Nem tudom, pontosan hány éves lehettem, talán tizenhárom vagy tizennégy, esetleg tizenöt, de mindegy is. Hulla fáradtan, lefekvés előtt tettem be az ágy mellett lévő magnómba a másolt kazin kölcsönkapott Nevermindot.
Nem tudom, pontosan hány éves lehettem, talán tizenhárom vagy tizennégy, esetleg tizenöt, de mindegy is. Hulla fáradtan, lefekvés előtt tettem be az ágy mellett lévő magnómba a másolt kazin kölcsönkapott Nevermindot.
Valahonnan megvolt az biztos sejtésem, hogy ez a legfontosabb lemezük, és az is, hogy aki énekel, az már jó pár éve halott. Fejbe lőtte magát. Egy számra sem emlékeztem arról az estéről, csak arra, hogy félálomban azt motyogom, hogy ez csodálatos, lehet, hogy jobb, mint bármi, amit addig hallottam. Pedig amúgy meg voltam róla győződve, hogy a Green Day Dookie-jánál egyszerűen nincs jobb és hozzám közelebb álló lemez.
A többi lemez
A következő években aztán milliószor meghallgattam, majd szépen lassan elkezdtem benne kételkedni, ahogy alighanem mindenki más is. Először az első, fésületlen, bénácska Bleachre tettem át a voksom, az első a legjobb mindig. Aztán az Incesticide című b-oldalakat és kislemezeket összegyűjtő nem-sorlemezre – gondolván, hogy a lemezeket hallgassák a bénák. Később törvényszerűen rátaláltam az In Uteróra, azzal érvelgetve, hogy zajos is, popos is, fura is. Kicsit összegzi mindazt, amit a Nirvana csinált.
A gyilkos lemez
Ezek után egyértelmű volt, hogy ma a Nevermindot vegyem elő. Azt a lemezt, aminek állítólag a nem várt, kezelhetetlen mértékű sikere is közrejátszott Kurt Cobain sorsának szomorú alakulásában. Újrahallgatva úgy érzem, mégiscsak a Nevermind a legfontosabb momentuma, a legnagyobb vívmánya a Nirvana- életműnek. Enélkül nincs is értelme az egésznek. Minden egyéb csak ide vezető próbálkozás, vagy innen történő visszafordulás. Mert nincs tovább. Akárhogy gondolkoztam, egyetlen zenekart sem tudtam mondani az elmúlt 20 évből, amelyik kreatívan tudott volna hozzányúlni a Nirvana örökségéhez. Annyira így van, hogy ha a Nevermindot kivennénk a popzene kronológiájából, mint hivatkozási alapot, nem történne semmi. Visszatekintve úgy tűnik, mintha a Nirvana az underground zenék kámikázéja lett volna. Ledöntött minden falat, ami aztán maga alá is temette.
Az internetkorszak első lemeze
Ma, a millió plusz egyedik hallgatás közben valahogy ugyanazt éreztem, mint először. Hogy nagyon, nagyon egyben van ez a lemez. Annyi különbséggel, hogy akkor kába voltam az egész délutános focizástól, mostanra meg már rég megszoktam, hogy ez a nagybetűs Lemez, ez ilyen, és nem másféle. Pedig pont ez a trükk, hogy nagyon is sokféle. A Nirvanában a metálriffektől kezdve, a punkos ordibálásokon, a hardcore eltökéltségén, a folkos singer-songwriterködésen, a hol karcos, hol poposan gúnyos indie-hagyományig megvan minden. De itt vannak a kortársak közül a Pixies hangos-halk váltásai vagy a Sonic Youth disszonanciája. Mindez kényelmes magabiztossággal, ösztönös egyértelműséggel összeboronálva. Tény, hogy Butch Vig, a producer is sokat tett ezért a lemezért, de hálás volt a feladat. A Nevermind zsigeri lázadása ellenére a múltat nem tagadta, sőt lényegileg semmi mást nem csinált a Nirvana, csak megcsinálta a maga verzióját már meglévő dolgokból. Ezért nincs továbbvihető _Nirvana_, a Nirvana egy arányérzék. Beazonosíthatóan csak epigonjaik lehetnek. Követőjük pedig minden izgalmas zenész.
Apánk, Kurt
Ugyan Kurtnek és a Nirvanának számottevő közvetlen zenei hatásai a grunge-őrületet leszámítva nincsen. Viszont a naplókból hátrahagyott zenei témájú „blogbejegyzések" és a különféle magazinoknak összeállított listák már azt a fajta zenészt mutatták, aki teljesen tisztában volt vele, hogy milyen hagyománnyal van dolga, és hogy végtelen sok felfedezendő zenekar van mindenféle garázsokban és mocskos próbatermekben. Közben az indie-zenék vezető oldala, a Pitchfork mai napig visszhangozza a Kurt által amúgy hihetetlen jó érzékkel kiemelt, felkarolt korpuszt. Köztük olyan zenekarokkal, akiket konkrétan ő mentett meg a feledéstől vagy fedezett fel a nagy nyilvánosság számára, amolyan John Peel-i szerepben. Léteznek olyan elméletek, miszerint az underground mai hőstípusa az, aki már túl van a mainstream-underground klasszikus szembenállásán, és számára az obskúrus zenék megtalálása mellett a megosztás gyorsasága lesz a fő szempont, emellett nála a DIY és a profizmus is egy irányba tart már – friss, izgalmas popzene felé. Hát szerintem ezt kezdte el Kurt Cobain és a Nevermind.
(fotó: Bertrand Guay/Getty)
(Húsz éve halt meg Kurt Cobain)