Kicsit szemét dolog így kezdeni ezt az írást, mivel nagyon szomorú vagyok a brit népszavazás eredményeit látva, de: üdvözlöm az új Európát, feltéve, hogy…
Szóval nem vagyok sem szakértője, sem fel-, csak legfeljebb tökkel ütött lovagja a témának, de, ha máshogy nem, utcai pletyka szintjén csak megnyilatkozom a témában, reagálva az elsöprő erejű piaci igényekre. Amolyan jó-rossz fajta indulatból, érzelmekkel, zavaros gondolatokkal, ha máshogy nem.
Ó, jaj, mi lesz velünk?
Értem én, hogy szinte mindennek lejár a szavatossága, és, hogy hatalmi pozícióban éppúgy, mint a kedves alattvalók között egy csomó önző agresszív okos van, de, hogy ennyit ért az európai együttműködés és már ennyire ne akarja senki se egyben tartani, na, azt még megpróbálom nem megérteni… A Görögökkel ment a vacakolás, hogy jaj, nehogy precedens legyen, erre fel konkrétan a világnak az egyik, az EU-nak meg egyértelműen legbefolyásosabb régiója (a londoni Cityvel a szívében) kiesik az európai közösségből, és ehhez büszkén asszisztált például Németország is, lényegében teljes gőzzel. Amit megnyert nekünk a görög réven, azt elveszítette a török vámon. Na persze ez nemcsak pénzügyi-gazdasági értelemben, hovatovább az európai eszme szintjén a vég. Ez már minden öregapánk minden görbe botjának a vége, még akkor is, ha nincs is ilyen szólás vagy közmondás. Ez már az a kategória, amit nem szabad talán elhinni a saját szemünknek sem.
Persze a pénzügyi erőtér áthelyeződhet(ne) Németországba.., a politikai már most is ott van, és akkor akinek van gusztusa, része lehet a Nem Is Tudom Már Követni, Hányadik Birodalomnak, de ezt tuti nem hagyja Franciaország, és másnak sem fog tetszeni. Tehát garantált a széthullás, mi meg akkor is szívunk, ha ottmaradunk, akkor is, ha keletre húzunk, akkor is szívunk, ha épp fújunk. Mert harmadik opcióként egymagunkban nem létezhetünk, és az imádott déli-északi szomszédjainkkal sosem fogunk jól kijönni, na meg nincs is itt még együtt sem akkora gazdasági-politikai erőnk, ha netán összeborulnánk kvázi-hitvesi szeretetben. Pusztulás, vég, semmi, jöhetnek a sószállító vagonok a behintési procedúrához, némi nemzeti öntudat kíséretében országonként, népenként, kultúránként.
Egyszerűen vége minden európai békének és boldogságnak, és egyúttal az európai, eddig is érzékeny és gyenge erőnek, érdekérvényesítő képességnek, amit felhasználhattunk volna közös önvédelemre. Abból az erőből most önpusztítás lehet. Akkor legalábbis mindenképpen így látjuk, ha sírva remegünk az idegtől, hogy hogy a fészkes és fészektelen fenébe jutottunk el idáig, és éppen a jövőt fürkésszük. Mert mi mást tennénk, amikor épp a jövő miatt vagyunk zaklatottak.
Hogy jutottunk idáig, és egyáltalán hová jutottunk?
Nyilván ez az egész, az előbb felvázolt nem túl menő jövővel egyetemben, egyenes következménye volt annak, hogy az EU elvi szinten túlzottan idealista és naiv rendszer (volt?). Kellettek a konkrét viták és válságok, de nem azok okozták a bajt, hanem inkább következtek a bajból. Szépséges az unió, gyönyörűséges papíron látva, felemelő érzés (amellett, hogy extra szívás és iszonyat meló a bürokrácia valódi működtetőinek) a tényleges szervezeten belülről nézve (és ez utóbbi itt ne legyen vita tárgya, ha kérhetem), de nem örök élet meg egy nap. A számtalan előny, ha nem is téglaipari kemence hőjeként sütött már messziről belőle, de egy stabil parázsként mégis csak ott volt végig, talán még az ellenzők szemében is. Viszont az EU egy olyan megoldás és megállapodás volt, ami, bár harsogták a harsonások, hogy minden bajra gyógyír, vagy legalábbis lesz majd egyszer, egyetlen, világháborús idegeinkbe nyilalló kórságra volt kezelés, egész jó kezelés, mert ezek az összefogó országok, ha nem is a leghatékonyabban, de sokáig képesek voltak legalább nagyjából együtt boldogulni, fontos értékek és életbe vágó közös érdekek mentén, vagy legalábbis nem egymás belsőségeiben mártogatva az acélpengét. De csak egészen eddig a most elért pontig, ami után majd kiderül, hogy valójában csak tüneti volt-e a terápia, vagy netán, valami csoda folytán pont annyit változtatott az európaiak felfogásán, amolyan genetikai orvoslás előtti genetikai orvoslásként, hogy már legyen egy kis eszünk, és ne essünk egymásnak, amikor az egész világ esik épp (mondjuk mikor nem…) nekünk úgy, hogy egyáltalán nem érdekli, van-e EU vagy már csak a hűlt helye, minden parázsló előny, és remény nélkül.
Tehát mit is téve fel?
