Pár sor a Bíborhegyről. Elöljáróban annyit mondanék, hogy tetszett.
Leszögezem most rögtön: a Bíborhegy nem az a film, amelyet racionális szempontok szerint kell és érdemes elemezni – persze ez nem jelenti azt, hogy észérvek mentén felboncolva ne felelhetne meg akár egészen komoly elvárásoknak is. Mindenesetre szakmai és filmbuzi-szempontok szerint már csak azért sem fogom bemutatni, mert a film sem szakmám, sem mániám, viszont ellentétben a múltkori öncélú, sehová sem vezető okoskodásommal, most tényleg a filmről lesz szó, és nem tudom le a feladatot egy előzetes beillesztésével.
No de elég is a szabadkozásból, elő a szentelt vízzel, és mindennemű népi praktikákkal, mert szellemes sorok következnek. Ha még nem láttad a filmet, csak saját felelősségre olvass tovább.
A faun labirintusa az egyetlen film eddig, amit Guillermo del Torótól láttam, azóta sok idő eltelt, viszont határozottan él bennem az emlék, hogy a végén erősen elkapott a “még, mééég”-érzés, mert nagyon magával ragadott a hangulata. A Bíborhegy kevésbé rejtélyes, ámde az élmény minden történetbeli egyszerűségért kárpótol. A gyönyörűen kétségbe ejtő mesevilág, amelyet az író-rendező a vetítővászonra rajzolt, engem minden kezdeti ellenállásomat legyűrve, egészen megbabonázott.
Miután az ismertetőket, előzeteseket csak kellő mérték-, illetve távolságtartással olvastam és néztem, csak azt tudtam előre, hogy mesére érdemes számítanom, de nem habbal, hanem vérrel. Kicsit talán bánom is, hogy nem tájékozódtam alaposabban, mert szélhámosokról és szélhámosságaikról szóló történetből ha kétszázat nem, akkor egyet sem láttam (például és például, vagy mondjuk), így kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy bizony, még egy jobban sikerült Burn Notice-epizód is furfangosabb svindlikre épül, de ahogy szépen fokozatosan körém fonódtak a szellemkezek, ez már egyre kevésbé számított.
Ha már itt tartunk, senki, aki a Bíborhegyről ír, nem úszhatja meg azt, hogy a szellemekről is értekezzen egy kicsit. Visszagondolva a szegedi Belvárosi Mozi puha, süppedős székében töltött két órára, azt hiszem, hogy sikerült azonosítanom az előbb már említett magával ragadás fő katalizátorait: a patikamérleg pontosságával adagolt holt lelkeket. Vegyük csak sorra, az első jelenés – hiába próbálom szépíteni – inkább megnevettetett. A másodiknál már elkezdtem mantrázni magamban, hogy “ne nevess, ez egy mese”, mert attól tartottam, hogy ebből már nem lesz semmi, nemhogy egy jó film. Aztán, amikor jött a harmadik, már egy mosolygó ötéves gyerek bámulta a szépséges képsorokat, közben persze kibontakozott a nagy átverés, de már semmi sem szeghette kedvemet. Egy csapásra minden cinizmusomnak vége lett, nem túl kifinomult szélhámosok, furcsán viselkedő szellemek ide vagy oda.
A színészi teljesítmények értékelését, és a karakterek mindenféle dimenzióit sem szabad hanyagolni, tudom. Túl mélyre nem ásnék ebben a tekintetben, ásásra elég a filmbéli bányagép, de van egy-két apróság, ami mellett nem mehetek el. Remélem, nem kapok érte sok bántást, de engem nagyon megfogott a jellemábrázolások egyszerűsége, vagy inkább egyértelműsége. Ha meséről van szó, akkor a gonosz boszorka legyen gonosz boszorka, és punktum. A Bíborhegy ezt kifogástalanul teljesíti, a lehető legkorrektebb színészi közreműködéssel.
A klasszikus mesefigurák mit sem érnének a csodás környezet nélkül, amelyben eljátsszák nekünk ezt a véres szellemmesét. Ha van, amiben biztosan többet kaptam a filmtől, mint amire számítottam, az a vizualitás. A bíborvörössé átvérző hótakaró, a letaglózóan megnyerő kísértetkastély, az enyhén steampunkos vonások félelmetes könnyedséggel lépnek olyan harmóniára, hogy még a durva jelenetektől összerezzenő néző is elégedetten nyalogatja le a vért mind a tíz ujjáról. Kétlem, hogy külön mondanom kell még: annak, aki még nem látta: bátran ajánlom a Bíborhegyet.