Elkísértem a Hó Márton és a Jégkorszakot és Szabó Benedeket egy vidéki koncertre. Kábszi, grupik, féktelen orgiák nem voltak. Munkásszálló, házi halászlé és emlékezés Tarr Bélára igen. Turnénapló.
Elkísértem a Hó Márton és a Jégkorszakot és Szabó Benedeket egy vidéki koncertre. Kábszi, grupik, féktelen orgiák nem voltak. Munkásszálló, házi halászlé és emlékezés Tarr Bélára igen. Turnénapló.
„Azóta ilyeneket itt a kövek, amióta itt forgatták a Werckmeister harmóniákat" – mondja nekem Szabó Benedek, amikor Baja főterén sétálunk. Lenézek a macskakövekre és nem tudom eldönteni, hogy mire gondol. Azóta vannak itt macskakövek, vagy azóta van ilyen állapotban a burkolat? Sötét van, nem látok semmi durvaságot a köveken, úgyhogy megvárom a következő mondatát. „Azóta vannak így kiégve."
Szombat koraeste van, Baja belvárosában koslatunk bankautomaták után. Ebben a pillanatban heten vagyunk összesen, itt vannak hárman a Hó Márton és a Jégkorszakból, hárman Szabó Benedek Galaxisok nevű zenekarából, és itt vagyok én egy hülye pulóverben és sajnos sapka nélkül ebben a rohadt hidegben, én vagyok az, aki hónapokkal ezelőtt megkérdezte Benedeket, hogy lesz-e még egy hely a kisbuszban, mert elmennék a közös koncertről tudósítani. Hogy pontosan mit vártam, azt még akkor sem tudom megmondani, amikor már napokkal túlvagyok az egészen. Viccből elképzeltem, hogy én vagyok a kiscsávó a Majdnem híresből, az a kölyök, aki bekamuzza mindenkinek, hogy ő a Rolling Stone munkatársa, úgyhogy teljes joggal ülheti végig a képzeletbeli Stillwater turnéját a buszról, miközben élete legnagyszerűbb cikkét írja rockistenek közvetlen közelségéből. Én egyesével, kivétel nélkül bírom mindkét magyar zenekar tagjait, de azt teljes őszinteséggel ki tudom jelenteni, hogy nem rockistenek, a Budapest-Baja út nem egy többnapos túra át a Középnyugaton, a Ford Transit nem egy luxusbusz, az Armstrong dzsesszkocsma nem egy stadion, viszont a csajok majdnem olyanok, mint Kate Hudson.
Egy csomót gondolkoztam azon, hogy fogok erről az egészről írni és még akkor sem vagyok biztos a megoldásban, amikor már írom. Amikor még itthon ültem, akkor végig azon filóztam, hogy az élő közvetítés az egyetlen megoldás, hiszen ott lesz két zenekar, őrült nagy marhulás lesz már a buszon, azt sem tudom majd, hogy mit gépeljek le és hogyan, mert nem tudom majd tartani a tempót az őrült beszólásokkal, a zeneipar mocskos titkait kiteregető krézi sztorikkal meg mondjuk a Tankcsapda kárára tett viccekkel. Ehhez képest ott üldögélünk a buszban, csak egy óra után esik le, hogy akár be is tehetnénk zenét. Én ülök elől és zavartam görgetem a telefonomat, hát van rajta nagyon fura experimentális elektronikus zene, pofátlan popzene is, de mivel túl nagy a felelősség, hogy engem már Érdnél kidobnak a kocsiból, ha bármelyiket beteszem, kiegyezünk az új Arcade Fire-ben. Az új Arcade Fire-ön aztán akkor is majdnem elalszom, amikor teljes hangerőből bömböl a fejemnél, úgyhogy váltunk. A délután későbbi részében megy Belga, hörgős metál, Polar Dear, Elliphant, Speedy Ortiz. Néha a sofőrre nézek, aki a metálosabb részeknél nagyobb, a popzenénél kevesebb beleéléssel dobol hüvelykujjával a kormányon. El nem tudom képzelni, hogy miket kellett hallgatnia már ebben az autóban, bár lehet, hogy teljesen mindegy mi szól akkor, amikor sunyin lenyúl az ajtójában tartott zacskó háztartási kekszhez. Vasárnap a Leander Rising nevű magyar metalbandát fogja fuvarozni.
A decemberi ködös, szottyos, időben az egyébként visszafogottan látványos M6-os is úgy néz ki, mintha egy teljesen elhasznált betonkeverőben utaznánk, akármerre nézek, minden pontosan úgy néz ki, mint ahogy egy átlagember elképzeli a Tarr Béla-filmeket, minden lehangoló, minden nagyon hideg. A GPS délután négy előtt pár perccel már éjszakai módba vált.
