A fél világ azt várta, milyen lesz az első olyan Asterix-album, amelyikben egyik eredeti alkotó sem vett már részt. Most jelent meg magyarul az A. és a piktek, el is olvastam. Én már sírok, te csak majd fogsz!
A fél világ azt várta, milyen lesz az első olyan Asterix-album, amelyikben egyik eredeti alkotó sem vett már részt. Most jelent meg magyarul az A. és a piktek, el is olvastam. Én már sírok, te csak majd fogsz!
Kezdjük a lényeggel, hogy aztán mindenki mehessen vissza képregényt olvasni.
Az új Astérixben nincsen
- rendes rómaiverés
- Julius Caesar
- aranyos nemzetkarakterológia
- vicces római kém
- Asterix
- humor
- hülyén beszélő fekete hajósinas a kalózhajó árbockosarában
vagyis szinte semmi, amitől az eredeti annyira csodálatos.
Innentől jöjjön a cizelláltabb kritika.
A legfrissebb Asterix-album, az Asterix és a piktek azért történelmi jelentőségű, mert ez az első darab a sorozatban, amelyiknek a megalkotásában az eredeti Goscinny-Uderzo-duó egyik tagja sem vett részt. René Goscinny író és Albert Uderzo rajzoló 1959-ben teremtették meg a kis gall falut és a vaddisznókedvelő főszereplőket, és együtt dolgoztak a sorozaton Goscinny 1977-es haláláig. Uderzo ezután egyedül folytatta, író-rajzolóként. Uderzo előbb azt mondta, hogy nem szeretné, ha a halála után bárki folytatná a sorozatot, majd meggondolta magát és 2008-ban eladta a jogokat az Hachette kiadónak, akik persze folytatni akarták. Még arról is szó volt, hogy rajzolni az új kötetet is Uderzo rajzolná, aztán az lett belőle, hogy egy tanítványa lép a helyébe, aki viszont összeroppant a feladattól, így meg kellett találniuk a csere cseréjét. Az Asterix és a pikteket végül Jean-Yves Ferri írta és Didier Conrad rajzolta meg.
Ennél hendikepesebb helyzetből képregényalbum talán sohasem indult. Újoncként folytatni egy legendás, tökéletes szériát az elképzelhető leghálátlanabb feladat, olyami, mint megírni a Biblia 2-t. Képzeljük el, mit művelnének a trollok a szerzővel!
Éppen azért én kifejezetten elfogultan ültem neki az olvasásnak, azzal, hogy csakazértsem fogok engedni a csábtásnak, és elmerülni az önsajnáló régenezisjobbvoltozásban. De annak, aki az eredeti szérián nőtt fel, elképesztően nehéz szeretnie ezt a darabot.
Rengeteg előítélettel ültem neki, ezek közül az egyik legerősebb az volt, hogy az egész nyilván nem fog másból állni, mint hogy ellővik a régi poénokat és felsorakoztatják az összes klasszikus Asterix-toposzt. Ez speciel nem negatív előítélet volt tőlem, én ugyanis tökéletesen el tudok szórakozni újra és újra elsütött poénokon, ha azok eredetileg jók voltak. Én vagyok az az ember, akit őszintén nem zavar, hogy Guy Ritchie összes filmje tök egyforma a Ravasz, az agy óta, ha egyszer szerettem az eredetit. Amúgy is, az ősszéria szexepiljét is is részben az adta, hogy az ember kéjes boldogsággal várta, mikor tűnik föl az újabb balfasz római kém, megint mennyire ki lesz borulva Caesar, a tragikus sorsú kalózinasról nem is beszélve. Ez az új Asterix viszont olyan, hogy elsőre rettentően hasonlít az eredetire, míg rá nem jön az ember, hogy pont a kötelező alapelemeket felejtették ki belőle. De úgy, hogy a helyükre nem jött az égvilágon semmi új.
Pedig már maga a témaválasztás is arra utalt, hogy a legelső új albumot a legjobban bevált Asterix-kaptafára akarják ráhúzni. Ami ugye az, hogy a két főhős olyan idegen országba utazik, aminek a lakóit jól ki lehet figurázni. Ezúttal a pikteket, vagyis a skótokat választották, bár egy izraeli kaland sokkal több humorlehetőséget rejtett volna magában. Szóval kiválasztották a pikteket, aztán jól el is felejtkeztek róluk. A sztori során ugyanis összesen 3 dolgot tudunk meg a skótokról:
– kockásban járnak
– lazacot esznek
– az egyik tavukban el egy dínószerű szörny
és slussz. Az Asterix-sztorik egyik legbájosabb vonása volt az a finom humor, amivel a meglátogatott népeket kifigurázák, az utcai és egyéb tömegjelenetek apró villanásai, amik fölött néha el is siklott az ember elsőre, hogy aztán annál nagyobbat neveseen rajtuk. Na ebből a cizellált humorból és aranyos nemzetkarakterológiából 2013-ra nem maradt semmi. A finom, sőt az egyéb humor is ijesztően eltűnt.
