Beépülés: így forgattam reklámot a világ legmenőbb autóversenyzőjével

Boscolo Hotel, első emelet, különterem. Tom Kristensen, a legendás Le Mans-i 24 órás kilencszeres győztese meglendíti a kezében tartott horgászbotot. A zsinór végére kötött ólom zúgva repül keresztül a helyiségen, majd hangos csattanással csapódik be a szemközti falba.

“Jó voltam?” – kérdezi Kristensen, kisfiúsan büszke félmosollyal.

“Meglepően! Őrület! Senki meg nem mondta volna, hogy először dobott orsóval ötcsillagos szállodában” – válaszolom elismerően.

Kristensen mosoly nélkül biccent, majd kimegy a szobából.

Nem vagyunk részegek. Nem vagyunk bedrogozva.

Dolgozunk.

***

Van az életnek egy rakás területe, amiben Magyarország egészen menő. Az egyik ilyen a reklámfilmipar. A magyar stábok nemzetközi összehasonlításban is ügyesek, az árak ahhoz képest alacsonyak, a helyszínek kivételesen változatosak, így egy rakás külföldi film – játék- és reklám- egyaránt – forog nálunk. A csajom is dolgozik reklámfilmekben mint díszlettervező, így eleve régóta érdekelt, mi is történik ott valójában.

Aztán egy nap csöngött a telefon. A Moviebar Productions-től, egy külföldiekkel gyakran dolgozó budapesti filmgyártó cégtől hívott Eszter, a gyártásvezető, olyan csodás felütéssel, hogy először azt hittem, direkt szívat. Horgász szakértőre lenne szükség egy forgatáson, ahol valami nagyon híres dán világbajnok autóversenyző a főszereplő, akinek végig horgásznia kell, de nem tudja, hogy kell orsóval dobni. Ja persze, és Illés Béla azt üzeni nagy tisztelettel, hogy aláírnám-e neki a mezemet. De kiderült, hogy Eszter nem viccel, a dán meg mindjárt megérkezik, úgyhogy amint megadták az engedélyt, hogy az egészről riportot írhatok utána, csatlakoztam a stábhoz.

A csatlakozás fizikailag először a Boscolóban történt meg, ahol a megbeszélés szerint bemelegítő edzést kellett tartanom a főszereplőnek, két nappal a forgatás előtt, amiről annyit tudtam, hogy egy Várpalota melletti tavon lesz.

Úgy kellett kigugliznom előtte, hogy a híres ember nem Forma–1-es pilóta, hanem a Le Mans-i 24 órás 9-szeres bajnoka, akinek a neve hallatán Orosz “Benzingőz” Péter extázisba esett, mert az igazi kipufogógurmék szerint Kristensen Schumachernél is sokkal nagyobb bajnok.

***

A helyszínen egy nagy szobában és egy konferenciateremben kéttucatnyi ember gomolygott: a dán rendező, operatőr és producer, a magyar gyártók, az élükön Vikivel, a producerrel, és az itteni stáb fontosabb tagjai.

Ezen a ponton még egyszer érdemes tisztázni, miért is kellettem ebbe az egészbe. A film sztorija szerint két fickó horgászik egy csónakból, és a végén az egyikük egy marha nagy, a másik egy marha kicsi halat fog. De nem akárhogyan, hanem pergetve.

(Balra Tom, a kilencszeres bajnok, jobbra Ole, a vicces műsorvezető)

A pergetés az a horgászmódszer, amikor a pecások nem a karikatúrákon megszokott módon ájuldoznak egy kempingszékben besörözve a botjuk mögött. Hanem folyamatosan bedobálnak, majd kitekernek a vízből valamilyen halat vagy más zsákmányállatot imitáló műcsalit, amire a ragadozó elképzelhetetlenül szerencsés esetben esetleg rákap.

Mivel itt folyamatosan dobálni kell, hamar kiderül, ha valakinek fingja sincs a horgászásról. Kristensen, akiről annyi háttérinfót hallottam, hogy pléharcú és feltűnően maximalista, nem akart beégni, ezért kért személyi trénert.