Benedek váltig állítja, hogy a szállásunk egy diákszálló, de nem vagyok benne biztos, hogy egy lakója is éppen az ingyenes közoktatást élvezné. Amikor felmegyünk a második emeletre, sorban állnak a melóscipők és zoknik a fal mellett, benézünk a zuhanyzóba, ahol ugyanez. A szobák háromágyasak, ebből az egyik emeletes, amit én előrelátóan passzolok. Kicsit aggódom attól, hogy mi lesz velünk, ha makonyarészegen betámolygunk majd hajnalban, aztán az egyikünknek hugyozni kell, a másiknak hányni, a harmadik meg inkább a fején pörögne a kábszitól, mert vécé meg fürdőszoba csak a folyosón jó messze van. Amikor lefelé indulunk, egy szürkére fakult norvégpulcsit és egy manósapkát viselő férfi szembejön velünk és húzza maga után a frissen kipattogott popcorn illatát. Mi is elmegyünk enni.
A koncert az Armstrong nevű kocsmában van. Az Armstrong olyan hely, ahol a FREE WIFI tábla hazugság, de a FREE CSOCSÓ nem, ráadásul a pultoslány úgy elpicsáz, hogy végig attól félsz, másznod kell az asztal alatt, ahol kétszáz forintért lehet inni olyan italt, amiben van Kalinka vodka, Tabasco-szósz és narancslé, ahol a vécében csak olyan matricák vannak, amik matricakészítő cégeket hirdetnek, és ahol nincsen hangmérnök, csak egy keverő, aztán mindenki oldja meg, ahogy tudja. Az Armstrong az a hely, ahol nem olyan tábla van, hogy „tilos a dohányzás!", hanem egy olyan nyomtatt lap, amiben kedvesen megkérnek, hogy tényleg ne cigizz, mert megbüntetik a helyet. A színpad nagyjából három négyzetméter, a padlójának nagyrészét egy szőnyeg foglalja el, a színpad hátulja pedig egy tükörcsempékkel van beborítva, amik már itt-ott letörtek vagy deformálódtak, úgyhogy ha belenézel, mindig az az érzésed, hogy valami gonosz univerzumba látsz át, ahol mindenkinek két fokkal félelmetesebb az arca. Igazából imádom a helyet.
Segítek bepakolni a színpadhoz, cipelek erősítőt, dobállványt, meg valami dobozt is, aztán teljesen fogalmatlanul végignézem, hogyan rakják össze a többiek az egészet. Most, hogy egyre jobban úgy érzem, hogy én leszek a Cink Magyarósi Csabája, mindenképpen le merem írni azt a mondatot, hogy egészen mesés érzés végignézni, ahogy a semmilyen dobozokból és a futurisztikus kézifegyverekre emlékeztető állványkból a tapasztalt zenészek pillanatok alatt működő felállást hoznak létre. Mesés, én mondom! Mivel picike a színpad, Hó Mártonéknak úgy kell állniuk középen szinte egymás hátának dőlve, mint egy háromtagú, pózoló Power Rangers, Benedek dobosa és billentyűse meg kiszorult két oldalra.
Úgy érzed, hogy eddig lófasz sem történt? Mert így is van. Semmi olyasmi nem történt eddig, amiből lehetne ennyi bekezdést írni, úgyhogy felgyorsítom a történetet és elmondom, hogy elmentünk halászlevet is enni.
Vagyis Benedek egyik családi ismerőséhez bekopogunk. Az udvarban már kezd habzani a halászlé, a házigazda előhoz egy egész rekesz sört ajándékba, van pálinka, van pogácsa, van egy kutya, aki nagyon viccesen téblából a lábaink között, ráadásul az idős házigazda éppen arról magyaráz, hogy most regisztrált Spotify-ra és nagyon tetszik neki az egész, bár Fela Kuti csak Deezeren van fenn. Odanézek az ablakba, és tényleg ott dübörög a XXI. hangrendszer egy kanna szélvédőmosó folyadék mellett.
A házigazda bevezet minket a házba, elmegyünk egy bölcső mellett, a megterített asztal mellett, ránkszól, hogy most csendben kell maradni, mert alszik az unoka, elmegyünk még pár szekrény mellett is, aztán hirtelen ott termünk a ház hátsó szobájában, ami úgy néz ki, mintha a szegény megboldogult Királyi Pál utcai Extra nevű szórakozóhely 2003-ból ide ment volna nyugdíjba. Pingpong-asztal mondjuk sosem volt az Extrában, de összerajzolt falak és hülye dísztárgyak igen. A szoba közepén álló számítógépből súlyos dubok szólnak, szerteszét ül majdnem egy tucat ember, akiktől hirtelen akkora sokkot kapok, hogy azonnal kihívok valakit pingpongozni inkább. Baján egy szoba hátsó részében bekerültünk abba a romkocsmába, amit a külföldi újságírók égre-földre keresnek Budapesten, és mindig azt hiszik, hogy a Szimplában megtalálták. Nem is merek fotókat készíteni, mert félek, hogy elrabolom a lelkét.
