A Dunának hangja lett. A Szabadság hídról hajoltam ki éjszaka, hazafelé, és a víz sistergett, mint egy adásszünetre hangolt televízió.
A Dunának hangja lett. A Szabadság hídról hajoltam ki éjszaka, hazafelé, és a víz sistergett, mint egy adásszünetre hangolt televízió.
Minden drámai természeti jelenségben van egy apró részlet, amit nem ír meg senki. Három éve ősszel Kolontárnak alvadtvérszaga volt. Egy adományokkal megpakolt, kiszuperált tűzoltóautó útját követtem végig a vörösiszappal elöntött faluig, ahol mindent elöntött az alvadt vér szaga. Érthető, mondjuk, a vörösiszap ugyanúgy a vasionoktól vörös, mint a vér. A vadul megáradt Duna pedig sistereg.
Nem értem, mitől. A pillérek, ahol látványosan behorpad az alpesi erővel zúgó víz, messze voltak. A víz felszíne sistergett, egyszerűen hallható lett, ahogy a normál vízmennyiség közel négyszerese kénytelen elférni hellyel-közzel ugyanabban a mederben. Budapest közepén nincs ártéri erdő, ahol a fölös víz elterülhetne.
Újszerű, izgalmas, fenyegető, csodálatos arca volt ez a Dunának, amit csecsemőkorom óta ismerek. Négyéves voltam, amikor az apám megvette azt a kis házat Gemencen, ahol 18 éves koromig gyerekkorom összes nyarát töltöttem. A nyári Duna más. Alacsony, lassú, barátságos, úszni lehet benne és horgászni, teljes sebességgel rohanni a partvédő kövezésen. Harmincéves koromig a motorcsónak volt az egyetlen gépjármű, amit vezetni tudtam. Apám a gemenci szarvasokból álmodta meg azt a tudományos kutatómunkát, amivel több mint tíz éve foglalkozik, és ami egy szépen napon, ha mások átveszik tőle és folytatják, lehetővé teszi majd a hosszú távú űrutazást. A kis házban pár nap múlva másfél méteres víz áll majd.
A Szabadság híd közönsége nem változott. A híd szerkezetén egyetemista lányok ittak rossz söröket, német turistafiúk készítettek fényképeket, a budai oldalon egy srác kifeküdt a lépcső korlátjára és kurjongatott. Pár méterre tőle már csak az áramlás rajzolta ki az alsó rakpart szalagkorlátját. A víz felszínén az uszadék hátborzongató tempóban nyargalt, a vízfelszín nyugtalanítóan közel volt a híd járdájához, mint a Karakorum csúcsai a Qatar Airways Doha–Szöul járatának ablakához.
A kajakra gondoltam, amit egyszer majd megcsináltatok, a baidarkára, amiről Freeman Dyson brit fizikus és űrhajótervező fia, George, írt könyvet. Az Aleut-szigetek őslakói találták fel; átmenet valahol a kajak és a szörfdeszka között; uszadékfából és fókabőrből készült; egyszerre ruha, csónak és exoszkeleton; arra van, hogy a viharos tengeren lehessen száguldani és vadászni. Erre a vízre egy baidarka kéne, vékony aleut lapáttal, lehetne repeszteni a kavargó, barna árban, és hallgatni éjszaka, ahogy sistereg.