Az én karácsonyom

Arra gondoltam, hogy most, amikor még mindenki hisztérikusan rohangászik az ajándékokért – meg a fáért, a pontyért és a pulykáért –, elmesélem ügyesen, öt apró kis fejezetben, hogy én viszont miért szeretem a karácsonyt. Ezer éve. Úgy, hogy nem is kicsit, hanem nagyon.

Luc

Anyám szokta mesélni, hogy amikor életem első szentestéjén megláttam a feldíszített karácsonyfát, csak álltam előtte percekig, és azt ismételgettem csillogó szemekkel, hogy de gyönyörű. Erre nem nagyon emlékezhetek, hiszen két hónap híján kétéves voltam csak. Vagyis ez életem második szentestéje volt már, de az elsőn nem ismételgethettem semmit, tíz hónaposan még nem sokan tudnak beszélni, nekem sem ment, hiába voltam korán érő típus. Már legalábbis kiskoromban. Na ebbe kicsit belebonyolódtam, de mindegy, a lényeg úgyis az, hogy azóta is olyan erős érzelmi viszonyulásom van a karácsonyfákhoz, hogy annak tényleg valahogy így kellett megalapozódnia. Teljesen odáig voltam értük egész gyermekkoromban, és ez lényegében változatlan mind a mai napig.

A Jézuska – semmi Mikulás, ő december 5-én este jött, főként semmi Télapó – régen mindig lucfenyőt hozott, azt külön szerettem, már az illata is csodálatos volt. Az nem volt gond, hogy hullik, mert az első szobát csak különleges események alkalmából fűtöttük, következésképpen hetekig kibírta anélkül, hogy lehullottak volna a tűlevelei. A díszeink is szépek voltak, közülük az egyszerűbbeket kedveltem, az egyszínűeket, amik így megbújva csillogtak az ágak közt a fényben. A szaloncukrokat F. néni készítette házilagosan – ezt nyilván utóbb tudtam meg –, tőle vettük, nem töltött bonbonok voltak, de nem tudom pontosan elmesélni, hogy milyenek. Ilyen formázott-olvasztott-ízesített cukrok, aranypapírban, nagyon finomak. Később többen is hozogattak Magyarból igazi szaloncukrokat, ám azokban nagyon nagyot csalódtam: azt hittem, még szuperebbek lesznek, mint F. néniéi, miközben esélyük sem volt szegényeknek.

Made in DDR

Nem igazán emlékszem konkrét ajándékokra. Mondom, hogy maga a fa – plusz a karácsony hangulata – sokkal fontosabb volt. Egy mégis megvan. Nagyon szerettem volna kisvasutat, teljesen odáig voltam. Ilyen rendeset, mozdonnyal, kocsikkal, ami szépen zakatol körbe a síneken. Hét-nyolc éves lehettem, talán kicsivel több, amikor egyszer csak ott találtam a fa alatt, és majd beleháborodtam a boldogságba. Nem volt nagy, méteres ovális pálya, spéci kanyarok, váltók és minden faxni nélkül, de így is fantasztikus volt. Összeraktuk apámmal, elindítottuk, és ment. Elvettem egy kocsit, még egyet, visszaraktam, a másikat is, a tehervagonokra raktam kis terheket, ennyi volt a változatosság. Én csak néztem. Órákon át. Aztán másnap, amikor hazajöttem az iskolából, kezdődött az egész elölről. Harmadnap is, estig.

És akkor egyszer csak megállt a vonat. Nem ment tovább. Néztem jobbról, néztem balról, fogalmam sem volt, mi a baj. Apám is nézte, ő sem jött rá, pedig értett az ilyenekhez. Úgy nézett ki, minden a helyén van, az elem sem merült ki, mégsem találtuk a megoldást. Úgyhogy apám elvitte a cuccot valahova – és utána beütött a mennykő. A kisvasutat nem lehetett megjavítani, és kicserélni sem. Nem volt belőle több a játékboltban. Adtak helyette egy ilyen fém építő-tervező játékot vagy mit. Olyat, amit a képen láttok fent. Mintha egy Oremus-aszút kicseréltek volna egy egervines debrői hárslevelűre. Jó, hogy mind a kettő az NDK-ban készült – de hát egy lapon említeni sem lehetett őket. Vigasztalhatatlan voltam. Aztán eltelt néhány nap, és elkezdtem bíbelődni vele, összeraktam ezt-azt. Kezdetben egyszerű kis izéket, később bonyolultabbakat is. Kisvasutam azonban nem lett utána már soha többé.

