Eredetileg nem voltam egy kávés ember. Kamaszkoromban, amikor először kipróbáltam a városi parkkal szembeni cukrászdában, olyan szívdobogásom lett, hogy frászt kaptam, úgyhogy sokáig csak teáztam inkább. Az utóbbi években ehhez képest rászoktam rendesen.
Eredetileg nem voltam egy kávés ember. Kamaszkoromban, amikor először kipróbáltam a városi parkkal szembeni cukrászdában, olyan szívdobogásom lett, hogy frászt kaptam, úgyhogy sokáig csak teáztam inkább. Az utóbbi években ehhez képest rászoktam rendesen.
A kávét nem szeretni könnyű volt. A kommunizmusban és a rendszerváltást követő zavaros esztendőkben az emberek nem fogyasztottak jó kávét szinte egyáltalán. Hogy is fogyaszthattak volna, ha a presszókban többször lefőzött vackokkal szúrták ki a szemüket, otthonra pedig kilós őröltet vásároltak az MDF-piacon – egy nagynéném ezt a jelenséget konkrétan SZDSZ-piacnak nevezte annak idején, nem genyózásból, csak keverte a két pártot –, és a Douwe Egberts Omniáról meg a Tchibóról azt hitték, az maga a mennyei minőség, amit csak ritkán engedhetnek meg maguknak a társadalom közkatonái. Vagy ritkán sem. Egy időben nekünk is volt kis kotyogónk, de ami kijött belőle, abban sok köszönet nem volt, le is szoktunk a rászokásról.
A kávé azonban pontosan olyan, mint a bor. Vagy a sör, vagy a pálinka. Vagy a hamburger és még egy csomó minden. Olyan kulturális jelenség, ami egy viszonylag normális, illetve azzá válni óhajtó országban – még ha társadalmi-politikai tekintetben nehezen is megy ez neki – szárba akar szökkenni, meg akar mutatkozni a maga színességében, és ha akar, meg is teszi.
Természetesen ehhez sem értek Orosz Péter-i szinten, csak azt vettem észre néhány évvel ezelőtt, hogy egyre több helyen lehet elfogadható minőséget találni Budapesten. De még vidéken is. Nem végtelenül kifinomult termelők őrülten komplex dolgait, csak ismert márkákat, tisztességesen lefőzve.
Lesétálunk például hétvégi reggeleken a Római partra, és a Bíbic büfében bőven elfogadható hosszú kávét kortyolgatunk, remekül megy a Dunán közlekedő kirándulóhajók látványához.
A következő felismerésem frissebb, ide már késve jutottam el, akárcsak a kézműves sörökhöz. Miszerint nyíltak sorban abszolút kávébuzi helyek – az Espresso Embassy, a Tamp & Pull, a Madal, vagy akár a Fülöp-szigeteki, amit nemrég írt meg Szily –, ahol már tényleg elképesztően összetett szubkulturális fenoménként mutatkozik meg a téma.
Ezzel eljött az ideje a kérdésnek: ha az ember a kávé iránti érdeklődés útján eljut az ínyenckedésig, utána vissza tud-e lépni a Nespressóhoz a mindennapokban. Kicsit nem jó, hogy most szabadságon van, és nem tud egyből reagálni, de Orosz kolléga a múlt héten elég kemény véleményt fogalmazott meg a nagyképű és gyakran ellenszenves multi termékeiről, jövőre vonatkozó ötleteiről. A kávéról kb. azt írta, hogy ha tízes skálán az 1 után jön valami, ami 2, az komoly szintemelkedés, de még mindig rohadt messze van az igazán jótól.
Tavaly tavasszal vásároltunk egy Nespresso-kapszuláshoz optimalizált gépet, nem túl bonyolultat. A kotyogós korszak lezárása óta eltelt húsz év, és ismét iszunk kávét itthon is. Szívesen fogyasztom ezeket. Ízlenek. Tudom, hogy nincsenek bennük izgalmas kanyarok – ahogy a Guinnessben, az Althaus zöld teában vagy a Hilltop Neszmély chardonnay-jában sincsenek –, terroirról, gyümölcsös-fűszeres ízekről nem elmélkedhetek közben, pusztán csak barátságosabbá teszik a reggeleimet. És hát aszút sem iszom minden nap. Sőt.
Annyi viszontagság után szerintem ez nem kevés. Több, mint kettő. Mármint tízes skálán. Legalább öt. Viszont fogalmam sincs, hogy akkor most sznob vagyok, vagy proli.
Másfelől a kávét nem szeretni immár nagyon nehéz. Lenne. Nem is próbálkozom ezzel.