A Mandiner főszerkesztőjét letartóztatták Ukrajnában, mert Szatmárecsekénél átúszta a Tiszát, hogy megnézze az ukrán határköveket. Büszkén mondhatom, hogy én már a kilencvenes években pont ekkora balfasz voltam, csak a magyar–szlovák határon.
A Mandiner főszerkesztőjét letartóztatták Ukrajnában, mert Szatmárecsekénél átúszta a Tiszát, hogy megnézze az ukrán határköveket. Büszkén mondhatom, hogy én már a kilencvenes években pont ekkora balfasz voltam, csak a magyar–szlovák határon.
Első! Ez neked tökfejség?
Bombaként robbant ma a menekültkérdés miatt feszült nyárutói levegőben, hogy az ukrán határőrök letartóztatták Balogh Ákos Gergely Mandiner-főszerkesztőt, aki a szamárcsekei homokpadnál átúszott a határfolyón, hogy a túloldalon remek ötlete támadjon:
Amikor kimásztam, kicsit arrébb megláttam Ukrajna kék-sárga határkövét – gondoltam, azon túl kezdődik az ukrán terület, sehol egy lélek, nem lehet belőle gond, ha megnézem közelebbről.
Hát lett belőle gond!
Megértem Baloghot, aki most kap rendesen a kommentelőitől. Én is voltam ekkora marha.
Egyetemista koromban olyan intenzív angol–francia stúdiumokat tartottam, hogy hetente átlag 2,5-szer jártam egész napos horgászatra az Ipolyra, a Damásd utáni szakaszra, egy szigetecske mellé. A folyó itt 20 méter széles lehet, közvetlenül a szigetnél inkább 5+5 méter, a legnagyobb mélysége tökig érő. Eleve gyakran horgásztam a vízben állva, és persze izgatott az alaphelyzet, hogy tőlem szó szerint karnyújtásnyira már Szlovákia van, ahová tilos átmenni. De alig nőttem még a ki a ministránskorból, így évek teltek el, hogy csak fejben bűnöztem, míg egy bolondos szeptemberi délutánon át nem dobtam a wobbleremet a túlparti susnyásba.
A wobbler egy értékes, fából faragott műhal, így kis habozás után átmentem érte. De a túlparton egyszerűen olyan érzés volt, mintha Szlovákiában levegő helyett kéjgáz lebegne a talaj fölött, így elhatároztam, hogy onnan is dobok egyet. Amúgy is mindig úgy éreztem, hogy külföldön sokkal több halat lehet fogni. Dobtam, megnéztem a tőlem 200 méterre eső tanyát, ahonnan a helyiek szerint be szokták fújni a zöldhatáron csempészőket, de nem volt mozgás, így dobáltam tovább, teljesen megfeledkezve arról, hogy hol vagyok, így majdnem összehugyoztam magam, amikor valaki azt mondta 5 centivel a hátam mögött, hogy jó napot kívánok.
A következő mondata az volt, hogy Visszük Párkányba, ott majd magyarázkodhat. Én csak domolykóztam – próbáltam terelni, miközben azt néztem, hogy konkrétan 2 ugrással át fogok érni a sodorvonalon. Jómagam is azt tettem volna, süllő nem volt? – hagyta jóvá a határőr, majd megkért, hogy szálljak be a terepjáróba.
De hát látják, hogy csak pecáztam, amúgy is ott a többi cuccom – próbálkoztam, amire egészen elkomorult az arcuk. Aztán tíz perc jópofizás és egy kioktató előadás végighallgatása után mégis elengedtek. Igazából majdnem visszaszaladtam, amikor rám ijesztettek – mondtam, már a folyó közepéről visszafelé. Mit csináltak volna, ha beugrom az Ipolyba?
Azonnal lőttem volna – mondta az egyikük, és még csak el sem mosolyodott.