Mint cirkuszi rémeknek az elsőszülött gyermekek elrablása, úgy monomániám Nolan és Burton Batman-filmjeinek összehasonlítása. Burton szurokban és formalinban pácolt agya annyira hiányzott az újabb filmekből, amennyire csak Hamelnben várhatják vissza a patkányfogót.
A Nolan vagy Burton fölvetés annyira megosztja a mélyen tisztelt publikumot, amennyire a Schöller vagy Eskimo kérdés a kilencvenes évek elején. Nolan új lendületet adott a skizofrén Joel Schumacher kezében tarka karnevállá és önmaga paródiájává fajult Batman-sorozatnak, a körberajongott Nolan-féle filmekkel viszont fő bajom, hogy bármennyire jól megrendezettek, a varázsukat elvesztették a hibás rendezői koncepció és a racionalizálás miatt.
Totálisan érdektelen, ahogy a Kezdődik!-ben Bruce Wayne (Christian Bale) szerzetesektől megtanul dzsiudzsicuzni, a közbevetett közhelyes tanítások pedig üres kolostorként konganak a Himalája tetején. És akkor még tegyük hozzá, hogy a nindzsát játszó Liam Neesonnél egy szociológus is félelmetesebb, továbbá – hogy egy stratégiai kérdésről is essék szó – Batman nekem száguldozzon áramvonalas, fantáziadús, képregényes Batmobillal, ne otromba, kétéltű dzsippel. Amikor fél évtizede bemutatták, akkor sem hittem el: ez lenne az imádat tárgya?
Nolan a Kezdődik!-kel, A sötét lovaggal és a Felröppenéssel rendezett három jó akciófilmet, amelyekben a főhős valóban Batruhában szaladgál, amíg le nem fújják időnként kemotoxszal, de a kultuszhoz ez nekem kevés. Christopher Nolan Gothamjének semmi hangulata nincs, játszódhatna San Franciscóban is a történet.
Ezzel szemben Tim Burton neogótikus, sötét expresszionista világa – hogy is mondjam – egészen más műfaj, a sárga kacsával a csatornából kiemelkedő Pingvin a félelmek egészen más foka, mint az a rémisztgetés, amit Nolan összegörcsöl. Ügyes szaki a brit rendező, nem kétség, korunk egyik legügyesebbje, de Burtonnek alapvetően fordítva drótozták össze az agyát, nem lehet majd őket egy lapon említeni egy száz év múlva megírt filmtörténeti összefoglalásban. Burtonnek fix helye lesz abban, Nolan pozíciója már kérdéses.
Ha unalmas, fantáziatlan munkát kell végeznem, mindig azzal vigasztalom magam, hogy Tim Burton is hány évet lehúzott Disney-animátorként, és egészen elképesztő, ha arra gondolunk, hogy lehet, hogy ő rajzolta a Kacsameséket. Ez a különc zseni innen jutott el rövid úton oda – a Pee Wee nagy kalandja és a Beetlejuice után –, hogy alig harmincévesen rábíztak egy olyan hollywoodi szuperprodukciót, mint az 1989-ben készült Batman.
Valljuk be: nála alkalmasabb, érzékletesebb adaptálót nem is találhattak volna, hiszen Burton a nappal és éjjel, élet és halál mezsgyéjén mozgó freakek és outsiderek (mint amilyen a gyerekkori sokktól torzóban maradt Bruce Wayne) legjobb rendezője. Vagy valami szörnyű gyerekkori sokk miatt – mondjuk, hogy karácsonykor húzogatta a szaloncukrot, ráborult a fa, és kiszállt belőle egy garmada denevér –, vagy azért, mert már eleve állatkerti rémek laknak agya csatornáiban, akiket emblematikus frizurájával takargat. Utóbbi sajnos az elmúlt évtizedben megritkult, amennyire Burton filmjei is gyengébbek. Bezzeg a még fiatal zseni!
Sokszor fölvetik bántólag, hogy Burton elszakadt a képregénytől, attól független párhuzamos világot, sötét dimenziót teremtett, mintegy saját képére és hasonlatosságára festette meg Gothamet. Erre én azt mondom, értem a problémát, de akkor Burton jobban érzi Batmant, mint maguk az alkotók, Bob Kane vagy Frank Miller. Mert ha utóbb Christopher Nolan hozta egy az egyben a képregényt, akkor Burton feldolgozása jobb, mint az eredeti figura és a világa. Még ha fel is vetődik, hogy miként lehet ilyen ruhában filmet rendezni.
Az 1989-es Batman az egész széria legjobbja, legfeszesebbje, de a folytatás, az 1992-es Batman visszatér Burton-filmként erősebb, jelentősebb. Erről ti is meggyőződhettek, mert most pénteken 21:00-tól adja a Viasat az évente újravetített sorozatában.
A Batman visszatér jóval több, mint egy képregényfilm. Bruce Wayne története – a valaha volt legkomorabb és legviccesebb Batman, Michael Keaton alakításában – már tényleg csak az alap, a sötét kifutófelület, amelyről Burton elrugaszkodik, és amelynek apropóján teljesen elszállhat a gótikus Gothamben, karácsonykor, hóesésben, csilingelő-trillázó gyerekkórus és mély orgona hátborzongató kontrasztjában.
Szinte példátlan, hogy egy nagy költségvetésű hollywoodi gigaprodukcióban, ahol a potenciális nézőközönség maximalizálása a cél, ennyire teret engednek a megosztó szerzői jegyeknek, amik Burtonnél nem is akármilyenek, hanem a nézők legalább felének kifejezetten riasztóak. Azt hiszem, már a Pingvin születése közben elég sokan felálltak a moziból világszinten. Nem csoda, hogy a Batman visszatér után elvették tőle a Denevérembert. Mert ha gyermekkori trauma az elhajlások oka, akkor sok kis Tim Burton születhetett a mozikban, amikor ezt a filmet megnézték.
Kérdés, hogy közülük hányan mentek művésznek, hányan politikusnak. A Pingvinjugendet vezénylő Danny De Vito egyszerűen frenetikus a mutatványos Doktor Caligarira, a német expresszionista rémalakra hajazó Pingvin alakjában. A kedvencem, amikor beleharap a viccelődő okostojás orrába.
De még Burton bizarr filmjénél is jobban nyomaszt a gondolat, hogy négy éven át a Fidesznek olyan támogatottsága volt, hogy ha Pingvint indítják polgármesternek, az emberek akkor is simán megválasztották volna.
A cilinderes, uszonyos-csököttszárnyas gyerekrabló mellett még az ostorcsattogtató szexszimbólum Macskanőt (Michelle Pfeiffer) és a növekedésmániákus megalomán mágnást, Max Schrecket (Christopher Walken) kell kiemelni az erősen az első világháború utáni német horrorvilág előtt tisztelgő filmből, amelyben Batman korrupt üzletemberektől és torzszülött politikusoktól szabadítja meg városát.
A Batman visszatér karácsonyi kandírozott rémmese Burton sötét világának szurokfekete esszenciájából, amelynek ott a helye minden gyerek DVD-polcán.