Az volt a legfeltűnőbb, szándékos hatáskeltő eszköz a Hősök terén, Orbán Viktor és rajongóinak megafesztiválján, hogy a katonai díszszázad parancsnokát pont annyira kihangosították, mint Orbán Viktort.
Az volt a legfeltűnőbb, szándékos hatáskeltő eszköz a Hősök terén, Orbán Viktor és rajongóinak megafesztiválján, hogy a katonai díszszázad parancsnokát pont annyira kihangosították, mint Orbán Viktort.
A térnek, hiába a húslevesillat, az aranyló napfény és a nyári meleg, markánsan katonaitábor-hangulatot kölcsönzött a brutális hangerővel felcsattanó rengeteg GYÁZZ és DULJ. Csak itt a katonák vasárnapi korzózásra kiöltözött, szolid magyar polgárok voltak. Aztán megjött a Pocakos Tábornok, és jó cserkészparancsnok módjára először tartott egy történelmi előadást 56-ról – ezt unták a kiscserkészek – aztán átvedlett igazi katonává, és meghirdette a Háborút.
A következő választás ugyanis háború lesz, méghozzá polgárháború, mint 56-ban. A rendes magyarok és az ávósok meg a szovjetbérencek utódai között, akiket most éppen baloldali ellenzéknek hívnak. Az amatőr tábornok egyre nagyobb léptékű katonai akciót vizionált, kiderült, hogy a szavazófülke 2014 tavaszán konkrétan az Armageddon mezeje lesz, ahol a Jó és a Rossz seregei ütköznek meg. Nekem újdonság volt, hogy Orbán saját magát nyíltan a legnagyobb magyar szabadsághősök között emlegette, aki a Nagy Imre újratemetésén itt elmondott beszéde után egy év alatt kicsinálta a Szovjetuniót.
A tömeg nagy élvezettel kiabált a megfelelő részeknél, lengtek a zászlók, aztán véget ért a műsor, és mindenki visszavedlett azzá a szolid korzózóvá, aki előtte is volt, majd a produkcióval elégedetten, vidáman beszélgetve hazamentek.
Az egymillió Békemenetes között eltöltött három óra legnagyobb meglepetése az volt, hogy a kétórás vonulás során gyakorlatilag senkit sem hallottam politikáról beszélni. Az emberek pont úgy viselkedtek, mintha még divatban lenne a korzózás, és most éppen száznegyvenezren (egymillióan) döntöttünk volna úgy egy döbbenetesen szép őszi délutánon, hogy ebéd után elsétálunk a Bem-szobortól a Hősök teréig. Társaságok egymást keresték, régi osztálytársak akadtak egymásra, szóbakerültek az unokák meg a gyerekek, egész sok kutyáról is hallottam, elemeztük a népdalokat, amikre néha rágyújtottunk, még 56-ról is esett szó, de a magasan legnépszerűbb beszédtéma az volt, hogy milyen sokan vagyunk és milyen békés és mosolygós is itt mindenki. Ami tényleg igaz is volt egyébként.
De amerre én jártam a tömegben, még egy nyomorult Libajnai se csúszott ki senki száján. Az egyetlen, aktuálpolitikainak minősíthető megnyilvánulás egy pár másodperces "Eszenyi Enikő, Eszenyi Enikő!" minikórus volt, amikor a Vígszínház előtt araszoltunk éppen.
Aztán a tömeg megérkezett a Hősök terére, Orbán leadta a katonai műsorát a háborúra hívással, mindenki kiordibálta magát, éltette a magyarokat és fújolt a rohadt hazaáruló komcsikra, majd mint a jó színház után, elégedetten hazamentek, egyszer csak rájöttem, hogy ez az Orbán-vallás egyszerűen focipótlék. Pont azt a szerepet tölti be ezeknek az embereknek az életében, mintha jó lenne a magyar foci, és ők a válogatott szurkolói lennének. Pár havonta van egy újabb válogatott meccs, olyankor az ember felveszi a szép ruháját, kiélvezi, hogy rengeteg, vele egyet akaró, nemzeti zászlós társával vonulhat beszélgetve-szotyizva az Aréna felé, aztán önfeledten szurkolva-dalolva végignézi a Magyarok vs Komcsik vébéselejtezőt. Mert mi egy olyan furcsa selejtezőcsoportban játszunk, hogy mindig a Komcsik az ellenfél. Takarékossági és praktikus okokból mindkét válogatottat Orbán Viktor játssza, hangosan kiabálva személyesíti meg a Jókat és a Férgeket.
Jól kitalálta ezt Orbán Viktor, évi néhány meccsel elégedett és lelkes állapotban tudja tartani a tábort, és amióta a keretjáték így ki van találva, még csak meg sem kell szakadnia. Most is papírból olvasott, és szónok/előadóművész/vezérszurkoló/narrátor/focistaként olyan 61 százalékos teljesítményt nyújtott. De ez szerda délután, illtve az új fociszabályok miatt 2014 tavaszán simán elég az átütő győzelemhez.