​Elvesztettem a rántásszüzességem Mautner Zsófival

El lehet rontani egy kifejezetten béna embereknek írt receptet? Még szép! Főztem egy kétfogásos vacsorát Mautner Zsófi új szakácskönyve alapján.

Szia Laci! Neked már ezzel nem tudok újat mondani, úgyhogy passzold le a gyerekeknek!

Így dedikálta Főzőiskola című szakácskönyvét a főszerkesztőmnek Mautner Zsófi, és egy ideig nem is tudtam, hogyan reagáljak arra, amikor Laci megkérdezte, hogy mennyit szoktam főzni, aztán amikor csak csóváltam a fejemet, a kezembe nyomta, hogy akkor itt a lehetőség, fiam. Azt nem mondta, hogy fiam, de egy pillanatra olyan volt, esküszöm. Ugyanazon a héten kaptam meg a könyvet, amikor Gyurcsány szakácskönyvét, ami azt is jelentette, hogy egészen fura képet kaptam a magyar otthonfőzésről, az egyik szerint tudni kell az alapokat, a másik szerint meg az pörög, ha bújtatott sexuális utalásokkal készítünk el nagyon puccos dolgokat.

Mautner szakácskönyvét az internet két klasszikus cikke ihlette, vagyis ihlethette, de az meg egy nagyon hülye szó leírva. Az egyikben Bede Márton próbál tükörtojást készíteni az otthonában, de gyakorlatilag egy serpenyőben sikerült megnyitnia a pokol fortyogó, börleszkhumort előidéző kapuját, a másikban meg anarki próbál rájönni az információs szupersztráda segítségével arra, hogy most tulajdonképpen hogy a túróban is kell tejfölös uborkasalátát készíteni, mert az internet tele van önjelölt kóklerekkel, akik mind máshogy csinálják, definitív recept meg sehol. Ez a két hozzáállás precízen leírja azt is, hogy én hogyan állok a főzéshez: pontosan akarom tudni, hogy mit csinálok, de általában csak felgyújtok valamit. Kollégiumban a túlélés csak azt követelte meg, hogy a párizsis kenyeret időben kivegyem a sütöből és jó mintában nyomjam rá a kecsöpöt, egyetem alatt meg már csak van annyi pénze az embernek, hogy vegyen a büfében egy rántottás szendvicset meg egy kukoricasalátát.

Vagy egész egyszerűen az ihlette, hogy Mautner Zsófit sokszor kérdezik arról, hogy mondja már meg melyik a tuti húsleves-recept.

Két éve csapott belém, hogy akkor én most fogom a Malackaraj százas listáját és végigfőzöm azokat a dolgokat, amiket ők elengedhetetlen gasztonómiai kiképzésnek tartanak. A mai napig egyetlen dolgot csináltam meg arról a listáról és az a frijolles charros, azaz a mexikói chilis bab volt, de csak azért, mert pornográf mennyiségű húst kell belőle, illetve mert hatalmasakat lehet fingani utána, ez a két dolog pedig maszkulinabb, mint egy lavórnyi bedurrantó kreatin. A frijoles charros nem követel meg különösebb agymunkát, van egy csomó dolog, amit összeöntesz és próbálsz nem odaégetni egy nagy lábosban, aztán ráöntesz egy csomó babot, aztán elolvasol egy novellát, megeteted a macskát, aztán már ehetsz is. Én azért mérhetetlenül büszke vagyok a frijoles charrosomra.

Pedig semmi mást nem csinálok, csak pontosan követek egy leírást, ami egyértelműen megmondja, hogy mennyit, mikor, hogyan kell valami máshoz adagolni. A hibaszázalék elenyésző, elkúrni nem nagyon lehet. De azért röhögtem magamon, hogy mexikói kaját már kétszer főztem életemben, egy igazi magyar levest viszont soha.

Szóval úgy döntöttem, hogy Mautner Zsófi kifejezetten béndzsáknak szóló szakácskönyvéből fogok készíteni egy kétfogásos ebédet, paprikás krumplilevest galuskával és palacsintát.

Okoskodni egyébként sokkal jobban tudok, mint főzni, én képes vagyok pillanatok alatt fotelkommentelő lenni a konyhában, ha a csajom éppen főz. Bármikor tökéletesen megsütök egy kacsamellet három méter távolságból, véletlenszerű pontokon kiabálom el magam, hogy egy kis római kömény vagy csillagánizs jót tenne ennek az egyébként sima sültcsirkének, mindig nyammogok, hogy tök jó lenne a krumplipürébe gyömbért reszelni, sőt, rakjunk mindenbe Tabascót, mert az a legfinomabb dolog a világon, ami nem állatból készült. Tavaly ősszel elolvastam Anthony Bourdain egyik szakácskönyvét, azóta legalább két naponta arra gondolok, milyen fasza lenne Julia Childs módjára jégkockatartókban tárolni egy rakat alaplevet a mélyhűtőben, de valószínűleg az első adandó pillanatban felforrna az egész és dobhatnám ki.