Szóval óvatosan, de fel szabad szárítani azokat a könnyeket. Ha igazán a szívünkre tesszük a kezünket, és belenézünk a békét ígérő sötétlő bájitalt már egyre hűlőbb lángon fortyantó, már inkább csak langyosítgató üst mélyére, azt is mondhatjuk, teljes joggal, ahogy az már az előbb is megállapításra került, inkább az a csoda, hogy idáig is eljutott az, amit EU-ként ismertünk. Ami forrón bájital, az most a rideg valóságot megmutató igazságszérummá hűlt, amit ideje lenne felhörpinteni azoknak, akiknek forrón még nagyon megfelelt. Mert nem olyanok az emberek nagyobb közösségei, de még csak a családok sem, mint a nagy boldog európai egység idilljében, azoknak is szétszakítja zord erkölcs az egyesített szellemét, hát még egy egész kontinensnek. Saját utakon akarunk járni, néha még a saját korlátaink közül is kilépnénk, ha ugyan ilyesmire is lenne referendum. De nincs. Talán az európai együttműködés teljes hátrahagyására sincs. Talán rájövünk, hogy az öngyilkosság nem old meg problémákat. Egy ember hiánya, bármennyire is hiányzik majd valakinek, talán feldolgozható, évek múltán megérthető, hozzászokunk, a fene tudja, mégis csak szörnyen nehéz ügy, de a világ, az élet a többiek számára megy tovább. Viszont milyen irányban? Nem hiszem, hogy túl nagy merészség azt mondani, hogy a nem is olyan régen megtalált, de elképesztően szívós, évezredes gyökerekből táplálkozó közös európai hang nélkül a ma ismert világ már csak elhaló suttogás lenne büszke harsonák helyett. Nemcsak Európa számára. Ezt fel kellene ismerni, mindenkinek, minden oldalon, és azt is, hogy igenis veszélyben van ez a bizonyos hang, végveszélyben. Ráadásul egy összeomló Európa milyen reményt ad annak, aki számára, és egyáltalán nem anyagi értelemben, Európa volt az egyetlen reménye? Ugyanúgy, ahogy azt is meg kell kérdezni, hogy mégis mit ér egy büszke nép az Európa helyén maradt tenger Atlantiszaként.
Nem szokásom egyértelműen főgonoszokat kijelölni, de, ha már volt itt bájital, meg mindenféle hangok és tüzek, talán bocsánatos bűn, ha most mégis kicsit kijelölök egyet, nevezzük mondjuk úgy, hogy a gonosz boszorkány. Ő sokat tett azért, hogy ide jutottunk, és ideje lenne, hogy belássa a tévedését, és a már korábban felkért forró bájitalt szürcsölőkkel együtt megigya, amit főzött. Mert a mesebeli kerek erdő minden sarkában egymáson súrlódó kovakövek szikráznak már, és a nyár, az bizony jön, méghozzá a globálisan felmelegedett fajtából. Az az Európa, az a világ, amit szeretnének, a nagy, békés egybeolvadással, ha egyszer valami folytán el is kell jönnie, nem most aktuális. Sőt, ha bármit meg szeretnénk őrizni abból, amit európai értéknek hiszünk, hihetünk – akár értve ezt a legmodernebb EU-s fogalmak szerint is –, akkor még csak elgondolkodni is kár az aktualitásán. Ha valamiféle család, barátok, nyelvek, népek nélküli csodaszerzet is valaki, és legfeljebb az emberiségben hisz, ha egyáltalán hisz valamiben, ha van némi hite, akkor fel kell ismernie, hogy senkinek az ég világon nem fog hiányozni Európa, az európai kultúra. Egy percig sem. Legalábbis nem fogják tudni, hogy hiányzik nekik. Csak mi magunk, európaiak vihetjük át “a szerelmet a túlsó partra”, akármennyire is szeretjük-gyűlöljük egymást, akármilyen sérelmeink is vannak, mert azok mind füstté válnak, ha nem vigyázunk, velünk együtt, és a büszkén körbekerített, saját fáinkkal, és a belőlük nevelt kerek erdővel együtt, amit nem láttunk tőlük.
Érzelmes végszó
Nincs olyan, hogy menthetetlen helyzet addig, amíg van mit menteni. És még van, még minden megvan, az utolsó szálig. Csak nem mindegy, hogy milyen áldozatok árán lehet menteni. Ha idejében és valóban eljön a felismerés, hogy rendben, más keretek között, önállóbban, új, máshol és kevésbé szorító kötelékekkel, de össze kell csomóznunk sorsainkat továbbra is, ha a jó, egyéni, nemzeti és mindenféle nem diktált, hanem figyelembe vett igényeket szem előtt tartó értelemben európaiként akarunk még élni, akkor lehet itt még bármi. Talán kívánatos is, nemcsak kényszerű esetleg szükségszerű, ami most történik, talán rájövünk, hogy nemcsak úgy létezünk a világban, és nem is csak a világért vagyunk, éppúgy, ahogy nem csupán önmagunkban és önmagunkért. Talán felfogjuk, hogy a végletekben nemcsak szóelemként van ott a vég. Aztán, ha jól elszúrjuk ezt az egészet, biztos vagyok benne, hogy hullajt valaki pár könnyet értünk. Kár, hogy – értelemszerűen – mi azt a szép pillanatot nem érjük meg.
Megjegyzés: a szöveg írása közben nagyrészt ez a <sípszó> szólt végtelenítve.