Vannak filmek, amikről nehéz úgy írni, hogy ne spoilereznénk el kisebb-nagyobb részben a történetet, magunkra haragítva az olvasókat. A baljós közeljövőben játszódó Csillagok között ilyen film, így nincs könnyű dolga a magamfajta sci-fi-kedvelő, de kritikaírásban járatlan szerzőnek.
Vannak filmek, amikről nehéz úgy írni, hogy ne spoilereznénk el kisebb-nagyobb részben a történetet, magunkra haragítva az olvasókat. A baljós közeljövőben játszódó Csillagok között ilyen film, így nincs könnyű dolga a magamfajta sci-fi-kedvelő, de kritikaírásban járatlan szerzőnek.
Annyit azért elöljáróban elárulhatok, hogy az utóbbi fél évben látott előzetesek keltette felfokozott várakozások – az év(-tized, -század) scif-ije! Kubricki remekmű! – nem maradtak beteljesületlenül az IMAX-es vetítésen: az Interstellar olyan remekmű, ami nagy eséllyel kiállja majd az idő próbáját.
Christopher Nolan filmjét óhatatlanul is más nagyszabású sci-fikhez kezdi mérni a néző, már látatatlanban, amikor sorban áll a jegyért, és miután kijött a majd háromórás vetítésről, akkor pláne. Úgy képzelem, a grandiózus Csillagok közöttet a következő öt tudományos fantasztikus filmmel lehet a leginkább egy lapon említeni: Kubrick 1968-as opusza, a 2001: Űrodüsszeia, Tarkovszkij Solarisa, a Robert Zemeckis rendezte Kapcsolat, Ridley Scott Prometheus című ambiciózus és sokakat megosztó Alien-előzménye, valamint Cuarón Gravitációja alkotja a műfaj öt filmtörténeti dimenzióját, amiben Nolan alkotása majd a helyét meglelheti.
Nolan remek arányérzékkel nyúl az ikonikus elődök révén kínálkozó tudományos-fantasztikus összetevőkhöz, és sikerrel kerüli el az epigonná válást. Aki megnézi a filmjét, nehezen legyint majd rá, mondván, hogy egy 2014 Űrodüsszeia, vagy egy Második Kapcsolat, esetleg egy Antigravitáció formájában került ki a kizárólag celluloidra forgatott nyersanyag a vágóolló alól. A Csillagok között ugyan hasonlóképp nagy kérdésekkel és az azokra adható válaszokkal foglalkozik, mint a fentebb említett öt másik film, de kérdései és válaszai jórészt újszerűek és meglepőek.
A közeljövőben a Föld erőforrásai kiapadnak, a klímaváltozás következtében lakóit éhenhalás fenyegeti, nincsenek már háborúk, mert élelmiszer-termelésre kell a pénz, nem fegyvergyártásra. Cooper (Matthew McConaughey), az egykor volt NASA egykori tesztpilótája lángész kislányával, Murphyvel, átlagos képességű kamasz fiával, valamint apósával él farmján, ahol kukoricát termel, mérnöki tudásával alaposan megtámogatott módszerekkel. Az apokaliptikus "idill" addig tart, míg Coopert fel nem kérik, hogy vezesse el az Endurance űrhajót egy újonnan felfedezett féregjárathoz, ami teljesen váratlanul jelent meg a Szaturnusz közelében. Ugyanis a galaxisok közti utazást lehetővé tevő járat lehet a kulcs a haldokló, otthonul új, lakható bolygókat kereső emberiség megmentéséhez. Cooperre innentől embertelenül nehéz döntések sorozata vár, kezdve azzal, hogy választania kell: a családját menti meg, vagy az emberiséget.
A téridő szövetében hatalmas ugrásokkal száguldó Csillagok között innentől olyan érzelmi és intellektuális hullámvasúttá válik, ami egy fekete lyuk erejével szippantja be és tartja fogva a nézőt. A film tele van rendkívül erős jelenetekkel: az Apollo-programot, a holdra szállást tagadó tanárok Murphy és bátyja iskolai előremenetelét értékelő fogadóórája, a Saturn V-ös rakéta startja, amilyet a hetvenes évek óta nem láthatott az emberiség, a féregjáraton történő utazás, a fekete lyuk és az eseményhorizont ábrázolása, az űrpionírok fordulatos küzdelmei.
Ezek mind-mind végig fenntartják a feszültséget, amit csak a hozzátartozóktól kapott videóüzenetek transzformálnak át torokszorító érzelmekké. (Lányos apukák, vigyázat: kíméletlenül össze fog facsarodni a szívetek!)
Mindazonáltal Nolan filmje nem tökéletes, a csetlő-botló, feleslegesen vicceskedő robotok nem igazán humorosak, semennyire nem ellenpontozzák a feszültséget, Cooperen kívül a karakterek (Anne Hathaway a szomorú-szép tudósnő, Michale Caine a bölcs, öreg NASA-tudós, stb., stb) kissé kidolgozatlanok (mondhatni, csak kétdimenziósak), motivációik nem mindig világosak, és a fekete lyukak itt ábrázolt viselkedésével kapcsolatban is lesznek sokaknak fenntartásaik (már várom a 67 Kínos Baki A Csillagok Közöttben című YouTube-videót).
Nem utolsó sorban: ha nagyon szigorú akarnék lenni, azt mondanám, jobban el tudtam volna viselni, ha a film valamivel több színes, szélesvásznú űrábrázolást (mire jó az IMAX, ha nem erre?) és némileg kevesebb könnyfacsarást tartalmaz.
Egy viszont biztos: alig pár nappal vagyunk az Antares rakéta felrobbanása és a SpaceShipTwo balesete után, és azt hiszem, ennél jobbkor nem is jöhetett volna a Csillagok között premierje. Hollywood kedvenc karizmatikus rendezője az emberiség egyik, ha nem a legfontosabb kihívását tette filmje központi témájává: azt, hogy nincs más választásunk, kozmikus fajjá kell váljunk, és bár lehet, hogy az emberiség bölcsője a Föld, de sehol nincs megírva, hogy majdan sírja is az lesz.
Nolan olyan erővel állítja, hogy az egyed és a faj közti konfliktuson túl kell lépni, és nem szabad feladni határaink egyre kiljebb tolását, hogy a végeredmény már-már kiáltvány, a tudomány, az űrkutatás végtelen fontosságának manifesztója. És a szereteté, az ember és ember, a szülő és gyermek közötti szereteté.
A Csillagok között csütörtöktől a mozikban. Van róla egy másik kritkánk is.