Nyugdíjba ment az utóbbi idők messze legsikeresebb magyar bokszolója, ez nekem megér egy posztot. Mármint nem az, hogy vége, hanem az, hogy volt ez a tizenöt-húsz év.
Nyugdíjba ment az utóbbi idők messze legsikeresebb magyar bokszolója, ez nekem megér egy posztot. Mármint nem az, hogy vége, hanem az, hogy volt ez a tizenöt-húsz év.
Jó ideje nem néztem profi bokszot, de szombat este muszáj volt. Erdei Zsoltot mindig bírtam, interjúi és egyéb megnyilvánulásai alapján elképesztően jó arcnak tűnt, ráadásul ökölvívni is tudott, nem kicsit. Eleinte kevesebbre tartották, mint az időben valamivel előtte előretörő Kovács Istvánt, később mégis többre vitte.
Majdnem pontosan tíz éve (2004 januárjában) volt az első igazán nagy meccse, hátborzongatóan jó boksszal kiiktatta az előzőleg Dariusz Tigris Michalczewskit legyőző, sokkal-sokkal esélyesebbnek tartott Julio César Gonzalezt. Igazán feljebb aztán már nem tudott lépni (profiban muszáj verekedni, kőkeménykedni is, ez neki nem annyira állt jól), de azért megvédte világbajnoki címét majdnem tucatszor, hol nyögvenyelősen, hol lazán-könnyedén, majd a félnehézsúly után eggyel nehezebben, cirkálóban is begyűjtött egyet. Egyszer kapott ki, tavaly, egy közepes képességű, Gyenyisz Gracsov nevű orosztól. Ez nem hiányzott. Végül tegnap este elrendezte a grúz Dzsobarasvilit Kecskeméten, több ezer boldog-hálás érdeklődő előtt, egy tökéletesen feszültségmentes tízmenetesen.
Lehetne fanyalogni is az utolsó néhány év miatt, de minek. Egyrészt Erdei nélkül sokkal hamarabb (Julio Pablo Chacon Kovácsra mért K. O.-ja alkalmából) lehanyatlott volna a magyar profiboksz, másrészt mégiscsak egy olyan sportágban lett majdnem-szuperklasszis, amit az egész világon százmilliók néznek nagy lelkesedéssel, és ami a fénykorban Magyarországon is kétmillió embert ültetett a tévék elé. Nem öröm, hogy a nagy amerikai kaland és az igazi szupermeccs (Roy Jones, Cloud vagy Pascal ellen) nem jött össze. Nem öröm, de búsulni sem kell, ezzzel a pályafutással így is van ok büszkélkedni.
(fotó: nso.hu)