A filmbeli partneréről, Oléról annyit tudtam, hogy valami népszerű dán reggeli rádióműsor házigazdája, és tud horgászni. Később sajnos igazolta a tézist, hogy nemcsak minden újságíró hazudik, de minden újságírószerű alak is. De amikor kiderült, hogy annyira tud horgászni, mint én énekelni, már bőven késő volt.

***

Éppen megnéztem a forgatáshoz beszerzett, meglepően szakszerű botokat, orsókat és csalikat, amikor bemutattak Kristensennek.

“Hol csináljuk? Menjünk be abba a másik terembe?” – kérdezte bevezető nélkül, és én már felkészültem egy ropogós pilótacsókra, amikor kiderült, hogy az orsós dobásra gondol.

Átmentünk, én meg két perc alatt megmutattam neki a legfontosabbakat. Peremfutó horgászorsóval dobni meglepően egyszerű dolog. Az ember a jobbik keze mutatóujjával a bot nyeléhez szorítja a zsinórt, fogja az orsó egyetlen átfordítható alkatrészét, amit átfordít, szabaddá téve ezzel a damilt, aztán suhint egyet, és ha a zsineget jó pillanatban engedte el a mutatóujjával, a csalija jó messzire repül. Az egyetlen átfordítható alkatrészt ekkor visszafordítja a helyére, és készen is vagyunk.

Mindezt megmutattam háromszor egymás után, majd Mr. Le Mans kezébe adtam a felszerelést. Kristensen megfogta, egy pillanatig nézegette, aztán hátralendítette a botot. “A parton negyedóra alatt megtanítom neki” – gondoltam éppen, amikor suhanást hallottam, majd rövid fütyülést és durranós becsapódást. Tom ugyanis nemcsak szárazon suhogtatott, hanem egyből ki is próbálta a frissen szerzett tudást.

Szerencse, hogy a gyakorló botra hármashorgos műcsali helyett egy horogmentes végólmot tettem fel.

Egészen fellelkesültem, és már arra gondoltam, hogy dobálhatnánk egymásra a terem két végéből kidobós jelleggel, de a főszereplőnek mennie kellett. Kristensen első blikkre zárkózott fickónak tűnt, de az rokonszenves volt benne, hogy mennyire meg akarta tanulni a helyes kéztartást.

Ezen a megbeszélésen derült ki, hogy hiányzik még egy fontos kellék: az istennek sem sikerült egész, pucolatlan, erősen hunyorítva friss fogásnak kinéző óriássüllőt szerezniük. Megadtam nekik pár jobb halas és ismerős orvhorgász elérhetőségét, hogy hátha.

***

Két nap múlva a Várpalota melletti dombokon találkoztunk újra, egy fenyvesek közt elterülő, baromi klasszul kinéző tavon, ami eredetileg lignitbánya volt, aztán a nyolcvanas években egy robbanás után elöntötte a karsztvíz, de olyan gyorsan, hogy a tolólapos bányagépektől kezdve minden benne maradt, plusz beleszakadt a lyukba egy jó darab fenyves is, ahogy volt, fákkal.

Amikor megérkeztem, a fák nem látszottak, a többtucatnyi, a szakma íratlan kódexének megfelelően alaszkai olajkitermelő munkásnak öltözött stábtag viszont igen. Nem ismerek egyetlen szakmát sem a hónaljig érő guminadrágot viselő műlegyezőkén kívül, ahol ennyire szigorúan összeöltözne mindenki, mint a filmiparban. Ennyi bakancsot, oldalzsebes melósgatyát és melósmellényt a detroiti autógyártás fénykorában sem lehetett látni.

Hamar előkerült Tom is, odaálltunk a partra, és ezúttal már zavaró plafontól és falaktól mentesen kezdhettünk gyakorolni. De nem tartott az egész negyed órát sem, mert vagy én vagyok a peremfutó orsó Comenius Jánosa, vagy Kristensen ennyire tehetséges, de három lengetés múlva már úgy dobott, mint bárki.

***

Így végre rendesen körülnézhettem, hogyan folyik egy reklámfilmforgatás. Stábtag voltam most, nem újságíró, de a szakértői státusom miatt szabadon tudtam mozogni mindenfelé.

Itt is, mint mindenhol az életben, kőkemény osztálytársadalom van, bár a viszonyok egy kívülálló számára nem egészen átláthatóak.

