Bámulatosan vegyes manapság az utazóközönség a pesti belvárost Dél-Budával összekötő népszerű vonalon. Tegnap este például egy vágómadár-alakúval utaztam. Egy büdös szót se szólt, de a gazdájától megtudtam pár dolgot.
Bámulatosan vegyes manapság az utazóközönség a pesti belvárost Dél-Budával összekötő népszerű vonalon. Tegnap este például egy vágómadár-alakúval utaztam. Egy büdös szót se szólt, de a gazdájától megtudtam pár dolgot.
Nem először utazom Budapesten Harris-ölyvvel tömegközlekedésen, csak persze elfelejtettem a nevét azóta, hogy utoljára láttam egyet (2008 novemberében, a kék metrón). Gazdája szerencsére kisegített, és miután mondtam neki, hogy pár éve már összefutottunk, csak gyagya vagyok, és képtelen voltam megjegyezni a pompás Parabuteo unicinctus nevét, mondta, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ő volt, mert a Harris-ölyv népszerű madár. Solymászkörökben, tette hozzá, ami saját állítása szerint 40–50 embert jelent.
Az amerikai kontinensen Mexikótól Argentínáig őshonos, így lassan hungarikumszámba menő madár nem véletlenül népszerű. Erős, gyors, és a ragadozómadarak körében páratlan módon nem egyedül, hanem néhány fős csoportokban vadászik. Szociális természete miatt könnyebben idomítható, mint a legtöbb ragadozómadár, az utóbbi évtizedekben így lett különösen népszerű. Solymászkörökben.
Akárhogy is, útitársként kiváló. És persze azon törtem a fejem, hogy mekkora királyság lehet életvitelszerűen egy Harris-ölyvvel jönni-menni a városban, még ha nem is egy sas.
Persze az ölyvvel jövés-menés árnyoldala, hogy az ember még a villamosra se szállhat fel anélkül, hogy vadidegenek éreznék az ölyv jelenlétét bőven elegendő indoknak némi csevelyhez. Bár valószínűleg be lehet tanítani a madarat, hogy ilyen esetben azonnal támadjon. A 900 grammos madár kampós csőréről és sárga karmairól csöpögő vér minden bizonnyal hatásosan ölné meg a beszélgetést.
A béna címlapképet én készítettem, a húscafatra rámenő ölyv képe Ian Parkes munkája.