Nagydarab, olyan huszonötéves, igazi spanyol romacsávó volt az agresszív flamenco gitáros. Tényleg buflák volt, ezalatt legalább 185 centimétert értek és legalább 120 kilónyi súlyt. Rövid haj, sápadt arcon gondosan nyírt szakállszerű borosta és nagy hely a két metszőfoga között. Két, nála jelentősen kisebb barátjával együtt lépett be a kocsma ajtaján, de kívülről addigra már kiszúrtam őket, mert látványosan hányaveti módra gyalogoltak el a nagy üvegkirakati üveg előtt, felkaptam rá a fejem. A nagydarab kezében egészen kicsinek tűnt a gitár, de valahogy annyira odaillő volt, mint szkinheadnek a baseball ütő.
Az “Éljen a Pepa” pont az a kocsma, ahonnan őt sem nézték ki (mért is tették volna?), habár haverjaival együtt klasszikusan fiatalos kofa hip-hoposra vették a figurát, legalábbis színesebb volt az átlagnál a dzsekijük. Ez elütött az Éljen a Pepa közönségének inkább hippis vagy egyszerűen szakadt fogyasztóitól, bár mindig előfordult pár elegáns vendég is. A kocsma neve szójáték, mert egyszerre utal az első alkotmányra és a tulajdonosnőre, aki a spanyol csaposnők gyöngye is egyben. A tarka közönség és törzsvendégi kar tulajdonképpen mediterrán városunk aljanépének keresztmetszete, pár kultúra iránt érdeklődő értelmiségivel. Matrózok, rakodómunkások (kikötő+piac), helyi csajok, mármint a környező utcákban lakó bohémebbek, néha transzvesztiták, gyakran valahogy odatévedt bölcsészlányok, állástalan képzőművészek mindenféle nációból, szenegáliak és ghánaiak, egy gambiai, raszták és sok-sok latin-amerikai, meg állástalan spanyolok, lengyel ácsok és pár értelmezhetetlen. Rendes kocsma a Pepa, olcsó a pia és gyakran van élőzene, csütörtökön szinte mindig, ha nincs fellépő, akkor jammelés hajnalig, mert zenészből sosincs hiány: spanyol flamenco dobozon püffölők, amerikai bluesmániákusok, mindenféle afrikai és brazil dobosok, mexikói ukelelések és még ki tudja mi más. Ja, a többiek meg mind énekelnek és táncolnak, ahogy azt egy rendes földközi-tengeri mulatóban tenni szokták. A zárás elvileg hajnali egy, de olyankor legfeljebb lehúzzák a rolót és minden megy ugyanúgy tovább. A környék is gyönyörű, van egy park vele szemben csövikkel, az utcában egy egykori puti-klub, most szeptembertől twerk diszkó és a szembe saroknál egy motoros bár, ami előtt igen gyakran hülyülnek a tréfára mindig kész Pokol Angyalai, jó sokan.
Most is csütörtök volt és éppen a chilei öregek játszottak 1975 környékén íródott nyálas nótákat, és pár klasszikus latin slágert, meg úgy mindent. Nem kifejezetten rosszak, de már éppen elaludtam (mindenki más is), amikor megérkezett az agresszív gitáros. Ránézett a zenekarra és egyből dühös lett. Olyan fejet vágott, mintha egy óriási ordítással lesöpörhetné őket a színpadról. De a Pepában az úri közönség nem tol le másokat a színpadról, (nem az a botránykodós hely, a súlyos következmények miatt) ezért leült a haverokkal egy asztalhoz, egy olyan pici székre, hogy már szélesebb volt a magasságánál. Idegesen forgatta a földre támasztott sokhúrost a nyakánál fogva. Néha, egy-egy ismertebb dalnál felkapta és bekapcsolódott, de az erősítés miatt ők nem hallhatták, csak mi és jó volt.
Egyre idegesebb lett és már fennhangon alázta a fellépőket, ami egyébként igen nagy tetszést aratott. Majd egyre bátrabban pengetett bele a nyugdíjasabb zenébe és ez már a színpadon is feltűnt. Közben igazi malandro pofákat vágott, azaz mutatta, hogy tudna ő, egyben le is nyomna mindenkit, de mégsem. Kérdeztük, hogy mikor játszik, mire azt mondta, hogy semmi sincs megbeszélve, meg be is van rekedve, de nyilvánvaló volt, hogy a hangja eleve rekedt, ami spanyol cigányzenészeknél nem biztos, hogy hátrány, úgyis csak jajongani kell, meg búgni. A hangulat csak feszült, igazából a zenészek is abbahagyták volna már az egészet egy sörszünetre, mert valahogy zizegett a levegő. Az agresszív flamenco gitáros élesztette a tüzet és nagyon zavarta a teret, valaminek nyilvánvalóan történnie kellett.
Ekkor rákezdett a chileiek énekesnője, akit sosem lett volna szabad mikrofonközelbe engedni, kivéve légitámadáskor. Annyira de annyira hamisan énekelt, hogy egyből kimenekült a hallgatóság fele dohányozni és friss levegő közelében vörösborozni, de minél távolabb a fals sikongatásoktól. Már éppen azt latolgattuk, hogy elmegyünk hunyni, mert hiába van ott az agresszív flamenco gitáros, ha sosem kerül sorra és arról tanácskoztunk, adjunk-e még tíz percet neki vagy nem.
Egyszercsak CSEND lett. Nyilvánvaló, hogy valami történt a bárban és mind visszatódultunk. A chileiek ugyanis levonultak megérdemelt cigarettányi szünetükre. Egy pillanat alatt a színpadon termett az akkor már nem agresszív, hanem a világot szétszakítani akaró gitáros és azonnal nekiállt. Picsajól pengette a húrokat, akkora gyönyörűséggel, annyira élvezte, mintha valami nyársra húzott frissen sült kismalacot simogatott volna szeneslapátnyi kezeivel. Két számot játszott el megállás nélkül, rekedtes hangon kísérve a gyors és roppant érzéki flamencót. Mindenki vad táncolásba kezdett, tekeredtek a csuklók és az egyritmusú dobogástól már az öreghajópadló is elkezdett fel-feldobálni. Ahogy egy másodpercre abbahagyta a húrok hihetetlen pontos lefogását és pengetését, már kapta is a közönségtől egyhangon, hogy
OLÉÉÉÉÉÉÉÉÉ
Majd tapsvihar.
Ekkor hirtelen, gyors váltással visszakapaszkodtak a chileiek nyekeregni a színpadra és szó szerint letessékelték a gitárost.
El is indultunk hazafelé, azon tűnődve a díszpálmafasor alatt, amit meg is beszéltünk, hogy azért mégiscsak jó ez az unalmas costa blancai őszi este. Élőzene van, meg az agresszív flamenco gitáros is odavert így csütörtökön kicsivel éjfél után, tehát valójában már pénteken.
Copyright by Bence Zákonyi 2016 Tucanoprod.com