Üvegszilánkok úszkáltak a véres vízben, amiből Peter Piot flamand virológus kihalászta a kémcsövet, amiből az ebolavírust izolálta. Az akkor még fiatal kutató valahogy megúszta, és most leginkább attól fél, hogy valaki Indiába viszi az exponenciálisan terjedő járványt.
Üvegszilánkok úszkáltak a véres vízben, amiből Peter Piot flamand virológus kihalászta a kémcsövet, amiből az ebolavírust izolálta. Az akkor még fiatal kutató valahogy megúszta, és most leginkább attól fél, hogy valaki Indiába viszi az exponenciálisan terjedő járványt.
Piot egy antverpeni kutatócsoport tagjaként dolgozott, amikor 1976-ban kék termosz érkezett egy pilótától. Élményeiről a Der Spiegelnek mesélt:
Pontosan emlékszem, hogy történt. Egy szeptemberi napon a Sabena Airlines egy pilótája hozott egy csillogó kék termoszt, valamint egy levelet egy orvostól a zaire-i Kinshasából. A termoszban, írta, vérminta van egy belga nővértől, aki nemrég titokzatos betegségtől esett ágynak az ország északi részében, egy Yambuku nevű faluban. Azt kérte, teszteljük le a mintát sárgalázra.
Az ebolavírussal ma csak a legmagasabb, 4-es szintű biológia biztonságú laboratóriumokban lehet dolgozni, de Piotnak és társainak persze fogalmuk nem volt, hogy a zaire-i vérmintában mi van:
Fehér köpeny és gumikesztyű volt csak rajtunk. Amikor kinyitottuk a termoszt, láttuk, hogy a jég nagyrészt elolvadt, és az egyik kémcső eltört. A jeges, véres vízben üvegszilánkok úsztak. Kihalásztuk a trutymóból az épen maradt kémcsövet, és elkezdtük a kor szabványának megfelelő módszerekkel patogénekre tesztelni.
Sárgaláznak nyoma sem volt, ahogy Lassa-láznak és tífusznak sem. A kutatók egerekbe oltották a vérmintát, annak reményében, hogy az ismeretlen kórokozó elszaporodik bennük, és az állatokból majd izolálhatják. Napokig semmi nem történt, és arra gondoltak, a minta tönkrement az elégtelen hűtéstől.
Aztán egymás után kezdtek megdögleni az állatok. Rájöttünk, hogy valami különösen halálos volt a mintában.
Újabb minták érkeztek Kinshasából az időközben elhunyt apáca véréből. A Világegészségügyi Szervezet ekkor utasította a belgákat, hogy küldjenek mindent egy biztonságos angliai intézetbe. Piot főnöke azonban be akarta fejezni a munkát, lesz, ami lesz:
Felkapott egy kémcsövet, amiben vírusos minta volt, de remegett a keze, és ráejtette egy kolléga lábára. A kémcső összetört. Az egyetlen gondolatom ez volt: „Bassza meg!” Azonnal fertőtlenítettünk mindent, és a kollégánk szerencsére vastag bőrcipőt viselt. Egyikünkkel sem történt semmi.
Végül tudtak egy elektronmikroszkópos képet készíteni az ismeretlen vírusról, ami egyáltalán nem hasonlított a sárgalázéra. Nagy volt, hosszú, féregszerű. A rendkívül veszélyes Marburg-vírusra hasonlított, ami az ebolához hasonló vérzéses lázat okoz, és nevét a németországi Marburgról kapta, ahol a 60-as években több laboratóriumi dolgozó halálát okozta. Ezeket a vírusokat 1982 óta a Filoviridae családban gyűjtik, mindegyik az ebolavírushoz és a Marburg-vírushoz hasonló vérzéses lázat okoz. Yambukuban ekkorra már több száz ember halt meg a járványban, Piot pedig csomagolt, és elindult Zaire-be:
Az elhunyt nővér és társai belgák voltak. Yambukuban, ami korábban a Belga-Kongóhoz tartozott [ebből a gyarmatból lett később a független Kongó, későbbi nevén Zaire, mai nevén Kongói Demokratikus Köztársaság], misszionárius kórházat tartottak fent. Amikor a belga kormány elhatározta, hogy valakit leküld, azonnal jelentkeztem. 27 éves voltam, és egy kicsit úgy éreztem magam, mint Tintin, a gyerekkori hősöm. Be kell vallanom, hogy megrészegített a gondolat, hogy valami teljesen újnak bukkanhatok nyomára.
