Ez a város tíz éve kulináris sivatag volt. De 2005. február 2-án megismertem egy amerikai férfit, szerencsére, aki elvitt egy 4-5 paddal és ugyanennyi asztallal felszerelt kis lyukba a belvárosban, és onnantól minden oké volt, mert disznóhúsos gőzgombóc. A Momotaróról van szó.
Ez a város tíz éve kulináris sivatag volt. De 2005. február 2-án megismertem egy amerikai férfit, szerencsére, aki elvitt egy 4-5 paddal és ugyanennyi asztallal felszerelt kis lyukba a belvárosban, és onnantól minden oké volt, mert disznóhúsos gőzgombóc. A Momotaróról van szó.
Disznóhúsos gőzgombóc
Az amerikai férfit Erik D’Amatónak hívták, 1999-ben költözött némi afrikai és kelet-európai csavargás után Budapestre, a Bajcsy-Zsilinszky útra, ahol egészen tavaly augusztusig lakott. Tíz éve kiváló barátom, és ahogy más kiváló barátaimat, őt is úgy ismertem meg, hogy írtam neki egy levelet, hogy nem működik a blogján az RSS. Fogalma nem volt, hogy miért, úgyhogy megjavítottam neki, cserébe írt, hogy vesz nekem egy sört. Akkoriban nagyon le voltam égve.
Egyáltalán nem sejtettem, hogy a budapesti ebédeléseimet és vacsorázásaimat alapvetően megváltoztató nap lesz 2005. február 2. Inkább azt hittem, hogy arról fogom megjegyezni, hogy délelőtt felhívtak az egyetemről, hogy megfeleltem az államvizsga írásbeli dolgozatán, amit előző nap írtam meg, és hogy menjek be valamikor három héttel később letenni a hippokratészi esküt, illetve azt a csökevényes izét, ami abból mostanra megmaradt. Ennek nagyon örültem, mert ekkorra már rettenetesen untam az egészet, de egyáltalán nem sejtettem, hogy a disznóhúsos gőzgombócoknak még jobban fogok örülni, mint az egyetemi tanulmányok végének.
Disznóhúsos gőzgombóc
A Momotaro 10 éve még nem terjeszkedett át a volt Nimród étterembe, azt talán csak különteremként használták, nagy kínai zabálásokra fenntartva. A Széchenyi utca sarkáról kellett bemenni, a piros lampionok alatt, ami mai szemmel különösen költői, miután ez volt a kevés konyha egyike, ami lámpásként pislogott a város pre-gasztroforradalmacskai sötétségében. Söröző helyett ide jöttünk, a hely 4-5 padból és asztalból állt, rendelgettünk ezt-azt – én eléggé óvatosan, mert akkoriban nagyon le voltam égve –, és Erik mondta, hogy a disznóhúsos gőzgombócból feltétlenül enni fogunk egy adaggal. Ettünk. Igaza volt. Minden más is elég jó volt, de a disznóhúsos gőzgombócok epifániaként értek.
Ma, amikor Michelin-csillagos éttermek, avantgárd ebédmenük, császárhúsos vietnámi palacsinták, kétszer sütött sült krumplik, pisztáciafagylaltos briósok, feketeribizli-illatú kenyai kávék, grépfrútillatú dán sörök és ropogós bőrű, vajpuha sült kacsák között válogathatunk, amikor ennénk vagy innánk valamit Budapesten, elég nehéz elképzelni, hogy micsoda istencsapása volt ez a hely 10 éve. Volt a Szabadság tér mellett az Iguana, ahol lehetett normális sajtburgert enni, volt a Momotaro, és kábé ennyi, semmi mást nem tudok felidézni, ahová szívesen elmentem enni, és nem is csak azért, mert akkoriban nagyon le voltam égve. Szerencsére azonban semmit nem kell elképzelni, mert Szily László írt egy cikket Prolik homárszószban címmel, ami a szoci agyhalál mellett a közép-kétezres évek Budapestjének gasztronómiai sötétségéről is szól, és abból minden kiderül.
Sajnos méltatlanul keveset jártam életemben Kínában, így fogalmam sincs, hogy a Momotarónak mi köze van ahhoz, amit Kínában főznek, de azt tudom, hogy az utóbbi tíz évben számtalanszor ettem itt jót, miközben éttermek jöttek, éttermek mentek, aztán egyre több és egyre jobb étterem jött, és ez most már talán így is fog maradni. A Momotaro soha nem hirdette magát, nagyon még a neve sem volt kiírva sehova, teljesen szájhagyomány útján terjedt. Egy tucat ember biztos van, akit az Erik után én vittem el oda először, el is gondolkoztam rajta valamikor, hogy milyen jó Momotaro-kapcsolatiháló-térképet lehetne készíteni.
Pár évvel ezelőtt úgy nézett ki, hogy mint minden jó helynek Budapesten, ennek is vége lesz, talán az entrópia, talán a konkurencia hiánya miatt. A kedvenc ételeim közül egyre többet éreztem íztelenebbnek, a csajom is mondta, hogy a zöldséges gombócok töltelékének fajgazdagsága visszaesett, ráadásul egyre-másra nyíltak a gombócokkal és tésztalevesekkel kísérletező új helyek. Aztán a Momotarónál jobb igazából egyik se lett, és a Momotaro is gatyába rázta magát, nagyjából fél éve tűnt fel, hogy megint elkezdtek jól főzni, talán jobban, mint valaha. Ha volt is hullámvölgy, már vége.
Disznóhúsos gőzgombóc
Szóval minden fasza. A felsőoktatásnak például azóta se tettem a környékére se a lábam. Eriket akkor láttam utoljára, amikor a hazaköltözésük előtti este a majdnem, de korántsem teljesen üres nagy lakásukban ténferegtünk, megettük az utolsó doboz spéci szardíniáját, a kezembe nyomott fél üveg Chivas Regalt – lol! –, majd hazasétáltam. A Momotaróban egy hete ettem utoljára, káposztás-disznóhúsos ráment, elég jó volt. Szerencsére most nem vagyok túl éhes, mert eszembe jutott a legfinomabb ételük, a disznóhúsos gőzgombóc. Vékony gyömbércsíkokkal megszórt szójaszószba kell mártogatni őket, nehéz úgy időzíteni, hogy a forró, húsos töltelékkel ne marjuk le csontig a kemény szájpadunkat, mert húsz perc, amíg elkészül, és tűrhetetlenül finom illata van, és addigra már nem lehet megállni azt a két percet, amíg fogyaszthatóra hűl, de néha sikerül, és olyankor tényleg minden tökéletes. És egyébként is, a szájpadot borító el nem szarusodó laphám tök gyorsan regenerálódik.
A képek egy disznóhúsos gőzgombócot ábrázolnak, 2008. július 19-én készítettem őket