Mindannyiunkkal előfordult már, hogy tényleg nem szándékosan, de szörnyű szóviccet sütöttünk el. Gellért András pechje, hogy ő ezt mikrofon előtt, adásban csinálta, egy halálhírt bejelentve. Mindenki rászállt, szenvedélyes levélben magyarázza el mi történt.
Mivel a Cinken én is írtam az esetről, gondolom az a fair, ha én is kiposztolom azt a levelet, amit Gellért András kezdett megosztani. Nem irigylem őt, nem lehet kellemes, ha a közönség így elkezdi cseszegetni az embert, de ha az ember hallgatókból/olvasólból él, akkor ilyesmi benne van a pakliban.
(Ha nem hallottad volna, a szabadban, egy padon megtalált, majd a kórházban meghalt Herpai Sándor V'Moto Rock-dobostól a híres jeges slágerrel köszöntek el a közrádióban.)
Az persze sajátos, hogy Gellért újságíró létére annyival magyarázza az egészet, hogy a "média célbavette", miközben arra nem is gondol, hogy egy padon kihűlve megtalált és a kórházban meghalt zenész halálát a Jégből vagyokkal illusztrálni egyszerűen irtó morbid dolog. A sztori fogadtatásához ugyanis az is hozzátartozik, hogy bár Gellért azt írja lejjebb, hogy "Herpai Sándor nem fagyott meg.", az esetről előszöt hírt adó Blikk nyomán a teljes sajtó és közönség arról tud, hogy mivel órák óta a padon hevert magatehetetlenül, ahol megtalálták, és mivel tél volt, kihűlt állapotban vitték kórházba.
Gellért láthatólag nem érti, hogy attól, hogy ő jól ismerte Herpait és a legjobb szándékai voltk, kívülről mindez brutális viccnek hangzott.
De ne én beszéljek, íme a levél:
Egy "kőbunkó" levele
Az elmúlt hétvégén kaptam az új Kőbunkó nevet, amely valójában vezetéknév, mert a névadásnak köszönhetően Kőbunkó Tapló Gyökér Alja lettem, az ember, aki példátlan mélységbe süllyedt a hozzá hasonló színvonalú kollégáival egyetemben. Ízlelgettem, próbáltam szoktatni magam a gondolathoz, hogy az emberek innentől már csak így fognak majd szólítani, hogy Kőbunkó Tapló Gyökér Alja. Nem örömteli elfoglaltság ennek memorizálása, de voltak már nehezebb menetek is az életemben, gondoltam, ezt is megoldom majd valahogy.
Mivel a személyimben még nem írták be a változást, így helyesebb ha emlékeztetek minden érintettet a valódi nevemre. Gellért András vagyok, és múlt héten szombaton én voltam az egyik műsorvezetője annak a reggeli adásnak, amely után az egész stábot eszelősnek, stílustalannak és taplónak nevezték, ezzel párhuzamosan pedig napokon keresztül osztották az internetes oldalakon, hogy hová küldenének minket a legszívesebben.
Szombat hajnalban a Kossuth Rádióban ez a stáb dolgozott (technikai munkatárs, zenei szerkesztő, adás szerkesztő, két műsorvezető), és én voltam az, aki közölte a szomorú hírt, "meghalt Herpai Sándor a V-Moto-Rock egykori dobosa. A zenészt kihűlt állapotban találták, kórházba szállították, de az életét már nem tudták megmenteni. Herpai Sándorra egy nagy V-Moto-Rock dallal emlékezünk. "
És ekkor elindult az egyik legnépszerűbb VMR szám, a Jégszív. Alig 24 órával később pedig tanúja lehettem annak, a saját bőrömön érezhettem, milyen is az, amikor a "média" célbavesz valakit, lejárat, kifiguráz, majd ennek hatására a közösségi portálokon is osztani kezdik azt "észt". Mivel az én hangomat használták ennek az állítólagos otrombaságnak az illusztrálásra, rögtön azonosíthatóvá váltam,így még külföldről is kaptam szemrehányó, kioktató levelet. A fiamtól pedig léptem-nyomon azt kérdezték az ismerősei, hogy tényleg ennyire hülye az apád? A felháborodott olvasók, hallgatók azt nehezményezték, hogy miért nem választottunk másik dalt, milyen felháborító érzéketlenség az, hogy egy megfagyott ember halála után a Jégszív című dalt játszuk le?
Akkor most szigorúan a tények. Herpai Sándor nem fagyott meg. Azon a szörnyű napon túl sok alkoholt fogyasztott , és szinte magatehetetlen állapotban találtak rá Leányfalun egy padon, majd vitték kórházba. Több napot töltött bent az egészségügyi intézményben, ahol éppen egy CT-vizsgálatra várt a folyosón. Ott lett rosszul, majd halt meg.
Az elmúlt év novemberében és decemberében (ugyancsak a Kossuth Rádióban) kilenc részes sorozatot készítettem a V-73 és a V-Moto-Rock történetéről, és abből az egyik adás csak és kizárólag Herpai Sándorról szólt. Maradjunk annyiban, elég jól ismerem a zenekar múltját, mint ahogy a tragikus sorsú Herpai Sándor közelmútját is. Tisztában voltam azzal is, hogy kórházban kezelték, tudtam az önpusztító, szomorú életéről, sejtettem, hogy ez tragédiához vezet majd. Szombaton hajnalban azonban nem szerettem volna részleteket elárulni, tisztességtelennek éreztem volna, ha erről akkor és ott beszélek. Így csak a rövid hírt mondtam el, azt amit a legtöbb internetes portál is közölt. És leadtuk a Jégszív című dalt, amely nem egy megfagyott emberről szól, hanem a lélek kihűléséről.
Herpai Sándor, ez a nagyszerű muzsikus nem hagyta magát megmenteni. Tavaly nyáron együtt vártam rá egy zenésztársával, aki segíteni szeretett volna neki, de Herpai akkor sem jött el, nem fogadta el a gáláns ajándékot. A lelke volt beteg. Végtelenül sajnálom őt és természetesen a családját is, a gyerekeit. Az, hogy a kollégáim és ellenem lejáratókampány indult – immár bizonyíthatóan ok nélkül – azt gondolom, nem rólunk, nem rólam szólt, hanem azokról, akik ebben a gyalázkodásban részt vettek. Ez a bennük lévő feszültségről, haragról szól, a sehová sem vezető (bár sokszor érthető) indulatról. Ezt kell levezetniük nap, mint nap, és most úgy gondolták, találtak okot és eszközt ennek az indulatnak kiengedésére.
Milyen érdekes, amikor a kilenc részes sorozat ment a rádióban, vagy amikor a műsor elhangzása után Lerch István a V-Moto-Rock egyik alapítója köszönőlevelet írt (ez az ő engedélyével nyilvánosságra került A Metró klubtól a Szigetig facebook oldalán), nos akkor jóval kevesebben jelezték: jó, hogy foglalkozunk a zenekarral és Herpaival.
A magam részéről nem várom azt, hogy bárki is elnézést kérjen az oktalan és nem éppen jóindulatú megjegyzésekért, nyilvánosan osztott szidalmakért. Csupán annyit kérek: az érintettek nézzenek magukba és tegyék fel maguknak a kérdést: normális dolog ez? Lehet így élni, ennyi indulattal és gyűlölettel? Hogy a jót nem látják, csak a rosszat? A válaszom: nem. Ha gondolják, akkor osszák meg ezt a levelet is.
Üdvözlettel, Gellért András