Akik szerint Budapest a legjobb hely a világon

Egy bangladesi menekült család éttermet üzemeltet a Belvárosban, méghozzá nem is rosszat. Húsz év után először érzik otthon magukat, meglepő módon pont nálunk.

Tudtad-e, hogy Budapest akkora világváros, hogy egy utcára két bangladesi étterem is jut? Na jó, ez kiváltképp az Akácfa utcára igaz, de akkor se mindennapi jelenség. Olyannyira nem, hogy segítőkész kollégám, Szily László először tévedésből a másikba, a már évek óta működő Bangla Büfébe irányít, aztán amikor azt zárva találom, kiderül, hogy a tőle egy háztömbnyire található Begum All Modina Büfében kellene lennem.

Az alig fél éve működő étterembe akár csak úgy, ebédelni is jöhetnék, de most azért szorongok egy tucat újságíróval együtt a kis helyiségben, mert a büfét működtető bangladesi család – egész pontosan az anya, Begum – szerepel majd az ENSZ menekültügyi főbiztossága, az UNHCR plakátkampányában.

A plakátok június 20-ára, a Menekültek Világnapjára készülnek, és az ügy most a magyar kormány jóvoltából hirtelen érdekes lett a nyilvánosság számára, pedig ilyen világnap volt a korábbi években is, de ennél jobb promót nehezen kaphattak volna. Simon Ernő, az UNHCR magyarországi szóvivője szerint azért tavaly is volt már érdeklődés a téma iránt, de abban egyetért, hogy az idei plakátkampányt szándékosan se időzíthették volna megfelelőbb időpontra:

Azoknak, akik azt gondolják, hogy ezzel az elmúlt napok eseményeire akartunk reagálni, elárulom, hogy egy ilyen plakátkampány ott kezdődik, hogy legkésőbb két hónappal előtte le kell kötni, a többi részletről nem is beszélve. Szóval ez csak szerencsés egybeesés a mi szempontunkból, mert a menekültügy kétségtelenül slágertéma lett.

Moshadid és Begum Ali családjánál keresve sem találhattak volna jobb alanyt: a bangladesi család tényleg számunkra elképzelhetetlen éveken van túl, és csodák csodájára először Magyarországon tudnak normális életet élni csaknem húsz év hányódás után.

A kálváriájuk Bangladesben kezdődött két évtizede, amikor zavargásokban megölték Moshadid apját és több másik rokonukat is. Innét Indián, Pakisztánon, Iránon és Törökországon keresztül Görögországba vezetett az útjuk, ahol kilenc évet is eltöltöttek, de hiába folyamodtak hivatalos menekült státuszért, és megélni se nagyon tudtak, úgyhogy Athénból jöttek Magyarországra, de úgy, hogy többször is visszaküldték őket a szerb és a macedón hatóságok.

2013 októberében kaptak menekült státuszt Magyarországon, és miután eltöltöttek néhány hónapot a debreceni menekülttáborban, Budapesten kezdtek új életet. Tavaly decemberben nyitották meg az éttermet, két bangladesi ismerősi család adta kölcsönökből, és az étterem mostanra kezd beindulni. Amit kapunk ízelítőt – én biryanit, shamuchának nevezett zöldséges batyut, csirke curryt és mangó lassit kóstoltam –, az alapján teljesen megérdemelten.

Az ételeket egyébként Begum főzi, aki még régen, odahaza dolgozott szakácsnőként, itt pedig két évtizedes szünet után állt be újra hivatásszerűen a konyhába. A magyarul majdhogynem akcentus nélkül beszélő 15 éves fiú, Kalam szerint nagyjából ezeket eszik otthon is, és bár ő maga főzni nem tud, a két testvérével és az apjával ő is az étteremben dolgozik.

A család élete persze távolról sem tipikus életpálya a Magyarországra érkező menekültek körében: a menekült státuszt kérelmezők töredéke jár csak sikerrel (tavaly például 42 ezerből 503-an kaptak csak), és közülük sem mindenkinek jön be így az élet itt, mint nekik.

Azt pedig kifejezetten jó érzés hallani, hogy a már menekültként születő, öt nyelven (bengáli, urdu, angol, görög, magyar) jól beszélő gyerekek messze Budapestet mondják, amikor arról kérdezik őket, hogy hol érzik a legjobban magukat. Még úgy is, hogy volt már példa arra, hogy a bőrszínűkre megjegyzéseket kaptak az utcán, de azt mondják, össze sem hasonlítható a helyzetük az athénivel.

És ez az egész kicsit perspektívába is helyez mindent, teljesen függetlenül ettől a nyomorettó menekültes/bevándorlós hercehurcától: ritkán gondolunk bele, hogy mennyi ember van a világon, akinek ez a fullasztó és rengeteget szidott város és ország maga a csoda. És jó azt hallani, hogy ez az öt ember, aki megpróbál saját maga boldogulni, mennyire hálás ezért nekünk. Még azt is megtehetik, hogy a kormány plakátjai fölött nagyvonalúan szemet hunynak.