A nagy füzet kíméletlen, nyomasztó, lehangoló, lélektelen és monoton. Tökéletes nevezés az Oscar-díjra.
A nagy füzet kíméletlen, nyomasztó, lehangoló, lélektelen és monoton. Tökéletes nevezés az Oscar-díjra.
Pár CGI-vel megtámogatott jelenet kivételével A nagy füzet pont egy olyan film, ami az utóbbi négy évtizedben bármikor készülhetett volna Magyarországon. Még nem tudom, hogy ez bók vagy kritika. A kameramozgások és a beállítások nem bonyolultabbak mondjuk a Húsz óránál, tele van szenvedéssel és Tóth Orsit halálra erőszakolják benne. Tökéletes választás az Oscarra benevezni, és nem kizárólag azért, mert alig készült magyar film mostanában.
Nehéz úgy bármit is írni Szász János Karlovy Vary-i fődíjas filmjéről, hogy egyszer már összeraktam egy posztot abból, hogy mások mit gondolnak róla. Főleg azért nehéz, mert tulajdonképpen mindenkivel egyetértek. A nagy füzet néha szép, de főleg unalmas film, jó színészekkel, korhű díszletekkel, passzoló zenével. De.
Francois Truffaut mondta egyszer, hogy nehéz háborúellenes filmet csinálni, mert a háború alapvetően egy izgalmas dolog. Truffaut ezt arra értette, hogy a fegyverekkel rohangáló férfiaknál kevesebb látvány miatt rohannak moziba emberek. Szász János (és Agota Kristof kisregénye) úgy küszöböli ki ezt a dilemmát, hogy A nagy füzetet és benne a második világháborút teljes egészében egy magyar falu szélén, egy tanyán játssza le, két gyerek szemszögéből. Pontosabban egy ikerpár nézőpontjából, akiket anyjuk a szadista nagymamájuknál hagy, és akik úgy próbálják meg megedzeni magukat a háború és a túlélés borzalmaival szemben, hogy egyre nagyobb kegyetlenségeket követnek el magukkal. Egymást ütik szíjjal. Négy napig megpróbálnak éhezni. Lefejeznek egy csirkét. Apjuk tanácsára mindent lejegyeznek a címbeli nagy füzetbe, ami először ártalmatlan naplóként indul, aztán egyre nagyobb borzalmakat írnak bele.
Unatkoztok már? Mert én igen. Nem vagyok érzéketlen tuskó, nem mondanék soha olyat, hogy elegem van a második világháborús filmekből, de A nagy füzetet akkor is untam, amikor néztem és akkor is unom, amikor most írok róla. Annyira monoton, hogy egy idő után kivesz belőlem minden érdeklődést. Európa legjobb színészeiből toborzott két mellékszereplője (Ulrich Mathies mint az apa, Ulrich Thomsen mint egy pedofil német katona) kihasználatlanok, gyakorlatilag bárki játszhatná őket. A CGI-vel kiegészített, bombázásos jelenetek fapadosak. Szász János inkább narrációban, vágóképek alatt mondatja a főszereplő ikrekkel, hogy mi történt velük, ahelyett, hogy megmutatná ezeket a dolgokat.
A monoton és érzéketlen cselekményt két színész képes csak igazán megtörni. Az egyikőjük Molnár Piroska, akit szerintem Magyarországon mindenki szeret, mert szinte minden filmben ő az a jóságos, kedves kövér nénike. Itt nem. A nagy füzetben Molnár kifejezetten félelmetes a kegyetlen nagymama szerepében, ahogy a taslikat osztogatja a gyerekeknek és ahogy tökéletesen elhiteti, hogy ő az asszony a faluban, akit senki sem szeret és mindenki boszorkának hív.
A másik pedig Kiss Diána és nem azért, mert van egy meztelen jelenete. Nagy lustaság Kisst a magyar Tilda Swintonként emlegetni, pedig igaz, szerencsére a magyar színésznő arcában több a melegség, amivel A nagy füzet sikeresen ki is húzza a lábunk alól a talajt, amikor kiderül, hogy igazából fröcsögő szájú zsidógyűlölő a karaktere.
De a jó korrajz, a jó szereplők és a jó szándék nem elég egy jó filmhez. A nagy füzetben láthatólag rengeteg munka van, de hiányzik belőle az a szenvedély, ami miatt bárkinek szívesen ajánlanám.
Fotó: Dobos Tamás / Facebook