Az áram csak jön és megy – nyaralás és erdőtűz a Peljesac-félszigeten

“A teraszról kinézve azt láttuk, hogy a szárazföld felé eső hegyek felett narancsszínű az ég, valószínű volt, hogy tűz van.” Turisztikai vendégposzt olvasónktól, Salamon Csabától, égből potyogó döglött madarakkal, porig égett borászattal és egy szarajevói rejtéllyel.

–––––––––––––

Amikor szombaton a néhol még füstölgő Peljesac-félszigetről megérkeztünk Szarajevóba, kissé feszülten vettük észre, hogy a belváros felett itt is füst terjeng.

Egy héttel azelőtt indultunk el a peljesaci Orebićbe. Nagyon meleg volt, az autó hőmérője ritkán mutatott 35 foknál kevesebbet, nem elég, hogy döglött madarak potyogtak az égből, kis híján még a bosnyák határőr is elfelejtette elkérni a zöldkártyát. A félsziget vékony, hosszú nyúlványára érkezve a sok szőlő és sok borárus meglepetést okozott: ebből a szempontból készületlenül érkeztünk, a szép, egészséges, korábban csak könyvekből ismert gyalogszőlő és a sok pincészet menő borvidékre utalt.

A wifi és az okostelefon korában persze nincs ok ilyenfajta ijedtségre, vasárnap néhány óra alatt találtam a neten néhány borászatot – például a Napa-völgyből hazatért szupersztár, Miljenko Grgic trsteniki pincéjét –, amelyeket érdemesnek látszott felkeresni.

Vasárnap a továbbra is rekkenő hőségben csak a tengervízben érezte komfortosan magát az ember, este is csak a helyi korzó népszerű fagylaltosáig sétáltunk el. Még hétfőn is nehéz volt kirándulásra adni a fejünket, de beerőszakoltuk magunkat az autóba, és elmentünk a félsziget tövéhez. A keskeny szárazföldi összeköttetés két szélén lévő települést (Ston–Mali Ston) egy hegyoldalban végigfutó, a kínai nagy falra emlékeztető várfal is összeköti, amelyen át is lehet sétálni a két település között, de a hőségre való tekintettel – az autóhőmérő fél óra napon állás után 49 fokot mutatott – nem éltünk ezzel a lehetőséggel. A vár régen a stoni sólepárlót védte, ami mai napig működik, meg is lehet nézni, úgyhogy meg is néztük. Hazafelé lementünk a prapratnói öbölbe, ahonnan Mljetbe mennek a kompok, de egy ismerős szerint szép strandja is van. Az ismerősnek igaza volt: az öböl partján nemcsak finom homok, hanem lassan mélyülő és kristálytiszta víz is fogadott, az ilyesmi így együtt Horvátországban ritkaságszámba megy. El is határoztuk, hogy másnap Dubrovnikból hazafelé is megállunk itt hűsölni egyet.

Aztán este – talán 11 körül – elment az áram. A teraszról kinézve azt láttuk, hogy a szárazföld felé eső hegyek felett narancsszínű az ég, valószínű volt, hogy tűz van valahol.

Másnap megreggeliztünk, aztán megint elment az áram, és elindultunk volna Dubrovnikba. A szállásadó anyukája szólt, hogy valahol a félszigeten erdőtűz volt, illetve van most is, ezért nem volt áram este és ezért nincs most sem, talán délután lesz. Mondtuk, hogy jó, és hogy megyünk Dubrovnikba. A néni erre azt mondta, hogy a tűz miatt egy helyen le van zárva az út, csak komppal tudunk a szárazföldre kijutni, vagy légi úton. Erre mondtuk, annyira azért nem sürgős, elmegyünk másnap, ma itthon maradunk és strandolunk.

Annyi gond volt csak, hogy nem volt nagyon mit enni. A szomszéd szupermarket be volt zárva, átmentem egy másikba, az is, de itt legalább kiírták, hogy az áramszünet miatt. Félő volt, hogy az éttermek sem nyitnak ki, ezért az egyetlen nyitva lévő boltban, egy pékségben vettem néhány pizzaszeletet és – a rendkívüli állapotra való felkészülés első lépéseként – egy kenyeret. Majd lementünk a strandra, néztük a füstfelhőbe burkolózó távoli hegyeket.

Kora délután hazamentünk. Az utcán az élet zajlott, ahogy szokott, a gyerekek próbaképp megnyomták a csengőt – nem csengett. A feleségemnek eszébe jutott, hogy amikor egyszer nálunk a faluban nem volt áram, a nagy CBA akkor is nyitva volt, az ilyen boltokban biztos van generátor, így kiautóztunk a város szélére, és ott a szupermarketben tényleg nem tartottak kényszerszünetet, vettünk tejet, felvágottat, vizet. Aztán megnéztük az Orebić feletti hegyoldal több száz éves jegenyéit, a ferences kolostort, élveztük a panorámát, szedtünk babérlevelet, elautóztunk a félsziget nyugati, az erdőtűzzel ellentétes irányban lévő végéig, fürödtünk egyet a naplementében, és hazafelé láttuk, hogy nemcsak a szomszédos Korčulán, nálunk is égnek a fények – nagyon örültünk, hogy egész napos kihagyás után újra megy a hűtő és a klíma.