Az biztos, hogy az uralkodó osztály krémjének tartózkodási helye a szent Ügyfélsátor. Ez alatt helyekednek el az Ügyfelek, az Elfek és más olyan éteri lények, akik a pénzt adják. Ők saját büféasztalról falatozhatnak. A sátor ebben az esetben egy tóparti horgászház teraszán, a fő kameraállás mellett volt felállítva, és olyan hangulatot árasztott, mintha az indiai alkirály éppen meglátogatna egy tigrisvadászatot.

A következő hatalmi központ a rendező és az operatőr, főleg, ha külföldi produkcióról van szó. Ők úgy viselkednek, mint két főpap. A rendező üzeneteit az első asszisztens továbbítja – na jó, fogalmazzunk naturalistán: ordítja kisujjnyira dagadt nyaki erekkel – a stáb felé. Az asszisztensnek, ahogy láttam, Kövér László, egy óvónéni, egy inkvizítor, Uri Geller és egy nindzsa képességeit kell ötvöznie.

Az operatőr – úgy is, mint püspökhelyettes – már élőszóban kommunikál a neki legfontosabb csapattal, vagyis a kamerás-világosító genggel. Ők az egész forgatás legjobban kinéző arcai: egy csapat nagydarab, izmos, kitetovált, mellényes-bakancsos keményfiú, csak a motorok hiányoznak. És ők kezelik azt a csodálatos eszközt, ami engem olyan eufórikus állapotba hozott, hogy azóta is tart: a kránt.

A krán hatalmas, gyönyörű, alientechnológiás gépezet. Távolabbról olyan, mint egy bolyóközi gémeskút. De alapvetően egy kerekeken gördülő, félig átlátszó elemekből álló komplex daruról van szó, ami úgy van összerakva, hogy a végére szerelt kamerát bármerre lehessen mozgatni. A kránt egy szerencsefia kézzel kezeli, és olyan puhán és lassan mozog, ahogy csak az igazán drága dolgok szoktak. Önmagában ezt órákig elnéztem volna.

Én a kellékesekkel dolgoztam együtt, akik príma fejeknek bizonyultak. Talán azért voltak ennyire barátságosak meg lazák, mert ebben a filmben relatíve kevés kellék volt: a csónak a felszereléseivel és a két fickó a horgászcuccával, pecás göncökben, oszt helló. A stáb legjobban öltözött tagja Sinya kellékes volt a láthatóan házi készítésű, élénklila “GUNS N’ ROSES WAS HERE” feliratos pólójában.

De egy izgalom nekik is jutott: a nagy süllő csak a forgatás reggelén indult el Budapestről, és nem lehetett tudni, megfelelő lesz-e. Aztrán déltájban befutott az illetékes, a hóna alatt egy gyerekkoporsó méretű hungarocell ládával.

Ismerősnek tűnt, mármint nem a döglött hal, hanem a fickó, ki is derült, hogy évekig volt a Bar Ladino üzletvezetője, és a pult két oldalán találkoztunk.

Szép nagy, hat kiló körüli, kőkeményre fagyott süllő olvadozott a ládában. Kókadtabb volt szegény, mint egy tapolcai Fidesz-aktivista, nagy felületeken hiányoztak a pikkelyei, és megszáradt a farka vége. El is kezdtem aggodalmaskodni, mire a töbiek nevetve legyintettek, hogy “ugyan már, az utómunka csodákat tesz”. De olyan kemény volt, mintha Melocco Miklós faragta volna ki gránitból, így kiraktuk olvadozni a félárnyékba.

A stábhoz tartoznak még a színészeket szépítgető ruhások, fodrászok és sminkesek, de velük kevesebbet találkoztam, mert egy horgászházban öltöztették a két főhőst. De olyan menő volt a line up, hogy a fodrász nagy meglepetésemre Dóri, a privát fodrászom volt, a ruhás meg maga Je Suis Belle Dalma. Ha már itt tartunk, a kellékesek főnöke a Borgiákért Emmy-díjra is jelölt Csuti volt, de hát nem véletlenül forgat itt annyi külföldi.

A stábarisztokrácia igen fontos tagjai a producerek és a gyártásvezető, de azt most nem tudtam megfigyelni, hogy mit művelnek forgatás közben. Szintén alapszereplő a díszlettervező, illetve az építész, de itt speciel nem volt rájuk szükség.