A köteten végigvonuló két ismétléses poén egyike az, hogy az egyik főhös olyan formában kattan meg, hogy normál beszéd helyett a legváratlanabb pillanatokban híres diszkó- és más slágerekre gyújt rá. Eleve soványka poén, de ha már, akkor kizárólag filmen vagy rádiójátékban működne, lerajzolva annyira sem vicces, mintha egy videó lejátszása helyett szóban kezdenénk magyarázni, hogy "és képzeld, jön a Pállffy, tudod a volt híradós kádéenpés képviselő ilyen, de bakker ILYEN vörös fejjel és felszólalás közben kitámolyog a parlamenti ülésteremből, még kezet is ráz azzal, aki éppen beszél, aztán odaszól valamit két másik képviselőnek, akik, be fosz tojni, kézzel integetnek a levezető elnöknek, hogy ez részeg, de banyek tényleg, meg kellett készülni."
A másik poénforrás az, hogy a skótok neve Mac-kel kezdődik. Az eredmény kábé annyira vicces, mint a balatoni nyaraló homlokzatára festett Mac Foglak felirat a festett pontysziluett alatt. Mac Olwad, Mac Heaslal, ilyen szereplők vannak, folytassam? Talán az az egy névkifacsarós mondat vicces valamennyire, hogy "A bárdjaink egy szép nótát játszanak a Loch Andloll környékéről", de ez meg nem Mac-es.
A dramaturgiával is bajok vannak, a 43 oldalnyi sztori egyharmadán is jócskán túl járunk, amikor hőseink pikt földre lépnek. Régen nem kellett ennyi tütymögés, hogy rátérjünk a lényegre!
De mi is a lényeg? Egyrészt jól elkalapálni a rómaiakat. Hát rendes, a szériához méltó rómaiverés csak a legvégén van benne, előtte a maximum az, hogy Obelix szétpofoz 2-3 légionáriust, oszt szevasz. Hát én nem erre váltottam jegyet! Mi az, hogy nincs benne legalább 2-3 komplett légió miszlikbe verése?
Aztán az is a lényeg, hogy Asterixékkel jó esetben (a történelemben eddig mindig) úgynevezett kalandok estek meg, például szorult helyzetekbe kerültek, általában egyenesen bele a rómaiak valamelyik börtönébe, ahonnan Asterix furfangossága révén mindig kiszabadultak. Hát most lényegében nincsenek kalandok, sosem szorul a kapca, a két barát irtó sok molyolás után végre elindul egy kalandra, ami abból áll, hogy odamennek piktföldre és kalandozásmentesen rendet tesznek, aztán lehet hazamenni.
De nemcsak a rómaicsépelés és a kalandok hiányoznak fájóan, hanem maga a névadó is. Asterix testileg jelen van persze, de lényegében végig rezonőrként, ő maga nem kezdeményez, nem csinál semmit, se nem cseles, se nem vicces.
A kalózhajó árbokosárból kémlelő szerencsétlenje viszont egészen megmagyarázhatatlanul maradt ki, hiszen a kalózok megjelennek a sztoriban, ki is csinálják őket szokás szerint, sőt a tömegben feltűnik maga a hajósinas is, mégsem kiabál hülye kiejtéssel, ahogy kéne neki.
A képregény vizuálisan nem éri al az Uderzo-féle szintet, de ezt talán senki se várta el. Gyengébb a képek komponálása, kevésbé szellemesek és jól megrajzoltak, de gyengének egyáltalán nem gyengék, így az illúzió azért megvan. Vizuális téren sokkal kevésbé kiáltó a különbség a régebbi Asterixekhez képest, mint dramaturgiában, történetmesélésben és karakterekben.
Szóval szerintem nagy csalódás lesz ez az album mindenkinek, aki ismeri és szereti az eredeti Asterix-történeteket. De a kép csak a tökéletes előzményekhez képest ennyire sötét. Egy gyereknek, aki sosem hallott a kis gallról meg a dagadt haverjáról, jó élmény lehet a könyv, hiszen az egész azért így is aranyos, sőt néhol még mosolyogni is lehet rajta.
Ha a kiadó folytatni akarja, akkor azonnali hatállyal ki kell rúgnia Jean-Yves Ferrit és egy sokkal jobb írót igazolni.