Szerda reggel volt áram, tehát wifi is, megnéztük a helyzetet (www.hak.hr/en – nagyon hasznos oldal a Horvátországba autóval utazóknak), megnyitották az utat, irány Dubrovnik. A tűz helyéhez közeledve a fekete, itt-ott füstölgő domboldalak már messziről látszottak. Szívszorító volt keresztülmenni a Trstenik feletti szűk hegykatlanon, amely néhány zöldellő foltot leszámítva teljesen kiégett, az út alatt-felett mindenütt feketeséget, leégett lombú fákat lehetett látni. Aztán a félsziget eleje felé közeledve újabb élénk tüzet láttunk, nem is túl messze az úttól.

Dubrovnik csalódást keltett: hiába az értékes műemlékekben gazdag óváros, a rengeteg turista és a hőség miatt emészthetetlenül töménynek éreztük. Nincs is igazi élet a falai között: néhány hivatalt leszámítva nincs ott semmi civil, minden a turistákért és a turistáknak van. Ebből a szempontból Split például sokkal igazibb, ott a hal- és a zöldségpiac is a régi városfalakon belül található. Azért érdemes lenne egyszer valamikor alaposabban megnézni, mondjuk ősszel, amikor a Neretva deltájában is érik a mandarin.

Néhány óra kóválygás után elhatároztuk, inkább hazamegyünk. Beültünk a parkolóházban (óránként 30 kunáért) álló kocsiba, ekkor vettem észre, hogy jött egy üzenet: szállásadónk érdeklődött, Dubrovnikban vagyunk-e, mert megint lezárták az utat. Elindultunk hazafelé, Stonban a sólepárló mellett már állt a sor. Néha kicsit haladt, de hamar észrevettük, hogy csak akkor lett rövidebb, amikor valaki visszafordult. Volt, hogy elviharzott mellettünk egy-egy tűzoltó- vagy rendőrautó, már amennyire az összevissza álló kocsiktól tudtak. A blokádot egy darab rendőr alkotta, aki nem engedett senkit tovább, és minden kérdezősködőtől igyekezett flegmán-kurtán megszabadulni. Felmerült, hogy kerülővel, komppal menjünk haza, de akadt egy kisebb probléma: egy darab személyi sem volt nálunk.

Peljesacra a komp innen kb. 50 km-re, Ploće városából indul. Közé ékelődik be Bosznia-Hercegovina rövidke tengerpartja, így a komphoz kétszer keresztül kell menni a bosnyák–horvát határon, ami iratok nélkül nem tűnt egyszerűnek.

Visszafordultunk, megkerestük Stonban a rendőrörsöt, ahol határozottan azt mondták, ha elmondjuk a határon, hogy Orebićben lakunk, ott hagytuk az iratainkat, és az erdőtűz miatt csak komppal tudunk hazamenni, egész biztosan átengednek. Elég meseszerűen hangzott, de jobb ötlet híján nekivágtunk; bejött a rendőr jóslata, mind a kétszer simán átengedtek. Mondjuk az erdőtüzet nem kellett bizonygatni, a füst a határátkelőktől is jól látszódott.

A horvát rádióban sokat beszéltek a peljesaci tűzről, Grgic nevét is emlegették.

Ploćéban felszabadultan fizettük ki a 282 kuna viteldíjat, ráadásul elértük a kompot, amelynek menetrend szerint már fél órája úton kellett volna lennie, így még felszabadultabban wifiztünk a fedélzeten. A hírekből kiderült, hogy Trsteniket előző nap evakuálni kellett, 2000 hektár erdő, olajfa és szőlő ment tönkre, de emberéletben és házakban nem esett kár – kivéve Grgic pincészetét, amely teljesen odalett. A kompkikötőtől hazafelé autózva észrevettük a teherautót, amelyik az útlezárásnál előttünk állt, ugyanis megnyitották közben az utat.

Szerencsésen végződött a napunk, már arra sem emlékszem, volt-e este áram.

Amikor csütörtökön felébredtünk, egészen biztosan nem volt. De reggelizés közben visszajött, így elmentem a halboltba, azzal az okoskodással, hogy ha délután épp nem tudjuk használni az elektromos tűzhelyet, akkor a kerti grillen sütjük meg a halakat.

Korábban nem tudtuk eldönteni, hogy a szemközti, személyhajóval 15 perc alatt elérhető Korčulát, vagy a távolabbi, de érdekesebbnek tűnő Mljetet látogassuk-e meg. Az erdőtűz eldöntötte a dolgot, a mljeti komp az időközben újra lezárt útszakaszon túlról járt, Korčula maradt egyedüli lehetőségként. Mindenesetre a városnézés okozta örömök mellett az is a hajózás mellett szólt, hogy mivel ott végig volt áram, biztosak lehettünk benne, hogy tudunk például fagyit venni. Korčula tényleg szép város, kompakt Dubrovnik, nagyságrendekkel kevesebb turistával, a székesegyházban Tintoretto-oltárképpel.

Péntek este kaptuk a jó hírt, hogy ismét megnyitották az utat, így másnap végig szárazföldön tettük meg az utat Szarajevóig. A város feletti füstről kiderült, hogy ez nemes célt szolgál: a bazár számtalan csevapdzsinyicájának kürtőiből származik.