***

Az egész forgatás dinamikája irtó érdekes. Az elején mindenki úgy dolgozik, mit valami beszpídezett piramisépítő rabszolga. Aztán onnantól, hogy elkezdődnek a konkrét felvételek, megváltozik a ritmus: felvétel közben a közvetlen érintetteken kívül mindenki ledermed, és félájult állapotban ül, dől vagy hever, amíg nem szabad újra mozogni és zajongani. Távolabbról nézve olyanok, mint az újra meg újra megriasztott gyíkok egy napsütötte kőfalon.

Amikor nem szabad semmit csinálni, a XXI. századi embernek egy opciója marad, a telefonbasztatás. A forgatások legjellemzőbb, bár félrevezető látványa ezért az, hogy 1 ember ordít, 100 pedig a telefonját cseszteti.

A forgatások gerappája a krénápp, amiről egy ideig azt hittem, hogy valami dán malackodás, de kiábrándultan rájöttem, csak egy prózai crane up-ról van szó.

A forgatások agórája és szentélye pedig a büfékocsi. Nem egy gagyi kis palacsintás utánfutóra kell gondolni, hanem komplett guruló étteremre, végtelen üdítő-, kávé és kajaválasztékkal.

*****

Mivel az egyik kamera a horgászház fateraszán volt, ami minden rendes lépéstől remegett, a stábnak úgy kellett járkálnia, mintha a Hülye Járások Minisztériumából érkeztek volna.

Maga a film egyszerű lett volna, ha nincs benne halfogás. Így viszont Olénak és Tomnak nemcsak dobálnia kellett, fárasztania is. Ezt egy búvár segítségével oldották meg. Itt végre szinte segédrendezőnek érezhettem magam. Sose hittem volna, hogy valaha olyan művészi instrukciókat fogok adni egy teletetovált, izmos búvárnak, hogy miként viselkedjen úgy, mint egy dühös öreg süllő, aki vadul rázza a fejét. Lehet, hogy legközelebb egy kőszínházba fogok beépülni!

Ennél a jelenetnél derült ki végképp, hogy Ole jól átrázott minket, mert annyit ért a pecához, mint Kocsis Máté a sminkeléshez. Eleve nem tudott dobni. De egyáltalán nem. Fárasztás közben meg – hiába instruáltam úgy, mint egy különösen ihletett Sztanyiszlavszkij – össze-vissza rázta a botját. Bezzeg Kristensen kapásból beugorhatott volna Tutajosnak a Tüskevárba. Büszke is voltam rá.

Óráról órára világosabb lett, hogy egy megbízhatósági autóversenyzőnél nincs ideálisabb reklámszínész, Tom ugyanis akárhányszor újradobott, mindig ugyanúgy, ugyanolyan arckifejezéssel – semmitmondóval –, és sosem lázadozott vagy ilyesmi. Aztán amikor már egy huzamban vagy két órája ültek a part elé lehorgonyzott csónakban, a harmincfokos, tűző napon és soktucatszor felvették az egymáshoz igencsak hasonlító jeleneteket, Tom, a Gépember fogta magát, az arcát tátott szájjal az égnek fordította – mintha mondjuk autentikus farkasüvöltésben akarna kitörni –, elkezdett hörögni, hogy ÁÁAAÖRGHHHHHÁÁÁ, majd a zsinórja végén lógó gumihalat belelógatta a szájába és ráharapott. Fogadjuk, hogy még egyetlen Le Mans-rajongó sem látott ilyet tőle!

Ekkor gondoltam arra, hogy mennyivel jobbak lennének a reklámok, ha azt mutatnák, ami a kamera mögött zajlik.

Reklámstábban dolgozni nagyszerű. Egy fontos képesség kell az érvényesüléshez: az marad életben, aki képes bármikor megszakítani a sztorizást, és 5 perc múlva ugyanonnan folytatni.

Mivel én erre szerencsére képes vagyok – legföljebb egy másik sztorit folytatok, mint amit elkezdtem – hónapok óta nem éreztem magam olyan jól, mint itt. Alig várom, hogy megint beépülhessek, és újabb szakmát próbálhassak ki.

(Fotók: Moviebar Productions)