Még soha nem voltam Jobbik-nagygyűlésen, egészen ma délutánig. Komolyan mondom, közel kell menni egy párthoz, hogy legalább valamit elkezdjünk érteni belőle. Tettem egy lépést.
Még soha nem voltam Jobbik-nagygyűlésen, egészen ma délutánig. Komolyan mondom, közel kell menni egy párthoz, hogy legalább valamit elkezdjünk érteni belőle. Tettem egy lépést.
Olyat mondok, hogy magam is belepirulok: amíg 1996-ban el nem kezdtem bejárni a Parlamentbe (mint a Kurír kezdő tudósítója), kifejezetten kedveltem az SZDSZ-t. Azt hittem, hogy a szabad demokraták okos, tökös, felkészült arcok. Eltelt néhány hét, és többé nem hittem semmi ilyesmit. A saját szememmel láttam, hogy nagyképűek, gyávák, nem fontosak.
Na jó, nem azt akarom ezzel mondani, hogy másfél óra jobbikozás a Deák téren felért egy megvilágosodással, eleve máshonnan indultunk. Egyrészt öreg vagyok már ahhoz, hogy kezdő lehessek, másrészt szó sincs róla, hogy sokat változtak volna az elképzeléseim Kalapács Pokolgép József éneke vagy Vona Gábor pártelnök beszéde hatására.
Ezúttal inkább további bizonyítékokat sikerült gyűjtögetnem előfeltevéseimhez. Az előfeltevésem az volt, hogy a Jobbik nem fontos, nem izgalmas, nem félelmetes.
Pedig nem tartottam kizártnak, hogy meglepődök. Hogy felfigyelek a Jobbik rejtőzködő szavazóira. Fiatal értelmiségiekre, Petőfi-szemű egyetemistákra, klassz csajokra. Azt hallottam, egyre többen vannak az ilyenek arrafelé. Hát ha vannak, bujkálnak továbbra is, és csak április 6-án fogják felfedni magukat, tán csak annyi időre, amíg berajzolják az ikszet. Bár nehezen tudom feltételezni, hogy az ilyeneket bármi meggyőzze abból, amit a Jobbik állítani próbál.
Miféle népeket láttam helyettük?
Gárdistákat rovásírásos azonosítóval, kopasz futballszurkolókat, szkíta motorosokat, nagy bajszú férfiakat, bakancsos lányokat, nyúzott nyugdíjasokat, egy-két lepattant alakot, borosüveggel a kezükben.
Pedig március 15. van, vagy mi a bánat. Hát forradalmi hangulat, az pont nem volt. Semmi fiatalos erő, semmi na most aztán megforgatjuk az egész világot típusú akarás. Olyan volt mindenki, úgy is viselkedett, mintha önmaga paródiáját játszaná egy jelmezbállal kombinált népszínműben.
Ezektől most tényleg meg kellene ijedni?
Amit a Deák téren láttam, az nem a Walkürök lovaglása volt. Csak egy jó okkal elfelejtett operett, ami véletlenül előkerült egy rohadó asztalfiókból.
Tudjátok, mi a Jobbik legnagyobb baja?
Még csak nem is az, hogy nevetséges (mitől lenne az?), hanem hogy végtelenül és reménytelenül unalmas. Ha annak idején egy Csurka Istvánnak (vagy pláne egy Torgyán Józsefnek) annyi tapssal kellett volna beérnie, mint Vona Gábornak a Deák téren, elbujdosott volna bánatában. Vagy elkezdte volna keresni a környezetében az összeesküvőket, akik az életére törnek. Azt hallom évek óta, mekkora egy karizmatikus figura a Jobbik-elnök. Többet ne gyertek nekem ezzel.
Oké, tévedhetek is. Egy próba nem próba, a végére ráadásul eleredt az eső, és szarrá ázva nehezebb szebbjövőtözni, mint verőfényben. Arról nem is beszélve, hogy amikor a Jobbik felbukkant, azt mondtam, nincs ezeknek esélyük a parlamentbe jutni, aztán pár évvel később 16 százalékot szereztek.
Sokkal kevesebbet három hét múlva sem fognak. De sokkal többet sem. Ebben a politikában ennyi van.
A konszolidált radikalizmus működésképtelen hülyeség. Elvi nonszensz, fából vaskarika. Az operett soha nem lesz már annyira népszerű Magyarországon, mint a múlt század harmincas éveiben.
A Jobbikot nem a tehetsége dobta magasra, és tartja fent azóta is, hanem az igény volna rá jelenség. Négy éve az, hogy az MSZP és Ferenc elkúrta. Most az, hogy a Fidesz és Viktor is elkúrta. Ha egyszer az életben legalább úgy-ahogy sínre kerülnek a dolgok, a Jobbiknak vége lesz, mint a botnak, és Vonáék mehetnek a balettba ugrálni.
Mondjuk ha azon múlik, amit mondok, itt lesznek még nekünk egy darabig. De hát annyi hülye pártot kibírtunk már, eggyel több vagy kevesebb, mit számít. Addig is foglalkozzatok érdekesebb dolgokkal.