Ateizmus

Ezt már megírtam a mikroblogágazatban néhány éve, reblogoltam is egyszer-kétszer, de ha karácsonyról van szó, nem lehet kihagyni. Szóval, az úgy volt, hogy az állami ateizmus keretében nálunk nem volt vakáció meg szabadság karácsonykor. Hacsak nem esett vasárnapra, iskolába kellett menni 24-én is, 25-én is és 26-án is. A téli szünet majd 30-án kezdődött és január 10-éig tartott, ez az ortodoxoknak mellesleg pont jól jött, az ő karácsonyuk beleesett.

Iskolába délelőtt jártunk – volt két év, amikor nem, ez most mellékes –, de azt is meg kellett akadályozni furfangos módon, hogy a tanulók szenteste templomba menjenek, hiszen késő délután volt az istentisztelet. Erre találták ki az ateista est intézményét. Négykor vagy ötkor kezdődött, a részvétel kötelező volt. Bementünk szépen az iskolába, meghallgattuk, ahogy valamelyikünk elmondja, hogy isten nincs, ezt Gagarin bebizonyította, mert amikor fent járt az űrben, nem találkozott senkivel, elvoltunk még egy darabig, aztán szétszéledtünk.

Közben lassan besötétedett, úgyhogy számolgathattuk a karácsonyfákat az ablakokban, hógolyózhattunk, ha volt mivel, és dobálhattuk a csillagszórókat. Ezalatt a szülőknek is volt idejük elhelyezni az ajándékokat a megfelelő helyeken, úgyhogy nem maradt más hátra, mint hazaérve megnézni, mit hozott a Jézuska, és miután keresztanyámék is megjöttek, elénekeltük a Mennyből az angyalt, leültünk vacsorázni és megettük a töltött káposztát.

Különben dühbe jövünk

Az nagy szerencse volt, hogy az igazán jó karácsonyi műsorok délután mentek a tévében 25-26-án, úgyhogy nem volt nagy baj, hogy iskolába kellett menni délelőtt. Az utolsó napokban már amúgy is lazább és barátságosabb volt a hangulat (30-án nemcsak a téli szünet kezdődött, a félév is lezárult), ha nem volt az embernek félni- vagy javítanivalója, vagy ha előző nap nem bliccelte el az ateista estet (amiért jól lekúrták), simán elengedhette magát. Készülhetett lélekben a Tarzanra vagy valamelyik Bud Spencer-filmre, attól függően, melyiket rakták be éppen a műsorba a műsorszerkesztők. Csodálatos volt az egyik is meg a másik is, éppen úgy, mint a karácsonyi teremfoci-bajnokságok, a pár nappal később kezdődő Négysáncverseny és az Asztalitenisz Top 12, máig emlékszem Surbekre, Bengtssonra, Johanssonra és a többiekre – Gergely, Jónyer, Klampár magától értetődik, őket nem elfelejteni nem nagy kunszt –, mind benne voltak abban, hogy utóbb a pingpongnak elég komoly szerep jutott az életemben.

Bud Spencer azóta nemcsak karácsonykor van, hanem mindig – akkora a viccespofon-infláció, mint a pinty –, ám ez egy kicsit sem akadályoz meg engem abban, hogy ha szörfölgetés közben ráfutok valamelyik csatornán, végignézzem és végigröhögjem. Ha századszor látom, akkor is. Az abszolút kedvenc természetesen örökre az első marad: a Különben dühbe jövünk.

Messiás

Semminek sem lett vége azzal, hogy felnőttem, feleségem lett és gyerekeim. A karácsony maradt a legfontosabb ünnep nekünk, úgy is kezeljük. Nem lucfenyőt veszünk ugyan, mert a panelban pillanatok alatt vége lenne. Nem a Jézuska hozza, én veszem és állítom be, a lányok díszítik fel. Még mindig szép, mindig szívesen nézem, hogyan csillog. A szaloncukrot sem F. néni készíti, hanem a Stühmer – ha el nem fogy náluk időnap előtt –, de az is finom. Nem énekeljük el a Mennyből az angyalt, de Händeltől a Messiást berakom a lejátszóba. Nem töltött káposztát eszünk – de nem is pontyot vagy pulykát –, az idén sütőtökkrémleves lesz meg liba, és bizonyára bontok aszút is. Nem Bud Spencer-filmet nézünk, és most már talán nem is a Love Actuallyt, majd kitalálunk valamit. És főként nem megyünk ateista estre – igaz, templomba sem.

Egyvalami lesz hajszálra ugyanúgy: ajándékosztás és vacsora előtt lemegyünk, sétálunk egy szépet a lakótelepen, és számoljuk a karácsonyfákat az ablakokban. Azaz csak szinte hajszálra: hógolyózni nem fogunk. Nincs mivel. Még jó, hogy ettől azért nem dől össze a világ!