Elmentem leellenőrizni, mi a helyzet hódfronton a fővárosban. Ebből lett az idei legjobb délutánom a Dunán, főszerepben egy szerelmes uszályparancsnoknővel.
P.-nél indult a délután Újpesten azzal, hogy megkínált a rizottóval, amit a délelőtt szedett ízletes kucsmagombából csinált, és amikor épp az első kucsmát vettem a számba, olyan zaj hallatszott, mintha Vidnyánszky Attilá hasast ugrott volna a mögöttam hullámzó kerti tavacskába. Sajnos nem az ismert színidirektor nem bírt magával, hanem egy vadkacsa, aki pár napja fészket rakott P. kertjében. A kacsa – úgy képzelem, hogy hasonló helyzetben Vidnyánszky ugyanazt tette volna – gyorsan végigmért minket, aztán magát a legkevésbé sem zavartatva ráült a tojásaira.
Azért ugrottam be P.-hez, hogy a kertjében tárolt közös csónakmotorunkkal együtt ledobjon a ladikunkhoz, hogy pár óra múlva ő is csatlakozzon hozzám, és fogjunk egy mázsa keszeget.
Pár perc múlva már a parton voltunk, ahol érzelmesen köszöntöttük egymást Ladyvel, a félelemkeltően fekete és óriási, de annál kedvesebb német juhásszal és gazdájával, a Révésszel, aki hatvanas években rájött, hogy a kommunizmus alatt trapperek élnek a legjobban, így elment Békésbe hörcsögöt és pockot csapdázni, amiből állítása szerint jobban élt, mint egy NB1-es focista. A Révész már nem kisemlősökből él, viszont mindent tud, ami a környéken történik, így megkérdeztem tőle, hogy tart-e még a Művész életmódkísérlete. A partunk másik csodás figurája, a libidótúltengéstől szenvedő állóhajóparancsnok-költő-képzőművész ugyanis radikális művészi akcióba fogott pár hónapja. Köremailben jelentette be a tisztelőinek, hogy ezentúl nem érint pénzt – számlája és bankkártyája eddig sem volt – hanem kizárólag a rajongói által felajánlott éltel- ital- és tárgyadományokból tartja fenn magát.
“Abbahagyta” – bökte ki a Révész, de furán csintalan arccal.
“De miért?” – adtam alá a lovat, mert éreztem, hogy kapás van..
“Hát becsajozott.”
És kiderült, hogy a Művész szerelembe esett nem mással, mint egy uszály kapitánynőjével!
“Léteznek egyáltalán kapitánynők?” – kérdeztem hitelenkedve.
“Hát persze” – mondta a Révész olyan hangon, mintha azt kérdeztem volna, hogy van-e egy szál cigije.
“Csodás hír, ha révbe ért a kapitány. De akkor eszerint vége lett a régi huncut élemódnak” – jegyeztem meg.
“Nem olyan biztos az”, vágta rá a Révész, “nagy mulatós asszony a kapitánynő is.”
Az ígéretes szerelmi történettől bódultan kihajóztam, hogy útközben felmérjem a hódhelyzetet. A Duna lapos farkú méregzsákjai a jelek szerint remekül kiteleletek. (Ha meghallják, hogy ember jár a közelben amikor épp valami különösen zsenge hajtás rágcsálnak, éktelen dühbe gurulnak, és a farkukkal nagyokat csapnak a vízre, hogy elriasszanak. Szegény hódok nem tudhatják, hogy a vízbe csapódó lapos farok majdnem pont olyan hangot ad, mint a harcsa rablása. Az elüldözni akart horgász ezért nemhogy eltakarodna, hanem izgatottan közelebb jön, amitől a hód egyenesen hisztérikus állapotba kerül, majd, amikor majdnem elütöttük a ladikkal, vádló tekintettel alámerül.)
P.-vel előre megbeszéltük, hogy a keszegezésre kiszemelt helyen melyik bedőlt fához fogok hozzákötni. Amikor odaértem, én is majdnem a vizet kezdtem csapkodni a farkammal dühömben, a fától három méterre ugyanis egy átkozott szerelmespár enyelgett a parton. De szó szerint enyelegtek, legalább dugtak volna! Így azonban nem akartam az arcukba állni, és kénytelen voltam egy bedőlt fával arrébb kikötni, és megsemmisítő pillantásokat vetni feléjük a lombkoronán keresztül.
Szerencsére jött egy jegesebb fuvallat, és Teszetoszáék végre leléptek. Gyorsan odakötöttem a fához. Ekkor vettem észre a környékbeli hódok pompás fizikai állapotának bizonyítékát. A kábé harmic centis átmérőjű, masszív fatörzset ugyanis úgy keresztülrágták, ahogy a vicces rajzokon szokták. Rengeteg hódrágást láttam az utóbbi években, de azok inkább felszíniek voltak vagy vékonyabb ágakat csonkítottak meg. Ilyen szép munkát még nem láttam tőlük. Az igazán vicces az, hogy miért csinálják: itt a Dunán nem gátat akarnak építeni a törzsekből, hanem a bedőlt fa friss, de a vízszinttől elérhetetlen magasságban lengedező hajtásait és zsenge leveleit akarják megenni. Amihez azt látják logikus módszernek, hogy több heti munkával átrágjanak egy baromi vastag fatörzset. Miközben az ártéri erdő roskadozik a fejmagasságban könnyedén elérhető, friss világoszöld hajtásoktól. Na de nem is véletlen, hogy nem hódok, hanem exszovjet zsidók szokták nyerni a sakkvilágbajnoki címet.
A hódok meg is hozták a szerencsémet, az új helyen egymás után fogtam a jó nagy jászkeszegeket, köztük egy igazán szép, kiló körülit is. A kis probléma az volt, hogy a jászkeszeget újabban tilalmi időszakkal védik, ami pár napja kezdött el. Szerintem én vagyok az egyetlen ember az országban, aki képes visszadobni egy kövér, különösen finom húsú keszeget, ha senki se látja, de megtettem. Aztán megjött P., betetett, és elkezdte sorra fogni a halakat, de mindegyik valamilyen tiltott keszegféle volt.
“Oké, a végére kiszállónak fogok egy jó nagy pontyot, most mindjárt” – mondtam egyszer csak, mire a botom abban a pillanatban meghajlott és elkezdett csúszni a csónakdeszkán. Jobban meglepődtem, mint Lázár János a parázsjáráson, de pár perc opetettfárasztás után életem legszebb igazi folyami vadpontyát szákoltam meg. Amit az tesz különösen széppé, hogy P. nagymnestere az ügyesen kamerába tartott zsákmány fotózásának.
Hát ilyen szuper hely a Duna, ahol a vadponty csak bónusz a szerelmes kapitánynők mellé: