Akkor ezt A 44. gyermeket gyorsan megnézem, mondtam magamban, amikor Gasparus még szerdán küldte a hírt, hogy a hülye orosz hatóságok betiltották a művet. Merthogy nálunk meg bemutatták éppen. Láttam már a trailerét valami előtt – a balhé nélkül kihagytam volna.
Akkor ezt A 44. gyermeket gyorsan megnézem, mondtam magamban, amikor Gasparus még szerdán küldte a hírt, hogy a hülye orosz hatóságok betiltották a művet. Merthogy nálunk meg bemutatták éppen. Láttam már a trailerét valami előtt – a balhé nélkül kihagytam volna.
Nem nagyon van röhejesebb ugyanis az oroszokat-szovjeteket ábrázoló amcsi-nyugati filmeknél, mármint azoknál, amik orosz részvétel nélkül, amcsi-nyugati színészekkel, idegen helyszíneken készülnek. Azért fontos ez, mert az olyanokat ellenben szerettem régebben, amikben az orosz gonoszokat oroszok játszották. Hirtelen Bondok jutnak eszembe ebből a vonalból, meg az a Val Kilmer-es Angyal a 90-es évekből, amit a legtöbben nem bírtak, de én nagyon is. Közben eszembe jutott: egy röhejesebb mégis van, az, amikor szovjet-orosz filmek készülnek a szemét nyugati kapitalistákról és imperialistákról, nyugati közreműködők mellőzésével. Ez a rendszerváltás előtt volt inkább jellemző, később, asszem, elmúlt.
A 44. gyermek egy híres Tom Rob Smith-könyvből készült – nem olvastam –, cseh–angol–román–amerikai koprodukcióban, részben nálunk forgott, és az oroszoknak az volt vele a bajuk a hírek szerint, hogy eltorzítva ábrázolja a szovjet történelmet, beleértve a 2. világháború előtti, közbeni és utáni eseményeket. Pontosan mi fájhatott nekik, arról csak sejtéseim lehetnek – a sok-sok óra a Reichstagra zászlót tűzni készülő Alekszej karján bizonyára –, de hogy ezzel együtt is rém hülyék, az nem kétséges: az orosz hatóságok sajnos megfosztották az orosz közönséget attól, hogy rengeteget nevessen azon, ahogy Hollywood-Móricka elképzeli őket.
Más kérdés, milyen nehéz dolguk lett volna – vagyis lehetett, hiszen tegnap kellett volna legyen a bemutató ott is, tehát túl vannak a melón – a szinkronizálásban részt vevőknek. Tudomásom szerint ott mind a mai napig nem divat a feliratozás és az ilyesmi. Ezzel aztán el is érkeztünk az egyik legfontosabb ponthoz, ami miatt Daniel Espinosa filmjét furának neveztem. Ez az, hogy a színészek kivétel nélkül úgy érzékeltetik, hogy ők most oroszok, hogy irtózatosan erős akcentussal beszélnek angolul. Hát mit mondjak, nem volt könnyű túltennem magamat ezen az érdekességen. Egyéb hitelességi dilemmákkal ehhez képest nem is igen van ok foglalkozni, bár mivel az alkotóknak szemmel látható céljuk volt atmoszférát teremteni, akár kekeckedhetek is. Elvégre ott, ahol az árvaház öntöttvas radiátora abszolút korhű, ott akár a háromcsillagos ezredest is lehetne ezredesnek titulálni, nem tábornoknak. Vagy ahol cirill betűs újságot fabrikálnak, ott ne írják már egy orosz nevét cirill betűkkel Лео-nak Лев helyett. Vagy ahol úgy hívnak egy gyereket, hogy Jura Alekszej Alekszejev, ott hahaha. És így tovább.
Ezekkel a dolgokkal nehezemre esett megbarátkozni, valamiért azonban mégsem kezdtem el utálni a filmet. Voltak ugyan pillanatok, amikor azt hittem, fura helyett gyalázatosnak nevezem majd, de később mindig visszatáncoltam. Hogy miért? Ennek is volt néhány oka.
Az egyik történetesen a főszerepet játszó Tom Hardy. Aki annyira orosz pofa tudott lenni a kis simléderes sapkájában és a felnyírt tarkójával, amennyire ez emberileg és szakmailag alig-alig lehetséges. A másik a lepusztult városok, gyárak és házak, ezek itt-ott egész okésra sikerültek. A harmadik a feszültség, amit minden paródiába torkolló komolykodás ellenére gyakran fenn tudott tartani és meg tudott csavarni Espinosa rendező. Nem folyamatosan, ezt a fenti problémákon túlmenően az inkább elképesztő és elhihetetlen, mintsem erőteljes és hatásos fordulatokkal telezsúfolt sztori sem engedte. Úgyhogy amikor nem vigyorogtam a hülyeségeken egyfelől, illetve amikor nem örvendeztem Tom Hardy tökösségén másfelől, akkor leginkább egy ilyen sosem volt világot ábrázoló képeskönyvként néztem azt, amit láttam.
Ezzel így vissza is kanyarodtam a fő problémához. Miszerint eltorzította-e a dicsőséges szovjet történelmet Daniel Espinosa a többi társával karöltve. Nos, egy mesefilm hogyan is torzíthatna el bármit? A 44. gyermek pedig mese, hiába hogy egy kisfiúk tucatjait meggyalázó sorozatgyilkos utáni hajszáról szól. Rémmese. Úgyhogy így kell nézni – mondhatnám, de az is valószínű, hogy balhé ide vagy oda, hazánkban így sem fogják sokan megnézni. Én például konkrétan egyedül voltam a Művész mozi nagytermében a csütörtök kora délutáni vetítésen. Van amúgy, ahol szinkronnal adják, azt nem javaslom. Ha véletlen mégis kíváncsiak lennétek rá, ezt a mókás akcentusos angolt ne hagyjátok ki, nélküle tuti, hogy fabatkát sem ér A 44. gyermek.