcsatolt területeken megkezdődtek a beruházások. Bár a harmadik világháborút mindenki atomrakéták csatájának vizionálta, a Szövetség Vlagyimir tanácsait követve, csak a legritkább esetekben vetette be őket. Mint a vadász, észrevétlenül cserkészték be a prédát, gondosan ügyelve arra, hogy csak olyan helyre lőjenek, amitől nem sérül az értékes hús, mindig találva okot a további támadásra. Kína hallgatott, mint a sír. Amíg garantálták, hogy nem durrantja ki egy kósza lövedék a gazdasági buborékát, addig kisujját sem mozdította, akkor sem, mikor vérben kezdett úszni a délkelet ázsiai térség.
A limuzin hatalmas méretét meghazudtoló kecsességgel hajtott fel a kastély főbejáratához, majd megállt. A kapu felett lévő bagolyplasztika összeszűkült szemmel vizsgálta az Alpok távoli hegyeinek sziluettjét. Vlagyimir arckifejezésén semmi nem látszott, amikor belépett a rendkívül ízlésesen berendezett fogadóterembe. Angela anyai mosollyal az arcán ölelte meg csendesen, fejét a vállára hajtva. A milánói selyemhuzattal bevont hatalmas fotelből Barack pattant fel, karcsú alakján kifogástalanul mutatott a frakk, bíbor palástja a karfán nyugodott. Feszült arckifejezéssel koncentrált arra, hogy gondosan eloltsa cigarettáját, majd mindkét kezét előre nyújtva, csibészes mosollyal igyekezett Vlagyimir elé. Vlagyimir is mosolygott, azonban a szemében egyetlen milliszekundumra megcsillant a félelem. Induljunk.-mondta. A terem sötét sarkából alázatos testtartással, szinte púposan settenkedett elé egy alak, hüllőszerűen nyalogatva az ajkát, szmokingja szegélyén nyálas napraforgóhéj darabka küzdött a gravitációval. Vlagyimir alig palástolt megvetéssel az arcán biccentett felé, de kezet nem fogott.
A viszonzatlan gesztusba merevedve, a nyalogatástól kipirult szájú, szánalmas kis ember vágyakozó tekintettel követte a hármast a szentély bejáratáig, majd tapintatosan húzódott meg az egyik sarokban, remélve, hogy ma végre megemlítik nevét a Nagyúrnak.
A hatalmas helység tömve volt csuklyát viselő emberrel, csak a palástjukra hímzett szimbólumok különböztek egymástól. A terem hátsó falának oszlopai egyetlen sötét páholyt öleltek körül, szemben vele, a bejárathoz közel eső, színpadszerű tér közepén szerény pulpitus állt. Egyetlen hang visszhangzott az aranyfüsttel bevont falakról; egy lélegeztetőgép recsegő sustorgása, ahogy ütemesen ki és bepréseli a levegőt a páholyban mozdulatlanul álló Nagyúr roncsolt tüdejének maradványaiba. Makulátlanra polírozott koromfekete sisakja kaleidoszkópként verte vissza a többezer gyertya fényét. A mellén lévő, életfunkciót szabályozó panel visszajelző ledjeinek villogása visszaverődött a páholy politúrozott korlátjának ébenfa szegélyéről.
A három nagymester nyugodt léptekkel haladt a színpad közepe felé. Angela és Barack szemérmesen a háttérben maradt, ahogy Vlagyimir fellépett az emelvényre, majd a hatalmas termetű Nagyúr arcát takaró maszkra emelte a tekintetét. Illedelmesen várt. Az ütemes sustorgás hangja rémülettel töltötte el, de arckifejezése nyugodt és magabiztos maradt. A Nagyúr várt pár másodpercig, majd mély géphangon megszólalt.
Hallgatlak…….Fiam.