A vírus terjedése ekkor még ismeretlen volt, senki nem tudta, hogy testnedvek adják emberről emberre. Az esőerdőben a kutatók védőruhát és gumikesztyűt hordtak, Piot még egy motoros védőszemüveget is felvett, de a Kinshasában vásárolt gázmaszkjaik használhatatlannak bizonyultak. Piot ekkor belázasodott:
Magas lázam volt, fájt a fejem, hasmenésem volt [pont, mint az ebola tünetei]. Rögtön arra gondoltam, a fenébe, ez már az. De próbáltam megőrizni a hidegvérem. Tudtam, hogy a tünetek akár egy másik, ártalmatlan betegség tünetei is lehetnek. […] Egyedül maradtam a szobámban és vártam. Persze szemhunyásnyit sem tudtam aludni, de másnapra szerencsére jobban lettem. Csak egy bélfertőzés volt. Egyébként ez a legjobb dolog, ami történhet az ember életében: szembenézni a halállal, de túlélni. Mindent megváltoztatott bennem, az élethez való egész hozzáállásomat.
Piot adta a vírus nevét is:
Társaimmal üldögéltünk és iszogattunk egyik este, és arról beszéltünk, hogy minek nevezzük. Nem akartuk Yambuku-vírusnak hívni, mert örökké megbélyegezte volna a falut. Térkép lógott a falon, és csapatunk amerikai főnöke azt javasolta, keressünk egy közeli folyót, és nevezzük el arról a vírust. Az Ebola volt a legközelebbi folyó. Úgyhogy hajnali háromra vagy négyre meg is volt a név. De a térkép kicsi volt és pontatlan. Később tudtuk meg, hogy a legközelebbi folyó nem is az Ebola volt. De elég jó név, nem?
A yambukui ebolajárványban 318 embert fertőződött meg, közülük 280-an meghaltak.
Érdekes, hogy hétszáz kilométerrel északkeletre ezzel párhuzamosan – 1976 nyarán-őszén – zajlott a másik első ebolajárvány is, ami a szudáni Nzara textilgyárából indult, egy másik vírustörzsből. A nzarai járvány 284 fertőzöttjéből 151-en haltak meg. A kongói határhoz közeli Nzara ma már az időközben függetlenné vált Dél-Szudán része, tavaly májusban az országban dolgozó Markó Ferenc meglátogatta a gyár romjait, és körbe is fényképezte a málló szövőgépeket.
A yambukui járványt a belga nővérek terjesztették el azzal, hogy sterilizálatlan tűkkel adtak a helyi terhes nőknek vitamininjekciókat:
Elmondtuk a nővéreknek szörnyű hibájukat, de visszatekintva azt mondanám, messze túl finoman bántunk a szavakkal. Minden ebolajárványnak katalizátorai voltak a kórházak, amelyek nem vették figyelembe a higiéniai előírásokat. Drasztikusan felgyorsították a vírus terjedését, vagy egyenesen ők csináltak belőle járványt. Sajnos a mostani nyugati-afrikai járvány terjedésében is gyalázatos szerepet játszottak a kórházak.
Piot később az AIDS-szel foglalkozott, és először nem is gondolta komolynak a tavaly decemberben kezdődött nyugat-afrikai járványt. Júniusban lett csak számára világos, hogy ez most nem olyan, mint a többi, nem pörög le gyorsan és lokalizáltan, mint az összes korábbi. A járványra nagyon lassan reagált mindenki, mostanra exponenciálisan terjed, eddig körülbelül 3500 ember halt meg, már Spanyolországban és az Egyesült Államokban is jelentettek eseteket. Piot azonban nem ettől fél:
Egy európai vagy észak-amerikai járványt hamar meg lehetne állítani. Engem jobban aggaszt az a sok ember, aki Indiából megy dolgozni és kereskedni Nyugat-Afrikába. Egyiküknek kell csak megfertőződnie, majd hazamenni, a tünetmentes idő alatt rokonokat látogatni, aztán betegen befeküdni egy közkórházba. Az orvosok és a nővérek Indiában gyakran nem viselnek védőruhát. Azonnal megfertőződnének, és elkezdenék terjeszteni a vírust.
Az ember egyébként véletlen gazdája az ebolavírusnak, és nem is különösebben jó gazda: túl hamar meghalunk.
A vírus szemszögéből nem kívánatos, hogy a gazdatest, amiben a vírus szaporodni óhajt, ennyire gyorsan elpusztul. Sokkal jobban járna, ha hosszabb ideig életben maradnánk.
Piot a mai napig nem tudja elfelejteni, hogy annak idején Yambukuban teljesen tehetetlenek voltak, és csak nézni tudták, ahogy pácienseik meghalnak.
Elvileg ma is csak ezt tudnánk tenni. Ez rendkívül lehangoló. De erősen motivál, hogy csináljak valamit. Szeretem az életet. Ezért teszek meg mindent, hogy meggyőzzem a világ hatalmasságait, hogy végre elegendő segítséget küldjenek Nyugat-Afrikába. Most!
Az eredeti interjú németül a Der Spiegel szeptember 22-i számában jelent meg, angol fordításban itt olvasható. A címlapképen Nyugat-Afrikába készülő német orvosok gyakorolják a védőruha viselését (Timm Schamberger/Getty Images). A régi kép az 1976-os zaire-i kutatócsoportról készült, Piot balról a második (Joel Breman).