Szóval több értelme volt az egészet valami nagyon egyszerűnél kezdeni. És az a nagyon egyszerű a pirospaprikás burgonyaleves volt.

Két dolgot csináltam máshogy, mint ahogy a receptben le volt írva. Az egyik az, hogy a hagymát nem olajon kezdtem el dinsztelni, hanem kacsazsíron. A másikat meg majd később.

A recept legelső bekezdésében Mautner Zsófi rögtön felhívta a figyelmem, hogy nehogy megpiruljon a hagyma, én igazából nem tudom, hogyan lehet ezt megakadályozni azon kívül, hogy rimánkodok magamban és próbálom alacsonyan tartani a főzőlapon a hőt, de sikerült. Amíg párolódik a hagyma, addig megpucolom és összevágom a krumplit. Tökre meglepődök azon, hogy fél kiló krumpli az négy darab összesen, pedig én vettem őket még aznap délelőtt.

Na ha ezt így folytatom tovább, akkor mindenki elalszik.

Ismeritek azt az érzést, amikor elkezdtek játszani egy játékkal, az első bevezető pályákon minden szuperül megy, ezért azt a fals látszatot kelti, hogy te igazából nagyon profi vagy? Pont ez jutott eszembe akkor, amikor azoknál a pontoknál, amikor elvileg csak várni kell, hogy minden menjen a maga útján és mondjuk főjön a krumpli, ahelyett, hogy rendes férfiként bementem volna a nappalimba és interneteztem volna egyet, úgy döntöttem, hogy elkezdem párhuzamosan csinálni a palacsintatésztát, a galuskatésztát és a rántást.

És nem történt semmi, azon kívül, hogy volt egy tál galuskatésztám, egy tál palacsintatésztám, rotyogott a leves, aztán meg lassan felraktam a rántást.

A rántásnál volt az egyetlen banánhéj, amin elcsúszhattam volna, mert úgy kellett sütni a lisztet meg az olajat, hogy világosdrapp vagyis zsemleszínű legyen, ami színtévesztőként egy elég tréfás dolog. Folyamatosan próbáltam elképzelni, hogy milyen színű egyáltalán a zsemle, meg hogy sima magyar zsemléről van szó, vagy császárzsemléről, vajon ezeknek tulajdonképpen különböző-e a színe, vagy csak generálom magamnak a feszültséget. Alámertem a fakanállal és láttam, hogy leégett, eszembe jutott egy csomó óbégató rokon a gyerekkoromból, akik mind azt óbégatták, hogy „odaégett a rántás, odaégett a rántás". Arra gondoltam, hogy tényleg odaégett a rántás, bassza meg a rohadt élet, úgyhogy egy értelmes megoldás jutott eszembe és belelapátoltam az egészet a levesbe.

Aztán megfőztem a levesben a galuskát. Ez volt a második változtatás, Zsófi azt írja, hogy a galuskát azt külön edényben kell főzni, de egyrészt már kezdtem kifogyni az edényekből, másrészt meg eddig a pontig annyi tapasztalatot tudtam magamra szívni, hogy büszkén ellentmondtam annak a könyvnek, aminek az utasításait addig hűen követtem.

Ezért a levesből paprikás krumpli lett. Mutatom.

Nagyon finom lett, természetesen tettem bele egy csomó Tabasco-szószt.

A palacsintáról jobb, ha nem is beszélünk, mert Zsófi hiába ígérgeti, hogy az ő receptjével nem lesz több elrontott palacsinta, nekem az első úgy nézett ki, mintha agyoncsaptam volna egy zselészörnyet a serpenyőben, aztán bedobtam volna egy kohóba, a második kicsit jobb volt, azt a szörnyet már csak meglebegtettem a roppant hő felett, a hatodik nagyjából jól sikerült, a hetedik volt az utolsó.

Pont a hatodik előtt jöttem rá, hogy túl magasra állítottam a hőfokot. Egyszer közben megpróbáltam egy kis olajat csepegtetni a serpenyőbe két sütés között, attól a pillanattól kezdve örökké emlékezni fogok a vastagon fröccsenő olajfoltokból, hogy pontosan melyik lapok voltak nyitva Mautner Zsófi Főzőiskolájából, amikor elhatároztam, főzök egy szombati, kétfogásos ebédet.

Mautner Zsófi Főzőiskola című könyve tavaly évvégén jelent meg, például itt meg lehet vásárolni.

Képek: Klág Dávid / cink.hu

Címlapkép: Péli Sári