Közben elkészült a halászlé, úgyhogy kisétálunk 2003-ból és leülünk az asztal körül. Mivel Baján vagyunk, bajai halászlét eszünk, ami egyértelműen egy tök finom dolog, ráadásul el is felejtem, hogy milyen a szegedi. Többen is elkezdjük fotózni a kajájat, ami miatt a szakács elkezd röhögni rajtunk. Ebéd közben azon kesereg mindenki, hogy miért nem lett orbitális sztár Magyarországon Hó Mártonból és Benedekből, én még szedek egy kis ikrát, legszívesebben az egész tányért belapátolnám, de már lassan a koncertnek is kezdődnie kellene, úgyhogy visszabumlizunk az Armstrongba.
Ahol tömeg nincs, de közönség már igen. Legalább ötvenen vannak elszórtan a helyen, a színpad előtt viszont nagyjából csak 10-en üldögélnek. Ami azért vicces, mert azoknak is kellett beugrót fizetni, aki a színpad közelében se jött. Gondolom vannak emberek, akiket ha szembesítenek azzal, hogy a kedvenc kocsmájukban 600 forintot kell fizetni, akkor gondolkodás nélkül kifizetik.
Mindkét koncert jó. A kettő között ittam egyet abból az italból, amiben narancslé, vodka és Tabasco van. Nem ért meg 200 forintot.
Koncertek után gyorsan felpakolunk, mielőtt teljesen szétcsapnánk magunkat. Ezt ma már tudom, hogy nem fog bekövetkezni, de mondom, mindenkinek az előrelátása példátlan volt. Utána még agyonveretem magam csocsóban, a csocsópárom, egy kisgyerekes anyuka szerint azért nem megy, mert túl jófiú vagyok, legalábbis erre tippel a pulcsim alapján. Amikor elmondom, hogy száz forint volt egy turkálóban, akkor azért ad egy pacsit.
Ahhoz képest, hogy egy olyan helyen vagyunk, ahol pontosan 20 másodperc alatt be lehet járni a teret, kezdünk szétesni, valaki keres valaki mást, aki elment egy harmadikat keresni, de közben megállt cigizni, aztán az első valaki meglett, de elmegy pisilni, amíg a második rá vár, szóval én csak csocsózgatok, aztán meg nézem, ahogy mások csocsóznak sokkal jobban. Egy idő után visszamegyünk a Hátsó Szobába, nekem már nincs pofám halászlevet kérni, pedig legszívesebben az egészet elvinném magammal egy éthordóban. A Hátsó Szobában aztán még egyesek pingpongoznak, én megiszom a sokadik sörömet, ülünk, beszélgetünk, úgy érzem magam, mintha egy kedd délután lenne és nem egy szombat este, amikor is Benedek felpattan, hogy most akkor indulunk haza.
Közben bejelentkezik telefonon két lány, akik nagyon szeretnének Benedekkel találkozni, és ha vinné magával a Marcit, az még jobb lenne. Benedek nem akar velük találkozni, felajánlom neki, hogy áldozzon be engem, mondja azt a telefonba, hogy rosszullettem. Szóval ha most van két csalódott bajai lánya, akik nem igazán értették azt a mondatot, hogy „A Klág nagyon rosszul van!", akkor remélem így megértik. Visszamenőleg is elnézést.
A szálláson a Jégkorszak még megpróbál sört szerezni, de nem megy nekik.
Reggel 10-kor indulunk vissza Pestre. Én majdnem az egész utat végigalszom. Tök buli lehet ezt huzamosabb ideig csinálni.
Fotók: Klág Dávid / Cink.hu (kivéve címlapként, mert az Hó Márton)
Kik ezek az emberek és miért érdekelnek bárkit is?
Megmondom. Benedek és Marci is Magyarország legjobb dalszerzői között vannak, de mindketten olyanok, akik képtelenek voltak bármiféle áttörést elérni a piacon. Marci első albumának Tövisházi Ambrus (Péterfy Bori and Love Band, Erik Sumo Band) volt a producere, Hó Márton és a Jetik névvel, több magyar zenész segítségével írt egy teljes lemezt az MR2 Időfutár című rádiójátékának még 2012-ben. A Hó Márton és a Jégkorszak dalait viszont nem játsszák a rádióban.
Szabó Benedek a korábbi együttesei után a Zombie Girlfrienddel lett viszonylag, minimálisan ismert, legalábbis itthoni zenebuzi körökben. A ZG dalait akkor játszották rádióban, amikor egy-egy DJ betette őket az éjszakai sávba. Egy száma szerepelt egy Pepsi-reklámban. Idén jelent meg a szólóalbuma, aminél úgy juthat eszünkbe Cseh Tamás, hogy egyáltalán nem kellemetlen. Forgattunk a Huszonöt című dalnak egy videoklipet még nyáron, a klip nem kellett a Vivának, a szám pedig az MR2-nek. Benedek megalapította a Galaxisok nevű együttest, hogy elő tudja adni a szólólemeze anyagát.